A királykisasszony fogyókúrája

    Meseország kellős közepén volt egy gyönyörő királyság. Nevét egy virágról kapta,  úgy  hívták:  Begónia.

     Az ország tele volt virágzó rétekkel, gazdagon termő mezőkkel, gyönyörű helyekkel, a völgyekben takaros kis falvakkal, s nem utolsó sorban boldog és elégedett emberekkel. Begónia lakói kukoricát, búzát, répát termeltek, a hegyoldali legelőkön számos birka, kecske, tehén hízott szép kövérre. Havonta tarka vásárt rendeztek, ahol eladták a tejet, vajat, túrót, sajtot, sonkát és kolbász, s az árából pedig vettek maguknak ruhát és csizmát. Ebédre ökröt sütöttek a vásár főterén, délután tejfölös lángost  majszoltak. Vidám táncmulatsággal fejezték be a napot.

     Történt azonban egy  tavaszi napon, hogy Begónia fölött még a kék ég is beborult, olyan szörnyű hír járta be az országot.  Egy félelmetes, ötfejű sárkány lépte át a déli hegyes határt, fosztogatott, garázdálkodott, amerre járt. Letaposta a mezőket, felfalta az állatokat, felégette a házakat, csupa korom, csupa hamu, csupa pusztulás volt minden. Az emberek elmenekültek előle, és a legmagasabb hegyormon fekvő királyi patotában kerestek menedéket.

–Felséges királyunk! Védd meg szegény alattvalóidat! – könyörögtek, amikor bebocsátást kértek. A király mindenkit beengedett.

–Uram, Királyom, ennek fele sem tréfa -  állapította meg a kancellár. - Hamarosan olyan lesz a vár, mint egy nyüzsgő méhkas. Máris sokan vagyunk, s mi lesz még ezután?

     Az uralkodó is elgondolkodott a dolgon, de jó megoldás nem jutott eszébe, ezért öszehívta az udvar bölcseit, hogy adjanak tanácsot az ügyben. Az öreg bölcsek előkeresték a királyi könyvtárból a régi kódexeket, hátha találnak bennük valami gógyírt a bajra.

      – Több régi krónika is beszámol sárkánytámadásról – kezde mondandóját egy nagyszakállú bölcs -, hírdesse ki Felséged, hogy azé lesz a fele királyság és a királylány, aki elűzi a sárkányt, hiszen évszázadok óta így oldják meg a sárkányproblémát minden királyságban.

     A többi bölcs helyeslően bólogatott. Begónia királyának már csak annyi dolga akadt, hogy ő is egyetértsen velük, majd lepecsételje és aláírja a királyi rendeletet, amelyet azon nyomban ki is hirdettek, az érdeshangú kancellár által.

      – Begóni királya a mai napon meghozta a következő rendeletet. Annak adja a fele királyságot és a királylány kezét, aki elűzi a sárkányt az országból. Bárki jelentkezhet, aki képesnek érzi magát a fenevad legyőzésére. Postagalambok vigyék a hírt az Üveghegyen túlra, csónakos hírvivők evezzenek az Óperenciás tenger másik partjára, nyergeljenek a lovas futárok és azonnal vágtassanak a a szomszédos királyságokba. Kerek e világon tudja meg ezt minden emberfia!

     Jöttek is a jelentkezők mindenhonnan, de kudarcot vallottak valamennyien. Volt, aki a sárkánytűz martalékává vált, volt, aki elfutott, amikor meglátta a félelmetes szörnyet. Aki kiállt, hogy megküzdjön vele, az mind odaveszett. A bátor ifjak fogyatkoztak, egyre ritkábban kopogtatott be valaki a várkapun azzal a szándékkal, hogy harcolni akar. A hadvezér is kivezényelte ötven katonáját a sárkány ellen, de a királyi sereg is vereséget szenvedett. A katonák egy hegyszororosban csúfos halált haltak. A hadvezérnek időben sekerült elmenekülnie, mert a hegytetőről vezényelte le a támadást, a csatában nem vett rész. Még akkkor is reszketett a félelemtől, amikor a királyi várba visszaérkezett.

