Megmondták az orgonák (regény)

Egy május végi napon Betta rájön, hogy nem csak egy igazság létezhet.

Tizennégy éves, amikor egy autóbalesetben meghal az anyja és a nevelőapja, emiatt az édesapjához kerül, akit tizenegy éve nem látott. Betta úgy tudta, hogy a férfi hagyta el őket, amikor ő még kicsi volt. Most azonban egy egészen más, elképzelhetetlen igazságot tár fel előtte az apja. Megtudja, hogy van egy testvére, és az anyja amiatt lépett ki a házasságból, mert nem tudta elfogadni, hogy a kisfiú Down-szindrómás.

Betta a nulláról indulva, egy új városban, az új családjánál elveszettnek és idegennek érzi magát. De ott áll mellette Ben, a kisöccse, mert bármi történik is, Ben ott van a maga spontaneitásával, hirtelen kacagásával, feltétel nélküli vonzalmával, különlegességeivel, és semmit sem kér cserébe. Betta eleinte nem érzi jól magát vele, mégis nap mint nap megérti, hogy túl kell lépni a látszatokon és az előítéleteken. Megtanulja, hogy egy olyan szoros ölelés, amelytől eláll a lélegzet, felold minden félelmet, és egy simogatás segíthet újra felfedezni az apró dolgok értelmét, mert az élet sok árnyalatból áll, és ezerféleképpen lehet különleges. 

 

A kristálymacska

      A nevem Alexandra, 32 éves vagyok. A mottóm a következő: Az élet egy utazás, és aki utazik, kétszer él. Ezért vagyok sikeres utazási blogger. Annyit keresek, hogy ki tudom elégíteni mindazt a szeszélyt, amelyet csak a férjem, Diego fizetésével nem engedhetnék meg magamnak. Természetesen a vállalkozásom kissé bonyolítja a házasságomat, mivel sokat vagyok távol, de remélem, hogy a férjemnek van türelme várni, hogy az anyaság iránti vágy mikor kerekedik felül a munkám iránti szenvedélyen. Havonta 10-14  napot vagyok távol, de amikor megjövök,igyekszem Diegót kárpótolni meghitt vacsorákkal, szenvedélyes éjszakákkal, melyek nagyon tetszenek neki. Utazásaim során minden meglátogatott országban veszek valamilyen tárgyat, amelyeket üvegpolcokon, vagy a szekrényben tartok, hogy mindig lássam azokat. A kedvencem egy Swarovsky kristályból készült macska, zöld csillogó kövekből vannak a szemei, és prios kristályból a nyakörve, melyen kicsi ezüstcsengő fityeg. Csehországból való, és iszonyú sokba került, de gyönyörű, nagy és kiváló dísztárgy azzal a gőgös tartásával, meghajló farkával. Öröm ránézni. Most éppen csomagolom a bőröndömet. Úti célom Katmandu, a képek, hangok és szagok igazi kaleidoszkópja.

      Diego vagyok, 38 éves. Szeretem a feleségemet, Alexandrát akkor is, ha gyakran vagyok egyedül az ő munkája miatt. Legnagyobb félelmem, hogy soha sem fogja megúnni a világban való kórborlást, miközben én igazi családot szeretnék, gyerekekkel, melyeket közösen nevelünk fel, és nem csak azt, hogy ő világra hozza őket, aztán huss, már rohan is a repülőtérre.

