A baba   (nem mese)

– Anya, mondanom kell valamit!

Tereza, aki a fotelban ült, ahol a napjait töltötte, lassan a lánya felé fordította a fejét, de a tekintete üres maradt.

– Az előbb telefonált David, Lorena fia. Ő… mármint Lorena szívrohamot kapott néhány órával ezelőtt, és sajnos nem élte túl, meghalt – mondta Mirta lassan, érthetően az anyjának, aki továbbra is csak nézett rá. A késői stádiumú Alzheimer-kód nem engedett neki sokkal többet. – Ugye, tudod, ki volt Lorena, emlékszel rá? Nagyon szeretett téged, s annak ellenére, hogy az utóbbi időben nem mindig ismerted fel, ő mégis havonta eljött hozzád, itt ült melletted órákon át, fogta a kezedet, és mesélt neked a fiatalságotokról, az iskoláról, az első szerelemről, és sok-sok érdekes történetet elevenített fel. Egy életre szóló barátság kötött össze benneteket.

Teresa szemében nem volt látható reakció. Mirta felsóhajtott, felkelt, és az ajtóhoz sétált.

– Anya, elmegyek a bolta, mielőtt bezár. Hamarosan visszajövök, aztán vacsorázunk.

– Ígért – szólalt meg Teresa alig érhetően, erőtlenül.

Mirta megállt, és visszafordult. Egyre ritkább volt, hogy az anyja megszólalt.

– Hogy mondtad?

Teresa az ablak felé nézett. Tekintete már nem volt üres, inkább aggódónak tűnt, és kétszer is megismételte: ígért. Mirta a homlokát ráncolta, vajon mi juthatott az anyja eszébe, miért mondogatja ezt a szót.

– Anya, hamarosan visszajövök. Sietek.

 

Amikor Mirta visszatért, a szék üres volt. Mindenhová benézett, a szobákba, a fürdőbe, a konyhába, és döbbenten tapasztalta, hogy az anyja nincs a házban. Abszurdnak tűnt. Teresa nehezen járt már, és biztos volt benne, hogy bezárta az ajtót. Felhívta a rendőrséget, akik küldtek egy járőrkocsit arra a környékre, és neki is azt tanácsolták, hogy ő is keresse az anyját a közeli utcákban, hiszen az állapota miatt nem mehetett messze. Mirta több, mint két órán át bolyongott a rosszul megvilágított utcákon, de nem találta meg az édesanyját. Megsemmisülve és kétségbeesetten tért haza, és bár hamarosan éjfél volt, mégis felhívta a férjét, aki a lányukat kísérte el egy háromnapos osztálykirándulásra. Sírva mesélte el neki, hogy mi történt. A férfi próbálta megnyugtatni, bár tudta, hogy mondhat bármit,  a felesége addig nem nyugszik meg, amíg az anyja elő nem kerül.

David, miután elszállították az édesanyja holttestét a házból, nem ment haza, csak ült a szobában , és egy fényképalbumot lapozgatott.  Arra gondolt, milyen szerencse, hogy ma éppen eljött hozzá, s vele volt az utolsó percig. Ekkor csoszogó lépteket hallott a kertben, majd a teraszon, és megnyikordult az ott lévő fapad. Felkelt, és nagyon óvatosan kinyitotta a bejárati ajtót, kinézett a teraszra, melyet a kerti lámpa fénye világított meg.  Teresa ült a padon, papucsban, pongyolában, és földes volt mintkét keze. Ölében egy régi fémdobozt tartott. Nem akarta megzavarni, nehogy megijedjen, ugyanolyan halkan visszalépett a házba, és felhívta Mirtát.

Mirta épp indulni készült, hogy tesz még pár kört, talán szerencsével jár a keresésben, amikor megszólalt a telefon a zsebjében. Azonnal felvette, és rettenetesen megörült a hírnek, csupán azt nem értette, hogyan sikerült az anyjának a két házat elválasztó  utcákon úgy végigmennie, hogy sem ő, sem a rendőrök nem vették észre.

– Mi történt, anya? – kérdezte tőle, amikor odaért.

Az anyja nem válaszolt, de mosolyogva a lánya felé nyújtotta a földes, régi fémdobozt. Mirta elvette, és kinyitotta. Egy nagyon régi baba és egy gyűrött papírdarab volt benne, melyre gyönyörű gyöngybetűkkel írtak valamit. Hangosan felolvasta:

 

– Én, Teresa Rossi, osztálytársa és legjobb barátnője Lorena Rattinak, a mai napon, 1952.július 2-án ígérem és fogadom, ha hétfőn rosszul sikerül a műtét, és valami rossz történik Lorenával a műtét alatt, vagy később, akkor eljövök ezért a dobozért. Magamhoz veszem a babát,  hogy vele együtt temessék el.

 

Mirta könnyes szemmel megfogta a babát, és az anyja ölébe tette, majd David felé fordult, aki szintén meghatódva nézett az éjszakai látogatóra, miközben arra gondolt, vajon melyik bokoralja őrizte  hetven éven át ezt a titkot.

 

– Anyámat nyolcével korában megoperálták – jegyezte meg halkan, magyarázatképpen. – Akkor még a szívsebészet gyerekcipőben járt, sokat kockáztatott, de végül minden jól ment – majd  az idős asszonyhoz fordult, megfogta a kezét, és a szemébe nézett. – Teresa, köszönöm, nagyon köszönöm!

– Ígért! Ígért – nézett az asszony a legjobb barátnője fiára, és mosolyogva feléje nyújtotta a babát.

– Teresa, megígérem, hogy nagyon fogok vigyázni rá, és odateszem majd anyám mellé a koporsóba – szólt ismét David, miközben átvette a babát, és alig tudta a könnyeit visszatartani.

 

Mirta végtelen sok szeretettel és gyengédséggel nézett az anyjára, aki még mindig mosolygott. Úgy, ahogy évek óta nem.  Később, hazafelé, egy szembejövő autó fényében ismét rápillantott, és  néhány könnycseppet  vett észre a szemeiben, melyek lassan gurultak lefelé az arcán.  Siratta Lorenát.