– Felséges Királyom, még a harci trombitám is odaveszett!  Zsoldos sereget kell toborozni!  – panaszolta a királynak. De hiába igértek teljes ellátást, szállást, magas fizetést, csupán két bátor legény akadt, aki szívesen zsoldos katonának állt volna. A bölcsek úgy ítélték meg, hogy ez a két ember kevés egy hadsereghez, a kiképzésük viszont drága, ezért a hadvezér sereg nélkül maradt.

     Búnak eresztette fejét a király. Jött-ment a folyosókon, fel-alá járkált, gondolkodott napokon át. Kiment a rózsalugasba vagy meglátogatta a télikertet, de nem jutott semmi okos gondolat az eszébe. A napok múltak, s ő egyre búsabb és szomorúbb lett.

     – Mi lesz így velünk, mivé lesz szép és boldog országunk? Ki fog megvédeni bennünket?  -– siránkozott, amikor hírtelen megszólaltak a harsonák és a kancellár lépett a trónterembe.

– Uram, Királyom, érkezett egy ifjú, aki szívesen megvívna a sárkánnyal! -                                             az ajtó kinyílt, belépett rajta egy talpig ezüstpáncélba öltözött vitéz. Mellvértjén rubinkövekkel kirakott családi címer díszelgett. Fején fényes aranysisak, kezében díszes markolatú kard. Látszott rajta, hogy gazdag, előkelő család sarja. Mélyen meghajolt a király előtt és igy szólt :

– Felség! Én Rubinkő herceg vagyok, az Üveghegyen túlról. Azért jöttem, hogy legyőzzem a sárkányt. De szeretném tudni mennyit ér ez a királylság, mennyit ér a fele, ami győztest illeti! Szeretném látni a kincstáradat és a királyi pénztárkönyvet!

– No, de herceg! – vágott a szavába a kancellár, mert sértőnek érezte a herceg kívánságát.

    – Hagyd csak – legyintett a király -, mutassátok meg neki! Elvégre nem babra megy a játék!

     A kincstárnok és a kancellár elvezették a kíváncsiskodó herceget a kincstárba. Hosszú folyosókon haladtak végig. Sehol egy festmény, sehol egy vitézi ereklye, csupán egy vihar tépte királyi zászló és egy rozsdás ágyú árválkodott az egyik sarokban. A herceg annyira meglepődött, hogy szólni sem tudott. A kincstárat három ajtó kilenc lakatja nyitotta. Amikor Rubinkő látta, hogy csupán két kosár aranypénz van, még kerekebbre nyitotta szemét a csodálkozástől.

    – Ennyi az összes vagyonotok?  Ezt őrzitek kilenc lakat alatt?

    – Sajnos csak ennyi aranypénzünk van, de itt vannak a királyi ereklyék is. Nézd! – válaszolta a kincstárnok és a herceg kezéba nyomta az országalmát.

    – Ez hamis, hiszen rézből van! – állapította meg Rubinkő.  – A többi is egytől egyig mind hamisítvány.  Ez a jogar például aluminium. Még hogy ezüst? Ugyan! -  S nem érdekelte már sem a kincstárnok magyarázata, sem a kancellár javaslata, felpattant fekete lovára, és meg sem állt, míg apja palotájába nem ért, ahol haragosan mesélte el, mi történt vele.

     – No és a királylány?  –  kérdezte az apja.

     – Kit érdekel a királylány, amikor üres a kincstár! – vágott vissza Rubinkő.  – Nem akarok beházasodni egy elszegényedett királyságba!