A Pantheon egyik oszlopának támaszkodva várom Ritát, a szeretőmet. Igen, a szeretőmet. Akkor is, ha az előbb azt mondtam, hogy szeretem a feleségemet. Egy munkahelyünk van, s egyik napon azon kaptam magamat, hogy a kapcsolatunk már több, mint barátság. Rita 22 éves, művelt, mindenről lehet vele beszélgetni, ráadásul remek szerető, kitölti azt az űrt, amit a feleségem távolléte okoz. Abszurdnak tűnhet, de jót tesz a házasságomnak, mert amikor Alexandra visszatér az utazásaiból, mindig mosolygósnak és jókedvűnek lát engem, s azthiszem, mindezt annak tulajdonítja, hogy nekem tetszik ez a fajta élet. Rita megérkezik, és elindulunk a Tiberis folyó felé, ahol az autóm parkol. Találkozóink az én házamban zajlanak, mert Rita még a a szüleivel én. Mivel a feleségem valahol a világ más részén tartózkodik, több napot és éjszakát élvetünk egymással stresszmentesen. Ritának nagyon tetszik a házam, és külöünösen vonzza őt Alaxandra szines ajándéktárgyai, különösen hatalmas vonzerőt érez a kristálymacska iránt. Elmondása szerint egy gyönyörű villában élnek. Tudom, hogy van két kutyája, akiket nagyon szeret, és egy ló is. Gyakran beszél velem azokról az estéiről, amikor a feleségem itthon van, és nem tudunk találkozni. Olyankor általában tévét néz, vagy a szőnyegen fekve olvas egy hatalmas kandalló előtt. A szülei két hétig nincsenek itthon, és azt mondta, töltsek néhány napot nála abban a pompás házban, ezért elkészítem a kisbőröndöt három napra. Mialatt én pakolászok, Rita  felöltözve vár rám, és a kanapén ülve egy magazint lapozgat. Egy ponton felemeli a fejét, maga előtt látja a polcokat Alexandra emléktárgyaival. Meglátja a kristálymacskát, felkel, odamegy hozzá, és simogatni kezdi, mintha egy igazi állat lenne, majd villámgyorsan megfogja, és a táskájába rejti.

      Végre Ritánál vagyok, és a villa pazar eleganciája felülmúl minden várakozásomat. Elmerülünk a medencében, játszunk a vízben, majd a kandalló előtti szőnyegen szárítkozunk. Csókolózunk, csókolom a mellét, a hasát, mindenét, míg nem az őrült szenvedély magával nem ragad bennünket. Rita felnyög a testem alatt, hallja fáradt légzésemet, mozdulataim görcsössé, szabálytalanokká válnak, felhorkanó nyögést hallatok. Végül testem teljes súlyát magán érzi. Nem mozdulok.

–                 – Diego! – kiabàl Rita.

Csend.

 – Diego! Mit csinálsz? – kérdezi, de én nem tudok válaszolni, mert az életem elhagyott, azonban fentről mindent látok és hallok.

Rita egy sikítással letol magáról, és rájön, hogy már nem vagyok ott vele. Látom, hogy rémülten zokog, és hallom, hogy többször is megismétli a nevemet. Nem ájultam el kedvesem, hanem meghaltam. Villámgyors szívroham. Van ilyen!

Ekkor a nagy váza mögött csilingelés hallatszik, egyre világosabbá, hívogatóbbá válik. Rita megközelíti, és elmozdítja. Meglátja a kristálymacskát, amelynek farka már nem puhán hajol meg, hanem egyenesen és fenyegetően áll, szája vicsorog, látni a fogait, és nyakában az ezüstcsengő csilongel. Rita rémülten menekül ki a szobából, nem érti, mi történik, azt hiszi, hogy a halálom okozta sokk miatt hallucinál.

De én tudom, hogy ez nem így van.

Rita ellopta a kristálymacskát, Alexandra kedvencét. Ott szeretkeztünk abban a szobában, ahol a macska jelen volt, és ezt nem bocsátja meg nekem. Szerette volna a legrosszabb bosszút az úrnőjéért, Alexandráért, mégpedig az én halálomat, és elmebajt a szeretőmnek.

Mit lehet erre mondani?  A bünti megérkezett.

És amikor majd a háborgó vizek elcsitulnak, tudom, hogy a kristálymacska visszatér a helyére, az úrnőjéhez.

 

 

 

 

 

 

 

Az ígéret

Egy napsütéses őszi délután egy szürke kabátos vak ember némán ült a park padján. A távolból nézve nem tűnt szomorúnak, csak kissé fáradtnak, de bárki, aki közeledett hozzá, észrevette volna az aggódó légkört, ami körülvette, mert idegesen gyűrögetett egy papírzsebkendőt a meggörbült, kérges kezével. Hideg tekintettel a föld felé nézett, háta meggörnyedt, a kevés fehér haja a szélben lengedezett, mint óceánban a korallok.

