Akár a háborgó tenger

Alice egy boltban dolgozott, alig múlt húszéves, amikor összeházasodott Matteóval. A fiú három évvel volt idősebb nála, és éppen lediplomázott, majd a szüleinek segített a családi gazdaságban. Az esküvő után a fiatalok Matteo szüleinek házába költöztek, s Alice felmondta állását a boltban, meggyőzte magát arról, hogy a gazdaságban való segítségnyújtás kötelesség, és belevetette magát abba, amit ő nagy kalandnak nevezett. Meggyőzte férjét és annak szüleit, hogy ne csak a saját készítésű olivaolajat és mézet áruljanak, hanem készítsenek lekvárokat és különféle tartósított zöldségeket, házi készítésű tésztákat is. Az ötlet sikeresnek bizonyult, Alice büszke volt a munkájára és arra, hogy mennyit fejlődött mindössze néhány év alatt. Egyetlen bánata volt csak, hogy még nem születtek gyermekeik, de Matteo nem szeretett erről beszélni, egyszerűen félresöpörte a problémát, úgy tett, mintha nem is létezne. Alice csendben szenvedett, és a munkájára koncentrál. Azt mondogatta magának, hogy még fiatal, később is teherbe eshet. Azonban lassan csend telepedett közéjük, alig szóltak egymáshoz, Matteo sokszor elment esténként, Alice egyedül maradt a tévével és a bögre teával, de mégis azt ismételgette, hogy minden rendben van. Házasságának fagyos légköre függönyként tapadt rá, amit nem akart elismerni.

Egyik nap talált a postaládában egy összehajtogatott cetlit. “Ébresztő! A férjednek szeretője van, aki már többhónapos terhes”. Bement, leült a fotelba, s tán ezerszer is elolvasta. Amikor Matteo hazaért, Alice még mindig ott ült, vörös volt a szeme a sok sírástól.

– El tudom képzelni, mi van arra a papírra írva – mondta, se leült a feleségével szemben. – Mind igaz. Szeretek valaki mást, Amandának hívják, és gyereket vár tőlem. Tudom, el kellett volna mondanom neked, de sosem találtam hozzá elég bátorságot vagy a megfelelő szavakat. Sajnálom, hogy így így kellett megtudnod. Sajnálom.

Alice érezte, ahogy a könnyek végigfolynak az arcán, és azt gondolta, legalább nem csinált nagy ügyet, gyorsan beismert mindent megszabadulva egy tehertől. Pár óra leforgása alatt darabokra hullott az élete, minden erőfeszítés, áldozat, lemondás, álom, minden hiábavaló volt. Csak egy “sajnálom” véget vetett egy szerelemnek, egy házasságnak. Felkelt, bezárkózott a hálószobába, csak másnap reggel jött ki két bőrönddel. A kulcsot a nappali asztalán hagyta, és szó nélkül elhagyta a házat. Hazament a szüleihez, egy kicsi tengerre néző faluba, s nem folytatta a munkáját a férje gazdaságában. Édesanyja segítségével, és egy kölcsönnel hamarosan nyitott egy kis játékboltot, s ennek beindítása oly sok tennivalót adott számára, hogy hiába volt gyakran fáradt, vagy fájt a feje, néha szédült is, ráfogta arra, hogy még nem heverte ki Matteo árulását, és hogy sokat dolgozik. Azonban a panaszok nem múltak, egyre inkább gyötörték, és több kiadós hányás és ájulás után anyja unszolására elment az orvoshoz, aki pár vizsgálat után közölte vele, hogy semmi komoly baja sincs, csupán körülbelül négyhónapos terhes, és a babának hamarosan már meg kell mozdulnia, vagy tán már meg is mozdult, csak nem ismerte fel.

Alice körül hirtelen úgy forgott a világ, mint egy óriási körhinta. Terhes? De hogy lehetséges ez? Sokat gondolkodott, mikor történhetett meg a dolog, és eszébe jutott az utolsó alkalom, amikor a férjével szeretkeztek, tán két héttel azelőtt, hogy megtudta, szeretője van. Akkor abban reménykedett, hogy tán ismét fellobban a láng kettejük között, de nem történt semmi változás. Miután kiderült az igazság, teljesen máshol jártak a gondolatai, s csak mikor az orvos megkérdezte tőle, mikor menstruált utoljára, akkor eszmélt rá, hogy hónapok óta nem volt vérzése. Meg kell mondania Matteónak, jutott az eszébe többször is, de ahogy számolgatott, Amandának már meg kellett szülnie, vagy mostanában fog szülni, ezért inkább nem szólt neki. Mindenesetre ő nagyon örült neki.

Amikor Auróra megszületett, minden nap bearanyozta az életét, csodaszép szőke kislány volt, mogyoróbarna szemekkel, akár csak az apjának. Boldogan éltek hármasban, Alice, Auróra, és a nagymamája, aki mindig segített a lányának mindenben, és örömmel vigyázott a kisunokájára, amikor Alice a boltban dolgozott.

