A csiganő (mese is, novella is)

Senki sem tudta, honnan jött és ki volt. Éjszaka érkezett a faluba, és egy nagy, hosszúkás csigaházba fészkelődött be az évszázados libanoni cédrus alatt. Mivel ez egy valamikori Achatina Fulica nevű gigacsiga háza volt, ezért őt is Achatinának nevezték el, de legtöbbször egyszerűen csak csiganőként emlegették. Ez a csigaház volt az egyetlen dolog, amije volt, egyetlen védelme. A híd a múlt és a jövő között, az egyetlen remény, hogy megmenti önmagát, és egy nap majd boldogan él.

Sok pletyka keringett a csiganőről a faluban: talán szellem, vagy az erdő, a források, netán a vízesés ajándéka. Esetleg egy távoli világból, egy másik bolygóról érkezett. Netán egy varázslat eredménye. Beszélte a falu nyelvét, de nem tartozott közéjük. Achatina egyszerre volt kicsi és finom, erős és gyengéd. Finom vonásai, göndör gesztenyebarna haja arra késztette az embert, hogy az erdei tündérekre gondoljon, hogy talán ő is ezek közé tartozott, de a faluban nem tudták biztosan megmondani, mert még soha senki nem látott igazi erdei tündért.

Volt, aki azt mondta, hogy nagyon korán, napkelte előtt Achatina meztelenül szaladt az erdőbe a vízeséshez, és ott fürdött a friss vízben, majd lefeküdt egy harmatos lapulevélre, várta, hogy felkeljen a nap, és életerőt merítsen annak melegéből. Más valaki megesküdött rá, hogy soha nem jön ki a csigaházból délidő előtt, csak amikor a nap áthaladt a cédrus vastag lombján. Néhányan azt vallották, hogy éjszaka nem alszik, hanem a szellemekkel táncol és énekel. Sokan látták a kastély romjainál ülve, szárítva a haját a napon, vagy a hegytetőn csodálta a szemközti fennsíkot. Néhány nő azt mondta, hogy a piacról hazafelé tartva elhaladtak mellette, és felajánlotta, hogy viszi a kosarukat, de látták őt egy szamár sérült lábát kenegetni, vagy egy elveszett kiskutyát megmenteni. Mégsem vívta ki az emberek tetszését, csupán csak arra adtak okot ezek a jó cselekedetei is, hogy pletykálni tudjanak róla.

Csupán csak az idős emberek szerették. Társaságuk volt a magányukban, tisztította a házukat azzal az ürüggyel, hogy az övé olyan kicsi, hamar végez vele. Főzött nekik levest, fát hozott az erdőből a tűzre. Olvasott azoknak, akik már nem láttak, és énekelt akiknek nincs hangjuk énekelni. A gyerekek azonban gyakran fordultak hozzá, mert segített nekik a versek és a táblázatok tanulmányozásában, ápolta a térdüket, amikor focizás közben elestek és lehorzsolódott a bőr, kimosta a piszkos ruháikat a tóban, s az anyák nemhogy örültek volna ennek, inkább mérgesek voltak. Achatina mesélt, suttogott, titkokat hallgatott, eloszlatta a bánatot. Mindenkinek volt megfelelő szava és tanácsa.

Egy nap idegen érkezett a faluba. Egy erdőgondnok, aki felügyeli majd a környező lombos tájat, mert furcsa dolgok történtek mostanában az erdőkben. A faluban senki sem fogadta el ezt a munkát, mert féltek, hogy valami gonosz lakozik ott, ezért a közeli falvakban, és a távolabbi városban is keresték a megfelelő személyt. És íme, megérkezett a színes ruhákba öltözött, magas, vállas férfi, Vince. Meg kellett hajolnia, amikor a prímás, a falu vezetőjének a házába akart belépni. Nem beszélt senkivel, csak a prímás hallotta a hangját, amikor megbízta a falu nevében ezzel a munkával. Felajánlotta neki, hogy lakjon a birkapásztornál, de az erdőgondnok azt mondta, egyedül akar élni a régi őrházban, az évszázados libanoni cédrus melletti kis tisztáson.