Közben egy idős hölgy érkezett a távolból, aki egy járóbot segítségével fáradtan haladt a pad felé, amelyen a vak ember ült. Fején kendőt viselt, virágos köntös volt rajta, és leült a padra az öregember mellé. Pár percig hallgatott, aztán megszólalt:

– Szóval itt vagy… – mondta. Hangja lágy és kedves volt. A férfi felkapta a fejét, hiszen erre a pillanatra várt hosszú évek óta. Elmosolyodott, majd a zsebkendőt a földre ejtette. Fejét a mellette ülő felé fordította.

– Mindig azt hittem, hogy a szavak embere vagy – folytatta a hölgy, és huncutul elnevette magát.

– Örömmel emlékszem a veled töltött pillanatokra – mondta a férfi –, amikor jegyesek voltunk, és olyan sokszor gondoltam az ígéretünkre.

A hölgy nem válaszolt, és tekintetéből úgy tűnt, mintha máshol lenne, a múlt távoli pillanataiba meredt.

– Hogy szerettelek! – folytatta a vak férfi.

– Hogy sírtam – emlékezett az idős asszony –, amikor apám azt mondta, hogy nekünk nincs jövő, hogy soha nem fogunk tudni összeházasodni, s ha meg is tudnánk tenni, kitagadna, nem lennék a lánya, a mi csalá- dunk soha sem kötne békét a szeretet jegyében, mert az élet nem Rómeo és Júlia.

A vak nyugodt hangon azt mondta:

– Ma már a dolgok másként mennek, kedvesem. A fiatalok inkább otthagyják a szüleiket azért, hogy a szerelmükkel legyenek.

– Jobb így - jegyezte meg a nő.

Ismét hallgattak, végül a férfi törte meg a csendet.

– Két gyermekem született, Rebeka, a feleségem... Most özvegy vagyok.

– Négy lányom van, és a férjem még mindig él – válaszolta mosolyogva az idős nő. – De soha sem felejtettelek el téged és az igéretünket sem – folytatta halkan. – Látod, eljöttem.

– Pontosan ötven év múlva - mondta a férfi, emlékezve arra a délutánra, amikor utoljára csókolóztak azon a padon – találkozunk még egyszer, és elmondjuk egymásnak, hogy az idő nem szökött el, hogy még van időnk egymás számára is.

A hölgy lehajtotta az arcát, és forró könny hullott a földre.

– Sajnos megvakultam, hiába nézek rád, nem látlak – sóhajtott a vak ember.

A hölgy felkelt, megfogta a férfi kezét, és a tenyerét az arcára tette. Az keserűen mosolyogva megérintette ujjaival annak ajkait, az orrát, a szem körvonalát, ami eszé- be juttatta annak a nőnek a profilját, akit annyira szeretett, emlékezve arra, hogy a ráncai és barázdái az arcán csak annak a szerelemnek a jelei, amelynek virágzásához idő kell. De a férje még mindig akadályt jelentett a két idős szerető szabadságában.

A hölgy megsimogatta a vakot, alig érte durva arcát az ősz szakáll miatt, majd azt mondta:

– Drágám, adjunk magunknak több időt, még tíz évet. Pontosan tíz év múlva, ugyanitt. Rendben?

A férfi bólintott, akkor tíz év múlva, és felálltak. Könnyű csókot adtak egymásnak, majd az ellenkező irányba mentek.

Egy napsütéses őszi délután egy szürke kabátos vak ember némán ült a park padján. A távolból nézve nem tűnt szomorúnak, csak kissé fáradtnak, de bárki, aki közeledett hozzá, észrevette volna az aggódó légkört, ami körülvette, mert idegesen gyűrögetett egy papírzsebkendőt a meggörbült, kérges kezével. Hideg tekintettel a föld felé nézett, háta meggörnyedt, a kevés fehér haja a szélben lengedezett, mint óceánban a korallok.

Egy órája várt, talán még tovább. Senki sem jött. Fáradtnak érezte magát, lehunyta a szemét és elaludt, miközben még mindig azt a nőt várta, akit örökké szeretett.

