Fodor Gyöngyi – Hasta la raiz

A falnak dőlve egy női bicikli állt, a kormány előtt egy fonott kosárral. Odaléptem a biciklihez, és bekukkantottam a kosárba, melyben fehér és halványszürke színű, körülbelül hét-nyolc centiméteres lapos kavicsokat láttam. Ekkor egy köhögést hallottam a hátam mögött. Megfordultam, egy középmagas, vöröshajú lány állt ott. Lágy arcvonásai, telt ajkai és zöld szemei első látásra elcsábítottak.
– Gondolom, tiéd a bicikli. Ne aggódj, nem akartam ellopni sem a járgányodat, sem a kosár tartalmát – mondtam neki, mire ő elmosolyodott.
– Nem gondoltam semmi ilyesmit. A kavicsokat kicsivel előbb a tengerparton szedtem, de a homokban nehéz tolni a biciklit, ezért hagytam itt, de aztán visszamentem még pár darabért.
– Hogy hívnak? – kérdeztem tőle, mert nem akartam, hogy a beszélgetés elhaljon.
– Martina – felelte, miközben a kezében lévő két kavicsot óvatosan a kosárba tette.
– Én Luka vagyok. Mit csinálsz ezekkel? – mutattam a kosárra.
– A festményeimhez gyűjtöm. Festő vagyok.
– Festő? Micsoda véletlen! Én újságíró vagyok, és gyakran tudósítok kiállításokról. Most is azért jöttem Sorrentóba, mert itt, a Villa Crawford kertjében lesz egy érdekes bemutató az itt található úgynevezett „palackfákról” és egyéb ritka növényekről – magyaráztam, miközben a lány megfogta a biciklijét. – Mit csinálsz, elmész?
– Bocsáss meg, mennem kell, dolgom van – válaszolta.
– Találkozhatunk máskor is? Persze, ha szerednéd…
– Igen, szívesen. Holnap estefele ugyanitt – mondta, és felpattant a biciklijére, gyorsan eltekert, anélkül, hogy időt adott volna egy újabb kérdésre.
Azon az estén, amikor visszaértem a szállodába, Martinára gondoltam, és a laptopom keresőjébe beírtam: kavicsfestés. Több érdekes megközelítést találtam a témában, az unaloműzéstől a hobbiig, de mint művészeti ágként is találtam cikkeket róla. Kreatív újrahasznosítás, Arte Povera, képkeretre, nyakláncra, üvegekre vagy akár könyveknél papírnyomóként vagy ajtótámaszként is hasznosak lehetnek, de mielőtt még jobban belemélyedtem volna, elnyomott az álom.
Másnap estefelé visszatértem a Villa Crawfordhoz. A robogómat a közelben állítottam le. Lassan sétáltam, gyalogosan bejárva a villa teljes külső kerületét, amíg el nem értem a nyilvános kilátópontot. Az alacsony falról kihajolva láttam egy szeletet a ház privát panorámás teraszából, amely egykor az amerikai íróé volt, akiről a nevét is kapta, és amelyet ma a Keresztények Segítő Mária Intézetének apácái üzemeltetnek. Majdnem egy órát vártam, végül beletörődtem, hogy Martina nem jött el. Szomorúan visszasétáltam a robogóhoz, s miközben felvettem a sisakomat, a szemem sarkából megláttam. Jött a biciklijén, simán elment mellettem, és egy szórakozott pillantást vetett rám anélkül, hogy biccentett volna, mintha ott se lennék. Leállította a biciklit az utcai lámpa alatt, és elindult a homokon át a partra, ahol a napközbeni hullámzás újabb kavicsokat sodort a partra. Beindítottam a motort és elhajtottam. Dühös voltam, hogy így elment mellettem, hogy figyelmen kívül hagyott. Aztán a düh elszállt, rájöttem, milyen nevetséges voltam, és visszafordultam. A biciklije közelében leparkoltam, és elindultam feléje.
