Akár a háborgó tenger

Alíz egy boltban dolgozott, s alig múlt húszéves, amikor összeházasodott Guidóval. A fiú  három évvel volt idősebb nála, épp lediplomázott, majd a szüleinek segített a  családi gazdaságban. Az esküvő után a fiatalok Guido szüleinek házába költöztek, s Alíz felmondta az állását a boltban, meggyőzte magát arról, hogy a gazdaságban való segítségnyújtás kötelesség, és belevetette magát abba, amit ő nagy kalandnak nevezett. Meggyőzte férjét és annak szüleit, hogy ne csak saját olivaolajat és mézet áruljanak, hanem készítsenek lekvárokat és különféle, olajban vagy egyéb módon tartósított zöldségeket, és száraz tésztákat is.  Az ötlet sikeresnek bizonyult, Alíz büszke volt a munkájára és arra, hogy mennyit fejlődött néhány év alatt. Egyetlen bánata volt csak, hogy még nem született gyermekük, de  Guido nem szeretett erről beszélni,  egyszerűen félresöpörte a problémát, úgy tett, mintha nem is létezne. Alíz csendben szenvedett, és a munkájára koncentrál. Azt mondogatta magának, hogy még fiatal, később is teherbe eshet. Azonban lassan csend telepedett közéjük, alig szóltak egymáshoz. Az estéket a férfi gyakran házon kívül  töltötte, a feleség  egyedül maradt a tévével és a bögre teával, de mégis azt ismételgette, hogy minden rendben van. Házasságának fagyos légköre függönyként tapadt rá, amit nem akart elismerni.

Egyik nap talált a postaládában egy összehajtogatott cetlit, melyre ezt írta valaki:   “Ébresztő! A férjednek szeretője van, aki már többhónapos terhes”. Szinte beleszédült, csak a falba kapaszkodva tudott visszamenni a házba. Leült a fotelba, s még akkor is ott ült, amikor Guido hazaért. Meglátta a vörösre kisírt szemeit és a cetlit a kezében.

– El tudom képzelni, mi van arra a papírra írva – mondta, és leült a feleségével szemben. –  Igen, igaz. Szeretek valaki mást, Amandának hívják, és gyereket vár tőlem.  Tudom, el kellett volna mondanom neked, de sosem találtam hozzá elég bátorságot vagy a megfelelő szavakat. Sajnálom, hogy így így kellett megtudnod.

Alíz érezte,  ahogy a könnyek végigfolynak az arcán, szólni akart, meg akarta kérdezni, mégis meddig akart várni vele, de már ereje sem volt hozzá. Íme pár óra leforgása alatt darabokra hullott az élete, minden erőfeszítés, áldozat, lemondás, álom, minden hiábavaló volt.  “Sajnálom”. Csak ennyi? Ennyivel ér véget egy szerelem, egy házasság? Felkelt, rá sem nézett a férjére, bement a hálószobába, és bezárta az ajtót,  csak másnap reggel jött ki két bőrönddel. A kulcsot a nappali asztalán hagyta, és szó nélkül elhagyta a házat.

 Hazament a szülői házba, egy kicsi tengerre néző faluba, ahol még élt az édesanyja.  Nem ment a férje gazdaságába sem dolgozni többet. Kis idő után, édesanyja segítségével, és egy kölcsönnel  nyitott egy kis játékboltot, s ennek beindítása oly sok tennivalót adott számára, hogy hiába volt gyakran fáradt, vagy fájt a feje, néha szédült is, ráfogta arra, hogy még nem heverte ki Guido árulását, és hogy sokat dolgozik. Azonban a panaszok nem múltak, egyre inkább gyötörték, és több kiadós hányás és ájulás után  anyja unszolására elment az orvoshoz, aki pár vizsgálat után közölte vele, hogy semmi komoly baja sincs, csupán csak terhes.

– Négy-négy és fél hónapos lehet,  a babának hamarosan meg kell mozdulnia, vagy tán már meg is mozdult, csak mivel nem tudott róla, tán bélmozgásnak gondolta. Elküldöm a terhesgondozóba, ott majd útbaigazítják, milyen vizsgálatokra kell mennie – magyarázta az orvos.

 Alíz körül hirtelen úgy forgott a világ, mint egy óriási körhinta. Terhes? De hogy lehetséges ez?  Sokat gondolkodott, mikor történhetett meg a dolog,  és eszébe jutott az utolsó alkalom, amikor a férjével szeretkeztek, tán két héttel azelőtt, hogy megtudta, szeretője van. Akkor még abban reménykedett, hogy tán ismét fellobban a láng kettejük között, de nem történt semmi változás.  Miután kiderült az igazság, teljesen máshol jártak a gondolatai, s csak most, amikor az orvos megkérdezte tőle, mikor menstruált utoljára, akkor eszmélt rá, hogy hónapok óta nem volt vérzése.  Meg kell mondania Guidónak,  jutott az eszébe többször is, de ahogy számolgatott, a szeretőnek már meg kellett szülnie, vagy mostanában fog szülni, ezért inkább nem szólt neki. Ő végtelenül boldog volt anélkül is, hogy Guido tudtára hozta volna.

Emma születése bearanyozta az életét. A csodaszép szőke kislánynak ugyanolyan mogyoróbarna szemei voltak, mint az apjának. Boldogan éltek hármasban, Alíz, Emma, és a nagymamája, aki mindig segített a lányának mindenben, és örömmel vigyázott a kisunokájára, amikor Alíz a boltban dolgozott.