Amikor felébredt, sötét volt már, egy öregasszony ült mellette, és a vállára támaszkodva aludt. Ő volt az. Akit annyira várt. Megfogta a kezét, megcsókolta, majd a fejét a nő fejéhez hajtotta, és ismét lehunyta a szemét. Némán élvezte a boldogságot, amelyet végre a kezében tarthatott

 

A teknősbéka kertje (mese)

Volt egyszer egy teknősbéka, akit Totónak hívtak. Ideje nagy részét apró magvak elültetésével töltötte. Nem messze az odújától lakott egy farmer,akinek csodaszép veteményeskertje volt. Totó időnként elment oda, és a véletlenül elhullott magokat a szájában feldarabolta, és elvitte haza. Paradicsom, sárgarépa és sok más apró zöldség kelt ki belőlük, melyekre nagyon büszke volt.

Egy napon egy másik teknős, Sasa meghívta őt a tengerpartra, Sasa ugyanis ott lakott. Totó örült a meghívásnak, reggel korán el is indult, de nem vitt magával semmi zölsdséget sem, és később megbánta, mert rájött, hogy sem a paradicsom, sem a sárgarépa nem terem a tengerparton, mert csak egy dolog volt ott mindenhol, HOMOK.

– Totó, gyere, menjünk fürdeni  hívta Sasa.

– De én nem tudok úszni.

– Gyere, meglátod, hogy milyen egyszerű – hívta Sasa a vízbe Totót.

– Ha akarsz ebédre finom zöldségeket, akkor jönnöd kell a vízbe. Menjünk.

Totó követte a barátját a vízbe, és örömmel tapasztalta,hogy valóban milyen egyszerű úszni. Amikor azonban újra kimentek a partra, hogy zöldségeket egyenek, Totóra csúnya meglepetés várt, mert azok ragacsosak voltak, mint a ragasztó,  nyálkásak, mint az angolna és kellemetlen szaguk, ronda színük volt, nem is evett belőle egy falatot sem.

Ennek ellenére boldogan tért haza, mert a napot a barátjával tölthette, és még úszni is megtanult.

– Legközelebb, amikor meglátogatom Sasát, viszek neki az én finom, gusztusos zölségeimből  - mondta, amikor vacsora után körbejárta kertecskéjét.

!

 

                                                                  KI LOPTA EL A LEVELEKET  (mese)

Egy terebélyes diófa szomszédságában, egy hatalmas tölgyfa odujában élt egy mókus, aki csodálatal nézegette a ház előtti ágakon  a  színes őszi leveleket.

- Veréb, veréb, nézd! Piros, sárga, arany, barna – kiáltotta egyik reggel. – Milyen szépek! – a madár odarepült a  mókus mellé, aki ide-oda forgolódott, kis híján lelökte a verebet a nagy szőrös farkával. Miután ő is megállapította, hogy valóban gyönyörű színűek a tölgyfa levelei, tovarepült.

Másnap reggel a mókus ismét kiült a faágra, és gyönyörködött a környező levelekben.

- Piros, sárga,  arany és …  és  hol van a barna színű levél?  Veréb, veréb, gyere ide! Nézd, hiányzik a barna levél. Te vitted el?

-  Én?  Ugyan mit csináljak én egy falevéllel?  -  morgott a madár mérgesen, mégis mit gondol ez a mókus róla?

- Ha nem te voltál, talán az az egér volt, amelyik pár napa is itt somfordált a diófa alatt. Lepotyogott diót keresett. Még jót is nevettem magamban,  hogy szerencsétlen flótás, a diót ilyenkor már rég összeszedték a mókusok, meg a fürgébb egerek. Én is teleraktam már a kamrámat dióval, makkokkal, hogy legyen mit enni a télen.

Ahogy éppen lenézett, a diófa alatt meglátta, hogy mozog az avar, és két kis egérfül kandikált kifelé. Kiabálni kezdett.

- Egér, egér, te loptad el a barna színű levelet a házam elől?

- Kell is nekem a te leveled…  ha dió  lett volna, biztosan ellopom, na de egy barna levelet? Minek? Legfeljebb betakarózhatnék vele, de ahhoz meg egy levél nem elég.  Egyébként meg, a barna levél nem is tetszik. Vannak sokkal szebb, sokkal színesebb levelek is  -  azzal  elfutott a mező irányába.