– Szia, hogy vagy? – kérdeztem. Martina úgy nézett rám, mintha a felhőkben lenne, aztán alig észrevehetően megrázta a fejét, majd őszinte, lefegyverző mosoly ragyogta be az arcát, mintha egy mesés álomból ébredt volna.
– Óh, elnézést, fülhallgató van rajtam, és néha teljesen magával ragad a zene – mondta kissé hangosabban, és csak akkor vettem észre a két kis fülhallgatót a feje két oldalán.
– Én is szeretek egy jó zenével ellazulni. Mit hallgatsz?
– Hasta la raiz – válaszolta.
– Hasta micsoda?
– Hasta la rais, latin-amerikai zene.
–Bevallom, ez egy olyan műfaj, amit nagyon keveset hallgatok. Szóval, hogy állsz a művészeteddel? – próbáltam elterelni a figyelmét a zenéről, de ő átnyújtotta nekem az egyik fülhallgatót. Egy melankólikus, ugyanakkor ritmikus hang csapott meg, egy meleg és csábító női hang szerelmes szavakat hímzett egy akusztikus gitár hangjai közé, mantraként ismételve, hogy létezik szerelem, ami a lelked gyökeréig belopja magát.
– Szóval, mit gondolsz? – kérdezte Martina.
– Érdekes. De komolyan mondom. Nem rossz. Nem azért mondom, hogy örömet szerezzek neked, tényleg jó – feleltem kissé zavarva, talán el is pirultam a gyenge hazugságom miatt.
Martina együttérzően nézett rám, aztán néhány lapos kaviccsal a kezében elindult a biciklije irányába. Követtem. Amikor odaértünk, betette az újonnan gyűjtött darabokat a kosarába, majd a széldzsekije zsebéből kivett egy feketére festettet, melyen hosszában piros csíkok futottak.
– Nézd meg jól – mondta és átnyújtotta.
Először nem láttam rajta semmi rendkívülit, csak a feketeséget a piros csíkokkal, de minél jobban néztem, felfedeztem, hogy a piros csíkok közé egy sor világító pontot festettek, kisebbet, nagyobbat,és mintha lüktettek volna.
– Olyan, akár egy kulcslyukon kukucskálnék – állapítottam meg. – Mintha az univerzumot látnám.
– Igen, tulajdonképpen kicsit olyan… Egy kozmikus erő… Én is erre gondoltam, egyfajta kommunikációs portál a párhuzamos világok között, s ez lehetővé teszi, hogy kommunkáljak egy alternativ mentális térrel – magyarázta, amiből igazából nem sokat értettem. – Most bocsáss meg, Luka, de mennem kell.
– De hiszen csak most jöttél! – kiáltottam fel, de akkor már Martina a bicikliján ült és elhajtott. – Mikor láthatlak újra?
– Holnap több időm lesz – felelte és elhajtott.
A fenébe is, úgy éreztem, mintha egy szellemet üldöznék, de a vörös haja, a lábai tiszta fehérsége, az apró kis kagylókból fűzött bokalánca megindított, volt benne valami, ami megérintett. Kezemben tarottam a Kozmikos erőnek nevezett kavicsot, egy váratlan ajándékot, és tudtam, hogy valami különleges van előttem.
Yo te llevo dentro hasta la raiz énekelte Natalia Lafourcade, s a zene átjárta minden porcikámat. Martina, micsoda titokzatos lány. De pontosan ez az, ami teljesen meggyőzött. Meg akartam ismerni, meg akartam érinteni. Hasta la raiz, a gyökerekig, a lelked gyökeréig… Másnap visszatértem a Crawford villához, naplementekor, leültem a padra, és egy Crawford-mesét olvastam, A Paradicsom vizénél. Egy csengő hirtelen megszólalása elterelte a figyelmemet a szomorú epizódról. Martina volt az, ismét figyelmen kívül hagyott. Letámasztotta a biciklijét, és elindult kavicsokat keresgélni. Megbántódtam, de a kíváncsiság, hogy jobban megismerjem őt, erősebb volt ettől.