 

 

     Begóniában egyre romlott a helyzet. Már olyan sokan voltak a várban, hogy alig tudták őket elszállásolni. Az udvar tele lett sátrakkal, a karámok megteltek állatokkal, mindenki idehozta maradék vagyonkáják. A kecskék mekegtek, a birkák bégettek, a disznók röfögtek, a tehenek bőgtek, ugattak a kutyák. Olyan hangzavar volt a vár udvarán, hogy nem lehetett semmi mást hallani, csak ezt a zenebonát. A vásárok elmaradoztak, mert az emberek féltek a sárkánytól.  A kancellár azt javasolta, hogy a palotát rendezzék be a mindennapi élethez. Az emberek készítsenek sajtot és kolbászt, füstöljenek sonkát, fejjék meg a teheneket, így legalább hozzájárulnak az élelmezéshez.

– Másképp nem bírjuk az ellátásukat  -  magyarázta a királynak, de őfelsége egyelőre nem akart dönteni az ügyben.

     – Majd fontolóra veszem!  – válaszolta.

      Egy napon újabb jelentkező érkezett, Piperkőc gróf Angóra városából, az Óperenciás tengeren innen. Percenként elővette zsebéből a tükröt és megnézte rendben van-e a frizurája, elég kackiás-e a bajusza, egyenesen áll-e nyakkendőrje, makulátlanul tiszta-e a ruhája. Nadrágjában az él olyan élesre volt vasalva, akár a legnemesebb borotvapenge. Cipője úgy csillogott-villogott, akár egy velencei tükör.  Liliomillat lengte körül.  Látszott rajta, hogy sokat ad a külsejére.

     Illendően köszöntötte a királyt, bemutatkozott, majd így folyatta:

– Engem a pénz nem nagyon érdekel, de zsákbamacskáért nem teszem kockára az életemet. Látni szeretném a királylányt, hogy elég szép-e, elég csinos-e, eléggé nekem való-e!

      Nem volt mit tenni, behívták Dundika királykisasszonyt a trónterembe. Szemlesütve állt, míg a gróf mustrálgatta. Piperkőc gróf felcsíptette orra hegyére a cvikkerét is, hogy jobban lásson. Megfogta Dundika haját, hogy elég selymes-e. Megsimogatta a bőrét, hogy eléb bársonyos-e. Megnézte a kezét, hogy elég finom-e. Megmérte a derkát, hogy elég karcsú-e. De jaj! Valami baj történt. Talán rossz a mérőszalag?  Megmérte hát újra és újra. Nem, nem, nincs tévedés. Felállította a királylányt a mérlegre, osztott, szorzott, összeadott és kivont, majd sűrű felcsóválások közepette így szólt:

     – Felség! Nem lehetne fordítva ?  Az egész királyságot a fele királylánnyal? –    S megsem várva a választ, fintorogva elment.

      Dundika elsírta magát, mert sértette a gróf viselkedése, bár pontosan tudta, miért hívják így.  Ugyanis gömbölyödött lent, gömbölyödött fent, nem volt darázsdereka, s a szépségversenyről is legfeljebb egy vigaszdíjjal térhetett volna haza. Nem volt aranyló szőke haja, rakoncátlan vörös fürtjeit lófarokban hordta, s orra hegyén és orcáján szeplők hada táborozott. Jókedvű volt mindig, vidáman nevetgélt mostanáig, mert soha senki sem vetette még a szemére, hogy nem indulhatna a világszépe cím elnyeréséért. Jól érezte magát úgy, ahogy volt. Sírt a királylány, sírt a király, sírt az egész királyi udvar. Hamarosan világszerte híre ment az elszegényedett királyságnak, a kövér királykisasszonynak és nem jött senki sem, hogy védelmükre keljen. A sárkány egyre beljebb merészkedett az országban.

      A kincstárnok azt javasolta a királynak, vezessenek be különféle adókat, így egykettőre megtelje a kincstár.

      – Lehetne például házadó, kutyaadó, földadó.