Másnap reggel a mókus csalódottan állapította meg, hogy ismét tüntek el levelek. Rémülten kiabálni kezdett a verébnek.

-  Maradj csöndben, és figyelj! -  mondta a veréb felemelve a magasba egyik szárnyát. A fák között fújt a szél és susogtak a levelek, némelyik pedig lehullott, vagy tovasodorta  a szél.  -  Látod?  Ő a tettes, a szél!

- Igen, valóban -  ismerte be a mókus.  -  Itt az ősz, és egyre több levél hullik le, vagy elviszi a szél máshová.  Szégyellem magamat, hogy megvádoltalak téged is, és az egeret is. Ne haragudj rám! Most pedig meg kell keresnem az egeret, hogy tőle is elnézést kérjek!

 

 

CIRMI,  A TALàLT CICA (mese)

Volt egyszer egy kislány, Lili, aki nagyon szeretett volna egy vörös kiscicát. Minden áldott nap kérte a szüleit, hogy ajándékozzanak neki egyet, de a szülők ellene voltak, és mindenféle kifogást találtak: A macsák bepisilnek,  a macskák karmolnak, a macskák öntörvényűek, a macskák nem szeretetteljesek.

Egy nap a kislány és a nagymamája  elmentek a rétre vadvirágot szedni. Egyszer csak azt hallották,  hogy az egyik bokorban nyávog valami. Lili óvatosan közeledett, és meglátott egy kiscicát. Szürke-fehér bundáját néhány vörös foltocska tarkította.

– Nem igaz,  pont egy cicát kivántam már régóta, és most itt van előttem! Igaz, a bundája nem vörös, de puha, selymes,  és olyan édes – kiáltott fel a kislány, és  azonnal felkapta,  haza akarta vinni.

Azonban  tudta, hogy ez egy nagy veszekedést fog odahaza kiváltani,  és talán vissza kell vinnie oda, ahol tatálta, ezért   megkérte a nagymamáját, hogy ő tartsa meg a kiscicát, és majd segít neki  a  gondozásában. A nagymama először azt mondta, amit az anyuka: a macskák bepisilnek, a macskák karmolnak, a macskák öntörvényűek, a macskák nem szeretetteljesek. Egyáltalán nem akarta megtartani. A kislány azt gondolta, ha a sors elébe hozta a cicát, muszáj legalább a nagyit meggyőznie.

     – A cica lehetne a kertben, nem a házban, így nem pisil a szőnyegre, és nem karmolja össze a butorokat sem – érvelt.

Lassan meggyőzte a nagymamát,  s elvitték  annak házába. Cirminek nevezték el. Megetették, megitatták, és készítettek neki alvóhelyet a fedett terasz egyik sarkában, egy dobozban.  

 Cirmi szépen növekedett, és egyre jobban megszerettette magát,  élvezte a simogatásokat, boldog dorombolással fejezte ki háláját. Lili minden délután elment a nagymamájához,  és játszott vele.Végigjárták a kertet, a veteményest, s amikor a boltba mentek, Lili betette Cirmit egy szatyorba, és vitte magával.

Egyszer a nagymama felfedezte, hogy az ősz beköszöntével nem csak a krumpliszsákok és az almásládák kerültek be a kamrába, hanem egerek is érkeztek, akik megrágcsáltak mindent. Megfogta Cirmit, és berakta a kamrába. Szegény jószág eleinte csak nyávogott, mert idegen volt neki a félhomályos helyiség, de amint felfedezte az egereket, kitört belőle a vadászösztön, és azokat hajkurászta.  Az egerek jobbnak látták elhagyni a házat, és kimenekültek a rácsos ablakon át. Soha többé vissza se mentek.  

Mivel Cirmi cica elűzte a háztól az egereket, és a teraszon egyre hidegebb lett, a nagymama beengedte a házba.  A cica leginkább a kályha közelében aludt, de délután felugrott az ablakpárkányra, onnan figyelte az utcát, mikor érkezik Lili.