 

Két év telt el  a kislány születése óta. Alíz  egy novemberi napon árubeszerzésről tért hazafelé, amikor meg kellett állnia egy benzinkútnál tankolni. Hatalmasat korgott a gyomra, reggel óta nem evett, ezért úgy gondolta, bemegy az Autogrillbe is. Rendelt egy kávét, egy hamburgert, és egy gyümölcslét, majd leült az egyik asztalhoz. Már majdnem befejezte az evést, amikor valaki szólt a háta mögött.

– Alíz? Aliz, de örülök, hogy látlak. Hogy vagy?

 A nő felugrott. Ezer hang közül is felismerte volna azt a hangot.

– Guido! Jól, köszönöm –  felelte, és leült,  miközben a férfi  odatelepedett mellé egy gőzölgő csésze kávéval a kezében, anélkül, hogy megvárta volna, megengedik-e neki.

– Tudod, már egy ideje szerettelek volna felhívni.

–  Persze, rendben, küldd el a papírokat, aláírom  – mondta Alíz, mert arra gondolt, Guido a válóper miatt akart telefonálni neki.

– Nem, nem azért…  Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok közöttünk.

Pár percig hallgattak, egyikük sem szólt, majd  Guido megköszörülte a torkát, ránézett a feleségére, és szomorúan folytatta.

– Amanda és én már nem vagyunk együtt. Egyre távolabb sodródtunk egymástól, mióta elvesztette a babát. Hat hónapra született, nem volt életképes.

Alíz dermedten bámult rá, ezernyi gondolat cikázott a fejében. Hogyan mesélhetne neki Emmáról pont most?  Hogyan mondhatná el neki, hogy van egy kislányod, aki olyan gyönyörű, mint a nap? Nem, nem, most nem alkalmas, döntötte el.

– Sajnálom – csak ennyit sikerült kinyögnie. – Mindkettőtöket sajnálom.

Guido bólintott, majd témát váltott.

– Mesélj, Alíz, veled mi van? Dolgozol? Van valaki férfiú az életedben?

Alíz, akit túlságosan megráztak a hallottak, röviden válaszolt. Elmondta, hogy van egy saját kis üzlete, nincs barátja, élettársa sem, és a régi házban lakik még mindig az anyukájával. Aztán ránézett az órájára, sietve felállt, és egy találkozó ürügyével bocsánatot kérve gyorsan a kijárat felé indult, még a tálcáját is az asztalon hagyta.  

– Hívlak majd, szeretnék veled beszélni  – kiáltott utána Guido.

Hazafelé az autóban Alíz visszagondolt a találkozóra, arra az érzésre, amit akkor érzett, amikor újra látta a férjét, beszélt vele, érezte  annak a kéznek a szeretett melegét, amely egy pillanatra megérintette. Őszintén sajnálta a gyermek elvesztését, és csak elképzelni tudta Amanda gyötrő fájdalmát, de mindenekelőtt a szakításuk híre ellentmondásos érzéseket keltett benne, amelyeket nem tudott, vagy talán nem is akart kielemezni.

Guido, ahogy ígérte, többször is telefonált Alíznek, hosszan beszélgettek, szerette volna megérteni a felesége szívét, hogy maradt-e benne  nyoma annak a szerelemnek ami valaha összekötötte őket. Minél többször hívta fel, minél többször hallotta a hangját, egyre inkább reménykedett benne, s már-már elviselhetetlen kínt érzett amiatt, hogy ezt meg kell tudnia.

Aznap délután  Alíz a tengerparton sétált. A levegő hideg volt, a tenger  hömpölygött és szakadatlanul zúgott. A hullámok ezernyi vad fröccsenéssel csapódtak a szikláknak, lázadoztak, akár az ő gondolatai. A zaj teljesen elnyomta a léptek közeledtét.

–  Szia, Alíz – köszönt valaki.

 A  nő felugrott a meleg, szeretett hang hallatán. Ekkor hirtelen megértette, hogy soha sem felejtette el, hogy mindig is szerette, csak szünetet tartott a szeretetben. Az érzés, ami visszatért, ugyanúgy hömpölygött, ahogyan a tenger hullámai, zajosan, erőteljesen. Hiába próbálta elfojtani,erősebb volt nála.  El kell mondania az igazat!

–  Guido, nem számítottam rád.

–  Tudom…  Felhívhattalak volna … Meg akartam kérdezni tőled,  hogy akarsz-e látni, vagy csak telefonon beszélgethetünk továbbra is,  ezért jöttem ide. Emlékeztem még rá, hol laktál régen, egyenesen anyád házához mentem –  elmosolyodott azzal a gyengéd mosollyal, ami oly sokszor megmelengette Alíz szívét. –  Anyád azonnal megismert. Beszélgettünk egy jó darabig. Volt ott egy gyönyörű szőke kislány is – megköszörülte a torkát, és folytatta. – Emma nagyon szép.

Alíz azonnal kitalálta, hogy az anyja nem tudott csendben maradni, és mindent elmondott a vőjének, így már neki sem kellett sok mindent mondania.

– Emma a te lányod, de gondolom, ezt már tudod, igaz?  Végül is nagyon hasonlít rád.

Guido megfogta a kezét,  megszorította, megölelte, és így is maradtak a háborgó és nyugtalan tenger előtt, mindegyikük próbálta lecsillapítani a saját viharait és félelmeit. Aztán elkezdődött a szavak áradata, amelyek közül néhányat évekig a könnyek és sóhajok között suttogtak.  Néhány órával később, amikor kéz a kézben tértek haza, Emma boldogan ugrálva és nevetve futott eléjük.

– Mami, papi, már nagyon vártalak benneteket!