Attól a naptól kezdve Achatinának lett egy szomszédja.

A faluban féltek Vincétől, ezért örültek neki, hogy nem költözött a birkapásztorhoz, akinek a háza bent volt a faluban, igaz, a leghosszabb utca utolsó háza volt az övé. A libanoni cédrus már a falu határán kívül magasodott az ég felé. Ijesztő történeteket terjesztettek az erdő gondnokáról. Azt mondták, hogy messze született, az északi hegyekben a medvék között, akikkel együtt nőtt fel. Egy boszorkány beleszeretett s emiatt egérré változtatta Vince szerelmét, hogy megszerezze magának a férfit, de az bosszúból megölte a boszorkányt, majd világgá ment. Azt is rebesgették, hogy az a boszorkány nem halt meg, csak megsebesült, s most égre-földre keresi Vincét, hogy bosszút álljon rajta.

A csiganő nem hitte el ezeket, jól tudta, milyen pletykásak és gonoszak a faluban az emberek. Reggel és este találkozott a gondnokkal, amikor elhagyta a házat és amikor visszatért. Vidáman köszöntötte, és mondott neki valamit, például olyanokat, hogy „meleg volt ma” vagy „jó lenne egy kis eső”. Kérdéseket intézett feléje, hogy mi történt az erdőben, látott-e nyulakat, de Vince soha nem válaszolt.

Achatina párszor megleste, miközben az dolgozott. Látta, hogy kiszabadítja a védtelen állatokat, amelyek az orvvadászok csapdáiba estek, és kezelte a sebeiket. Megértette, hogy Vince egyetlen élőlénynek sem tudna ártani. Nem félt tőle, éppen ellenkezőleg, megnyugtató volt a jelenléte.

Gondoskodni kezdett Vincéről, akárcsak a falusi öregekről. Ha levest főzött, süteményt készített, vagy gyógynövényeket szedett, kenőcsöket készített, akkor neki is hagyott belőle az ajtaja előtt. Este, miután lefeküdt, Achatina halkan dúdolt egy dalt, hogy elaltassa magát. Időnként, amikor látta szomorúan elhaladni az erdő őrét, megemelte hangját, remélve, hogy ahhoz is eljut, és majd nem érzi magát annyira egyedül.

Bizony, eltartott egy ideig, mire Vince válaszolt azokra a kis szomszédi udvariasságokra. Az ősz beköszöntével soha nem tért vissza üres kézzel a munkájából: gombákat, bogyókat hozott, és otthagyta őket a csigaház közelében. Télen szép tüzet gyújtott a cédrus közelében, hogy Achatina érezze annak melegét. Tavasszal apró és finom gyümölcsökkel, sok virággal, ezer színnel és csodálatos illattal lepte meg.

Amint a napok egyre hosszabbak és melegebbek lettek, a csiganő virágágyásokat alakított ki a tisztás mentén, és ezer színben pompázó, illatozó virágokkal ültette tele azokat. Ennek köszönhetően minden este látta Vincét hazatérni a munkából, aki ugyan nem szólt, de kedvesen biccentett feléje. Egyik este, amikor a férfi hazatért, deszkákat hozott a kezében, és nekiállt kalapálni, melyet késő este sem hagyott abba. A csiganő hangos énekkel ringatta magát álomba. Másnap reggel, amikor felkelt, észrevette, hogy a szomszéd ház előtt egy pad van. Kényelmes kétüléses pad, rajta egy csokor vadvirág. Megdobbant a szíve.

Amikor már úgy gondolta, hogy Vince jön hazafelé az erdőből, kiült a padra, és élvezte a virágoskertből áradó bódító illatokat. A férfi belépett a tisztásra és a padon találta Achatinát, mosolyogva lépett oda, ő is leült, majd ölébe vette a csiganőt, aki a fejét a mellkasán nyugtatta. Hallotta, hogyan dobog annak picurka szíve.

