A fekete ló

Élt egyszer egy távoli birodalomban egy gyönyörű hölgy, akinek rettenetesen nyugtalan lova volt. Elegáns megjelenése és fényes szőrzete miatt vette meg,  de a fenséges állat  csak akkor volt nyugodt, amikor a gazdája  a kantárnál fogva elvitte sétálni az erdőbe. Az állatot  a birodalomban lassan mindenki ismerte, ha másképp nem, de a szóbeszéd alapján, mert mindig valamilyen pusztítást okozott  a kereskedőknek: felrúgta a ládákat, összetaposta a gyümölcsöket, vagy őrült száguldozásával megijesztette a gyerekeket és az időseket. Emiatt az uralkodó megparancsolta a hölgynek, hogy szabaduljon meg a vad természetű állattól, vigye el egy távoli erdőbe és hagyja ott örökre.

A hölgy sokáig vonakodott megtenni amit az uralkodó parancsolt neki, de látva a mindennapi károkat, amit a lova okozott, egy idő után úgy döntött, hogy tesz egy utolsó sétát a fekete lóval az erdőben. Kezébe vette a kantárt és a macskaköves úton elindult a fák között, majd elhatározta, hogy  letér az útról az erdő sűrűjébe, ahol majd otthagyja. Ahogy az árnyas lombok alatt szomorúan ballagtak, a nő hosszú, göndör haja belegabalyodott egy lelógó ágba, és a ló, mintha csak megérezte volna gazdája szándékát, kitépte annak kezéből a kantárt és  rohanni kezdett. Mire a  göndör fürtök kiszabadultak, a ló alakját már elnyelték a sűrű fák. Hiába kiabált utána, hiába hívta, az állat nem tért vissza.

Amikor a hölgy rájött, hogy a ló immár örökre elment, leült egy nagy kőre és sírni kezdett. Gyönyörű állatára gondolt, aki megszokta a házi életet, biztosan nem éli túl sokáig az erdőben. Rettentően megbánta, hogy engedelmeskedett az uralkodónak, és szemrehányást tett magának azért, amiért engedte magát rábeszélni, hogy hagyja el a lovát, amelyet annyira szeretett. Naplementekor abbahagyta a sírást. Kereste a hazafelé vezető utat, de rájött, hogy eltévedt. Éppen akkor, amikor kezdte elveszíteni a hazajutás reményét, meghallotta a távolbólérkező hegedű édes dallamát, és úgy határozott, követi ezt a hangot. Egy kerek tisztásra ért, ahol egy zsonglőr hegedült, és a ritmus verta a lábával, melyeken színes karikák forogtak körbe-körbe. Feje tetején egy bot végén színes porcelán tányért pörgetett. Mellette a fekete ló mozdulatlanul hallgatta a zenét, hátán megannyi madár érdeklődve szemlélte a mutatványt. Amikor a zsonglőr észrevette az erdőből felbukkanó nő gyönyörű mosolyát, arra gondolt, hogy lám, az erdei tündérek is meghallották az ő hegedűjének a hangját, és egyikük el is jött hozzá. Üdvözölni akarta, tett két lépést feléje, de megbotlott egy föld felett tekergőző gyökérben, és elesett. A hölgy odaszaladt hozzá.

- Segíthetek? - kérdezte, és a férfi felé nyújtotta a kezét, hogy felsegítse.

- Ne aggódj, nem történt semmi bajom, és látod, a tányérom sem törött össze.

- A lovamért jöttem - mondta a hölgy.

- Ah, a tiéd? Biztosan egy bajkeverő. Elég nyugtalan jószág. Sok kört futott itt, fújt és rúgkapált is párszor, de a zene hallatán szépen megnyugodott. Talán nehezen kezelhető, de biztos vagyok benne, hogy a ló a szenvedélyed és életed öröme.

A zsonglőr szavai elgondolkodtatták a hölgyet. Hogyan hagyhatott fel a szenvedélyével csak azért, mert mások számára ez a ló veszett fejsze nyele?

Megköszönte a férfi szavait, megfogta a ló kantárját, és elhatározta, hogy visszaviszi a birodalomba. Ez az ő lova, és ez az ő csatája lesz, amit meg kell nyernie. Elkötelezettséggel és elszántsággal megszelidíti a lovat. Sikerülni fog neki. Arra gondolt, hogy tán ezt a zenélő zsonglőrt is kitiltották valahonnan, mert nem tetszett másoknak, amit csinál. Odalépett hozzá, és köszönetképpen adott egy puszit a homlokára.