      – Eddig sem kellett sok adót fizetnie népemnek, mert számomra fontosabb volt a jólétük és a boldogságuk. Hogyan kérhetnék tőlük több pénzt pont most, amikor legtöbbjüknek már háza sincs? Földjeiket nem művelhetik, mert a vetéseket letapossa a sárkány. Más megoldást kell találnunk!

     Újra összeültek a bölcsek, lázas töprengés vette kezdetét. Három napon át tanácskoztak, latolgatták a lehetőségeket.

– Ha a kincseskamrát nem tudjuk megtölteni, nincs más megoldás, mint az, hogy Dundika királykisasszonynak le kell fogynia!  - javasolta a kancellár. -  Ha ilyen.... hogyan is mondjam ....   telt marad, nem kell senkinek!

    – Fogyókúráznia kell! – helyeselt a hoppmester.

     Mivel a döntéssel a királyi tanács minden tagja egyetértett, a király rendeletbe foglalta a királykisasszony fogyókúráját, melyet azonnal ki is hírdettek. Beszereztek minden fogyókúrával kapcsolatos könyvet és újságcikket. A legújabb számolási módszerekkel megállapították, hogy a királylány kora és magasságá figyelembe vételével legfeljebb hatvan kilogrammot nyomhatna.

      – Ez huszönöt kiló súlyfelesleg! Rengeteg. Hogyan fog ennyit lefogyni?

     A cél érdekében sok mindennel próbálkoztak. Itatták Dundikát külföldi fogyasztó teával, etették zsírégető tablettával, aztán tojáskúrára fogták, majd a híres diétás káposztalevessel kínozták. Nem kapott cukrot a teába, nem ehetett csokoládét, nem nyalhatott fagylaltot. A legkülönbözőbb módszerekkel éheztették, ám hiába. Még egy francia masszőrt is hozattak, hogy maszírozza le a felesleges kilókat, de ő sem járt eredménnyel. A mérleg változatlanul nyolcvanöt kilót mutatott.  Ekkor az udvari patikus vette kezébe a dolgot Bezárkózott  titkos laboratoriumába és előállított egy csodapirulát, melynek hatásárára sikerült két kilót elpárologtani Dundika súlyából. Ez a két kiló volt az összes fogyás két hónap alatt. Dundika elkedvetlenedett, fájt a feje, szédült, folyton veszekett, s a napjára sem emlékezett már, mikor nevetett utoljára.

– Én ezt már nem bírom! Reggel csodabogyó, délben saláta, este káposzta. Úgy érzem magamat, mint egy kecske!  – panaszolta dadájának.

      Egyik este, amikor úgy gondolta, hogy már mindenki alszik, kilopózott a szobájából. Még a hálóköntöst sem vette magára, úgy osont le a csigalépcsőn, egyenesen a konyhába. Sorra vizsgálta a lábasokat, fazekakat, van-e valami maradék a vacsorából. De túl zajosan kotorászott, túl zajosan matatott, mert valaki meghallotta. Nem is akárki, hanem maga a szigorú kancellár, aki az udvari patikushoz igyekezett, mert megfájdult a foga.

– Felséges királykisassony! Mit keres itt éjnek idején? Ilyenkor az ágyban lenn a helye! – kiáltotta meglepődve, mert először azt hitte, hogy tolvajt fogott.

– Vízért jöttem – hümmögte Dundika, mert a szája tele volt ennivalóval. A kancellár persze azonnal átlátott a szitán, és egy árva szó nem sok, annyit sem hitt el a meséből.

– És  mi az  az ott a kezében?  Talán víz?  Mert nekem úgy tünik, mintha rántott csirkecomb lenne! Vagy javítson ki , ha tévedek ! – azzal alaposan megszidta a királylányt, aki némán és rosszkedvően kaptatott felfele a lépcsőn, s minden egyes lépésnél magán érezte a kancellár rosszalló tekintetét. Bűntudata volt és nehezen aludt el.