Később mesélt neki az életéről, mióta megérkezett a faluba. Azt mondta, hogy nem rossz a helyiekkel, de nem tartozik közéjük. Egyedül érezte magát a világon, de most, hogy megismerte Achatinát, soha többé nem lesz magányos. Csókot lehelt a homlokára, friss, könnyű és gyengéd csókot.

Az egész nyár folyamán napjaik így végződtek, ölelkeztek a padon, hallgatták a csendet, és egymás meséit, énekeltek, verseket olvastak egy nagy könyvből, együtt álmodoztak a jövőről. Egy közös jövőről.

Ettől a pillanattól kezdve a falusiak csak róluk beszéltek. A furcsa párról. Mi egyesített két ilyen különböző lényt? Biztosan egy varázslat! Az embereknek nem igazán tetszett azok magányos élete, hogy soha nem látták őket a faluban, még a táncestékre sem mentek el. S ez a rejtély, amelybe burkolózni látszottak, gyanakvást és félelmet ébresztett bennük. A fecsegés nem korlátozódott a falura. Szájról szájra, faluról falura haladtak és messzire jutottak. Mígnem egy napon eljutottak a gonosz boszorkányhoz is, aki már évek óta Vincét kutatta. Szeme fekete volt, mint az éjszaka, tekintete hideg, mint az északi szél, hosszú fekete haja áthatolhatatlanul borult az arcára.

És az erdő őrzőjét borzongás érte, megérezte, hogy a banya elindult és közeledik feléje. Gyorsan kell cselekednie. Achatina is tudta, hogy valami baj van, Vincét kérdezte, aki el akart menekülni a sűrű erdőbe.

– Ha itt talál, elpusztít téged is, nem csak engem – mondta szomorúan.

– Nem veszíthetlek el, épp megtaláltalak! – kiáltotta Achantina, aki nagyon szerette Vincét, nem akarta, hogy elmenjen. Egész éjszaka gondolkodott, hogy mitévő legyen, hogyan tudná megmenteni őt és a szerelmüket. Még sötét volt, amikor elrohant az erdőbe, onnan a mezőre, s visszatérve egy csokor különféle növény volt a kezében, a zsebeiben pedig különböző fák kérge, néhány madártoll, még egy gyöngyfűzérre emlékeztető békapetét is elő húzott. Tett-vett, kotyvasztott, s reggelre elkészült vele.

Másnap kézen fogta, és a barna csigaházhoz vezette Vincét. Megkérte, hogy vigye el a vízeséshez. Amikor odaértek, levetkőztek, és Achatina az általa készített csodakrémmel bekente Vincét, aminek segítségégével be tudott csúszni a csigaház belsejébe, majd Achatina is bebújt. Gondosan elzárták a nyílást, és addig mocorogtak benne, míg bele nem esett a kagyló a vízesésbe, és annak sodrása messze vitte.

Amikor a gonosz boszorkány megérkezett a tisztásra, és bekopogtatott a faházba, nem volt ott senki. Kereste Vincét az erdőben, a faluban, de sehol sem találta. Amíg várta, hogy talán visszatér, meglátta a virágzó kiskertet, a padot, melynek támlájára az volt írva: Az örök szerelem padja, és egy piros szívbe A+V betűket festettek.

Iszonyú hangos és dühös kiáltásban tört ki, amikor megértette, hogy Vince igaz szerelemre talált, és mérhetetlen dühében saját magát is elemésztette, egy maroknyi hamu maradt csak utána.

Ez alatt Vince és Achatina csigaházát messze sodorta a zuhatag. Amikor már nem érezték a víz sodrását, és a csigaház egy ideje mozdulatlan volt, kicsúsztak belőle és boldogan néztek körül az új földön, ahová érkeztek. Megölelték, megcsókolták egymást, építettek egy új házat maguknak a fenyőfák között, és azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.