– Még mindig a Hasta la Raiz-t hallgatod? – kérdeztem, amikor odaértem hozzá, és észrevettem a fülhallgatókat a fülében.
– Igen, imádom ezt a zenét.
–Akkor ma este tovább maradsz, és nem szaladsz el minden alkalommal, mint Hamupipőke – nevettem. – Gyere, meghívlak egy sörre!
– Egy sörre? – kérdezett vissza, mintha valami egetverő csúnyát mondtam volna.
– Miért? Nem szereted az alkoholt? Jó, egye fene, akkor veszek neked alkoholmentes citromos sört.
– Jó, az jó lesz – válaszolta, és elindultunk a kilátónál lévő bárba.
Az egyik kinti asztalhoz ültünk le, csodálatos volt a lenyugvó nap vörösében fürdőző sorrentói partvidék. Teljesen ellazultan élveztem Martina csodaszép szemeit, amelyben bizonyos macskák bája és ragyogása volt, amikor dorombolni kezdenek.
– Mesélj az aktuális munkádról – kértem.
–Nos, még dolgozom rajta. Teljesen nyugodtnak kell lennem, amikor csinálom. A „kozmikus erő”, amit neked adtam, heteken át készült, életet kellett adni a pulzáló pontoknak. Aztán létrehoztam egy videoperformanszt, ahol pszichedelikus zenét adtam hozzá. Olyan atmoszférát akartam teremteni, amely arra ösztönzi a nézőt, hogy felfedezze és használja, mint egy kulcs a csillagkapuhoz a saját tudatalattijában. Amikor az univerzum rejtélyén elmélkedsz, ugyanakkor a saját rejtélyeden is elmélkedsz, mint egyedülálló lény, aki ezt az egyetlen nekünk adott lehetőséget éli.
Meglepődve hallgattam, órákon át beszélgettünk. Csak akkor döntöttem úgy, hogy ideje távozni, amikor rájöttem, hogy már mindenki elment, csak mi vagyunk az egyetlen vendégek , és a pincérek is ferde szemmel néztek ránk. Elkísértem a biciklijéhez.
–Akkor holnap? – kérdeztem, egy mosoly volt a válasz, s adott egy puszit. Egy nagyon gyengéd puszit. Még fel sem fogtam, hogy mi történt, máris felpattant a biciklire és elhajtott. –A francba, Martina, tényleg olyan vagy, mint Hamupipőke – kiáltottam utána, s a távolból hallottam a nevetését.
Boldogan mentem haza. Másnap ismét találkoztunk. Szedett pár kavicsot, majd leültünk a tengerparton, élveztük a nap utolsó sugarainak melegét. Szenvedélyesen megcsókoltam. Egy örökkévalóságnak tűnő ideig öleltük egymást. Teljesen összhangban voltam vele. Mielőtt elment volna, megmutattta a legújabb munkáját, amin dolgozott. Egy tűzvörös háttérből egy arc bontakozott ki, az ő arca, s mintha telepatikusan azt üzenné nekem, szeretlek. Meglepődtem, ránéztem, el akartam mondani neki, hogy mit érzek iránta, de hallgattam. Soha ne tegyél szerelmes fogadalmakat, figyelmeztettem magamat, s úgy tűnt, olvas a gondolataimban, mert azt mondta:
– Ne aggódj! – és megcsókolt. Érzékien, hosszan, aztán elment.
Másnap ismét ott ültem a palackfa árnyékában a padon, de Martina nem jött el. Késő estig vártam, hiába. Bekopogtattam az apácákhoz, de senki sem ismerte őt. Tíz napon át minden alkonyatkor vissztértem, vártam, de hiába.
Végül egy vasárnap este, miközben a padon ültem, láttam érkezni biciklivel egy középkorú nőt, kosárral a kezében, aki Martinára emlékeztetett. Odamentem hozzá. Mosolyogva üdvözölt. Bevallottam neki, hogy a biciklije egy barátomra emlékeztet, egy vöröshajú lányra, akivel pontosan ott találkoztam, ahol voltunk. A nő nagy érdeklődéssel nézett rám, majd megkérdezte:
– Martina barátja vagy?