- Te mit csinálsz itt az erdőben egyedül? - kérdezte tőle, mielőtt elindult volna haza.

-  Szabad vagyok, mert a szenvedélyemet választottam - válaszolta a zsonglőr, és miután a szép hölgy kedvesen mosolygott rá, megpörgette a karikákat a lábán a karján, és boldog örömben folytatta a hegedűjátékot, melynek hangjai elkísérték a fekete lovat és gazdáját egészen a macskaköves útig, ahonnan már könnyűszerrel hazatalált.

Gyakran az élet ledkéi, amelyek mélyen megváltoztatnak bennünket, a legegyszerűbb szavakban rejtőznek.

 

 

Három kívánság

    Sötét és viharos este volt. A lendületes szél süvítve keringőzött a fák között, ahol egy idős nő ballagott, vállán egy összekötözött ágköteget cipelt. Küzdött a hideg széllel, mely az arcát csapkodta, kishíján a fekete kendőjét  is letépte.  Végül kimerülten és átfagyva érkezett a kis házba, ahol lakott.

    Elrendezte az ágakat a kandallóban és hamarosan egy szép tűz melegítette be a kis szobát. Ekkor behozott a ház oldalához magasra felrakott rönkökből és  a tűzbe rakta, hogy a meleg minél tovább tartson.

    A hintaszékben üldögélt, nézte  a tüzet,  hallgatta a fa recsegését, amikor a lángok közül kiugrott három tűzmanó.

     -  Tereza, azért jöttünk ide, hogy boldoggá tegyünk – mondta az egyikük. – Kívánhatsz a három közül valamit, amit elmondunk most neked.

Az idős nő elmosolyogta magát , és megkérdezte?

     – Mi ez a három kívánság?

     - Öregségedért cserébe felajánlom neked a fiatalságodat. – mondta az első manó.

     - A szegénységedért cserébe óriási gazdagságot kínálok neked -  szólt a második .

     - A magányodért cserébe felajánlom, hogy uralkodj a világon  -  zárta le harmadik manó és csípőre tett kézzel várták a választ.

Tereza  egy pillanatig elgondolkodott rajta, majd így válaszolt:

      -  Köszönöm, igazán kedvesek vagytok, de a fiatalságom olyan csúnya és fájdalmas volt, hogy nem akarok megint fiatal lenni.  Inkább azzal törődjetek, hogy  a mostani fiataloknak ne legyen olyan,  mint az enyém volt.  Minek nekem a gazdagság?  Olyan öreg vagyok már, hogy nem tudnám élvezni a gazdagságomat. Osszátok szét inkább a szegény, kisgyerekes családok között azt, amit nekem adnátok.  Hogy lehetnék én a világ ura?   Nem  tudok sem írni , sem olvasni, egyesíteném az összes  katasztrófát ezen a földön, pedig  már  van belőle enélkül is.   Inkább azon munkálkodjatok, hogy  ne legyen több.   Szóval kedveseim,  nem érdekel a javaslatotok, de azért köszönöm. 

    Pufff !  Az manók visszaugrottak a tűzbe és eltűntek.

    Az  idős asszony egyedül maradt a lángok melegében, elaludt és álmodott.

Álmában fiatal volt ,  gyönyörű és elegánsan öltözött.

    Egy fényűző épületben  találta magát, ahol sok ember volt körülötte, mindenki 

kedves, udvarias volt egymással. Az asztalok rogyásig megpakolva finom ételekkel,

 italokkal. Nem értette hol van, miért ment vissza az időben a huszas éveibe. 

Érdeklődve megkérdeztea mellette álló úrtól, hogy mi ez a hely,   hol vagyunk ?

     - Azok királyságában, akik úgy élték le az életüket, hogy megérdemlik az örök 

fiatalságot és a boldogságot, egészséget és szeretetet.

   -  Milyen furcsa álom...

   -  Ez nem egy álom, Tereza, ez a való élet, amely soha nem ér véget – válaszolta 

az úr.

   A nagy terem sarkában, mindenki elől elrejtve a három  manó boldogan 

táncolt.

 -  Küldetés teljesítve! -  ujjongtak örömükben.

És Tereza ebből az álomból soha sem ébredt fel.