Két év telt el a kislány születése óta, s egy novemberi napon árubeszerzésről tért hazafelé, amikor meg kellett állnia egy benzinkútnál tankolni. Hatalmasat korgott a gyomra, ezért úgy gondolta, bemegy a büfébe is. Rendelt egy kávét, egy hamburgert, és egy gyümölcslét, majd leült az egyik asztalhoz. Már majdnem befejezte az evést, amikor valaki szólt a háta mögött.

– Alice! De örülök, hogy látlak. Hogy vagy?

A nő hirtelen megfordult
. Ezer hang közül is felismerte volna azt a hangot. Matteo volt az.

– Jól, köszönöm – felelte, miközben a férfi leült mellé egy gőzölgő csésze kávéval a kezében, anélkül, hogy megvárta volna,hogy megengedjék neki.

– Tudod, már egy ideje szerettelek volna felhívni.

– Küldd el a papírokat a váláshoz, aláírom, persze – mondta Alice, és felemelte a poharát, hogy igyon.

– Nem, nem azért.. Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok közöttünk.

Pár percig hallgattak, egyikük sem szólt, majd Matteo megköszörülte a torkát, ránézett a feleségére, és szomorúan folytatta.

– Amanda és én már nem vagyunk együtt. Egyre távolabb sodródtunk egymástól, mióta elvesztette a babát. Hat hónapra született, nem volt életképes.

Alice dermedten bámult rá, ezernyi gondolat cikázott a fejében. Hogyan mesélhetne neki Auróráról pont most? Hogyan mondhatná el neki, hogy van egy kislányod, aki olyan gyönyörű, mint a nap?

– Sajnálom – csak ennyit sikerült kinyögnie. – Mindkettőtöket sajnálom.

Matteo bólintott, majd témát váltott.

– Mesélj, Alice, veled mi van? Dolgozol? Van valaki férfiú az életedben?

Alice, akit túlságosan megrázott a dolog,röviden válaszolt. Elmondta, hogy van egy saját kis üzlete, nincs barátja, élettársa, és a régi házban lakikmég mindig az anyukájával. Aztán ránézett az órájára, sietve felállt, és egy találkozó ürügyével bocsánatot kérve gyorsan a kijárat felé indult, még a tálcáját is az asztalon hagyta.

– Hívlak majd, szeretnék veled beszélni – kiáltott utána Matteo.

Hazafelé menet Alice visszagondolt a találkozóra, arra az érzésre, amit akkor érzett, amikor újra látta, beszélt vele, érezte maga mellett, annak a kéznek a szeretett melegére, amely egy pillanatra megérintette. Őszintén sajnálta a gyermek elvesztését, és csak elképzelni tudta Amanda gyötrő fájdalmát, de mindenekelőtt a szakításuk híre ellentmondásos érzéseket keltett benne, amelyeket nem tudott, vagy talán nem is akart elemezni.

Matteo, ahogy ígérte, többször is telefonált Alicének, hosszan beszélgettek, szerette volna megérteni a felesége szívét, hogy maradt-e benne nyoma annak a szerelemnek ami valaha összekötötte őket. Minél többször hívta fel, minél többször hallotta a hangját, egyre inkább reménykedett benne, s már már elviselhetetlen kínt érzett amiatt, hogy meg kell tudnia.

Aznap délután Alice a tengerparton sétált. A levegő hideg volt, a tenger hömpölygött és szakadatlanul zúgott. A hullámok ezernyi vad fröccsenéssel csapódtak a szikláknak, lázadoztak, akár az ő gondolatai. A zaj teljesen elnyomta a léptek közeledtét.

– Szia, Alice – köszönt valaki.

A nő felugrott a meleg, szeretett hang hallatán. Ekkor hirtelen megértette, hogy soha sem felejtette el, hogy mindig is szerette, csak szünetet tartott a szeretetben. Az érzés, ami visszatért, ugyanúgy hömpölygött, ahogyan a tenger hullámai, zajosan, erőteljesen. Hiába próbálta elfojtani,erősebb volt nála. El kell mondania az igazat!

- Matteo, nem számítottam rád.

- Tudom… Felhívhattalak volna .. Meg akartam kérdezni tőled, hogy akarsz-e látni, vagy csak telefonon beszélgethetünk továbbra is, ezért jöttem ide. Emlékeztem még rá, hol laktál régen, egyenesen anyád házához mentem – elmosolyodott azzal a gyengéd mosollyal, ami oly sokszor megmelengette Alice szívét. – Anyád azonnal megismert. Volt ott egy gyönyörű szőke kislány is… Beszélgettük egy darabig – megköszörülte a torkát, és folytatta. – Aurora nagyon szép.

Alice megértette, hogy az anyja nem tudott csendben maradni, és habozás nélkül válaszolt.

– Aurora a te lányod… de ezt már tudod, igaz? Végül is nagyon hasonlít rád.

Matteo megfogta a kezét, megszorította, megölelte, és így is maradtak a háborgó és nyugtalan tenger előtt, mindegyikük próbálta lecsillapítani a saját viharait és félelmeit. Aztán elkezdődött a szavak áradata, amelyek közül néhányat évekig a könnyek és sóhajok között suttogtak. Néhány órával később, amikor kéz a kézben tértek haza, Aurora eléjük futott, ugrálva és mosolyogva.

– Mami, papi, már nagyon vártalak benneteket!