– Igen – nevettem. – Ismeri őt?
– Én vagyok Martina anyja. Ismertem a barátait, de rád nem emlékszem, csak pár angolra.
– Angolra?
– Igen, angolokra. Martina évek óta Londonban él – mondta, s engem ez öszezavart.
– Évek óta? De hát én itt találkoztam vele két héttel ezelőtt!
Martina anyjának a szemei elkerekedtek, aggódva nézett rám, hirtelen az volt az érzésem, hogy fél tőlem.
– Mi történt? Mondtam valamit ami zavarja?
– Fiatalember, Martina két hete mesterséges kómában van a St. Mary Hospitalban, Londonban, súlyos balesete volt. Nem tudom, miért találta ki ezt, de egyáltalán nem vicces.
Megdöbbentem.
– Higgye el, asszonyom, nem tudom, mit mondjak, semmit se értek. Két hete találkoztam vele először, itt, a Villa Crawford mellett, azért jött, hogy lapos kavicsokat szedjen a festményeihez. Utána még párszor találkoztunk, minden alkalommal ugyanilyen biciklivel érkezett, mint az Öné, szedett pár kavicsot, beszélgettünk, aztán elment.
A hölgy elsápadt, és a biciklire támaszkodott, hogy ne essen el. Ott maradtunk a bizonytalanságban. Végül elárulta nekem, hogy a baleset előtt minden héten küldött neki pár kavicsot, mert egy általa Kozmikus erőnek nevezett munkán dolgozott, és azt tökéletesítette. Ekkor jutott eszembe az, amit Martina egy bizonyos kulcsról beszélt, ami összeköti a párhuzamos univerzumokat. Muszáj volt újra látnom!
A következő hétvégén Londonba utaztam Martina anyjával. Egy álmatlan éjszaka után megjelentem a kórházban. Arra kért, ne meséljek a férjének arról, honnan ismerem a lányát, éppen eléggé aggódik miatta. Végül beléptem a szobába, és felismertem az ágyon fekvő lányt, akit életfenntartó gépekre kötöttek. Megdöbbentem. De ha két hete itt fekszik gépek által életben tartva, akkor hogy lehetett ugyanakkor velem ezerhatszáz kilométerre innen? Kis híján elájultam. Végül összeszedtem a bátorságomat, és odamentem hozzá. A pupillái remegtek a csukott szemhéja alatt. Mintha az álmait kergetné. Eldöntöttem, ott maradok vele. Kivettem a zsebemből a kavicsot, az univerzum kapuját, a kozmikus erőt, vagy nem is tudom, minek nevezzem, és a kezébe tettem, de semmi sem történt. Én is egy álmot kergettem?
A következő napokban többször is bementem a kórházba. Martina mellett maradtam, és elmeséltem neki, mit éltünk át együtt. A találkozásainkat, a nézését, amikor sörözni hívtam, az érzéki csókokat. Bár a kijelzők nem mutattak változást az állapotában, de én szilárdan meg voltam győződve arról, hogy Martina hall engem. A szabadságom hamarosan lejárt, vissza kellett térnem Olaszországba, de az utolsó előtti napon valami hihetetlen dolog történt. A telefonom képernyőjét görgetve időnként egy női alak jelent meg „Hasta la raiz” felirattal. Emlékeztem, hogy ez az a szerelmes dal, amit Martina mindig hallgatott. Rákattintottam. Teljesen átadtam magam a zene ritmusának, majd kihasználva a nővér távollétét, odatartottam Martina füléhez, hogy ő is hallgassa. Többször is, egymás után. Egyszer csak Martina kinyitotta a szemét. Amint találkozott a tekintetünk, elmosolyodott, és halkan azt mondta:
– Hasta la raiz, Luka!