      Másnap reggel a kancellár jelentette az éjszaka történteket őfelségének. Újabb tanácskozás vette kezdetét. Dundika búsan, egyedül ült a toronyszobában, s beletörődve várta, hogyan döntenek sorsáról és alakjáról. Úgy érezte ólomszárnyakon száll az idő, csigalassúsággal peregnek a szemek a homokórában. Csak várt, várt, vajon milyen döntés születik?  Az udvari bölcsek napestig tanakodtak, vitatkoztak.

– A királykisasszony sportoljon! – javasolta a hoppmester.

– Én szívesen adok vívóleckéket – ajánlotta a sereg nélküli hadvezér -,   mostanság úgyis ráérek.

     – Én megtanítom lovagolni – szólt az istállómester.

     – Tanuljon meg úszni!  -  mondta kancellár .  - Elég mély a víz a tóban!

– Velem ugrabugrálhat, bukfencezhet, tótágast állhat, cigánykerekezhet -  vette át a szót az udvari bolond, aki sehonnan sem hiányozhatott, folyton ott volt, ahol úgy gondolta, fontos dolgok vannak születőben.

     Döntésüket közölték a királylánnyal. De Dundika nem akart vívni, mert félt, hogy megszúrják. Nem akart lovagolni, mert félt, hogy leesik a lóról. Nem akart úszni, nehogy belefulladjon a tóba. Tótágast állni, cigánykerekezni sem akart, mert egyszerűen nem volt hozzá kedve. Nem akar ő semmi mást, csak önmaga szeretett volna lenni. Szomorúan sétált ki a hegyoldalra vadvirágot szedni. Legalább ettől még nem tiltották el!  Amikor odaért a tópartra, lefeküdt a puha selymes fűbe és nézte, hogyan úsznak a bárányfelhők az égen. Kedvenc ételeire gondolt. Szerett volna megenni egy tányér töltött káposztát, vagy egy nagy adag tojásos nokedlit, gondolatban boldogan mártogatta az aranygaluskát a vaniliasodóba, amikor vidám nótaszóra lett figyelmes.

      Jankó, a pásztor közeledett, tizenhárom báránykájával. Fején kalap, rajta kockás ing, rövid bőrnadrág. Amikor meglátta királylányt kedvesen mosolyogva köszöntötte. A bárányok hangos bégetéssel csatlakoztak hozzá. Jankó meg telepedett a királylány mellé a fűbe. Megvitatták az időjárást, az ország helyzetét, elképzelték milyen lehet a sárkány öt feje. Közben észre sem vették az idő múlását. Amikor a közeli kápolnában elharangozták a delet, Jankó elővette a tarisznyájából a barna kenyeret, a sonkát és a hagymát.

– Szívesen megkínálom felségedet is, már ha nem veti meg ezt a fajta szegényes ételt!

– Én bizony meg nem vetem, de sajnos be kell érnem egy almával. Ha a kancellár megtudná, hogy kenyeret eszem sonkával, biztosan világgá kergetne!

– Miért kínozza magát, hiszen így szép, ahogy van! Olyan a haja, akár az érett gránátalma, a szemei úgy csillognak, mint a legszebb smaragdkő a világon! A nevetése olyan tiszta és olyan édesen cseng, mint a karácsonyi csengőszó!

– Tényleg? – kérdezte irulva-pirulva a királylány és ellágyult tekintettel nézett Jankó szemébe. Zavarban volt, mert még soha senki sem mondott neki ilyen szépeket. Szíve hevesen kalapálni kezdett, azt sem tudta, mitévő legyen hirtelen. Aztán feltalálta magát és nevetve így szólt : -– Együnk gyorsan, még mielőtt a sonka ott sül meg a tenyeredben!

     Jóízeüen falatoztak. Ebéd  után a királylány boldogan visszasétált a palotába. Útközben meg-megállt, visszanézett, integetett. A délutáni táncórán számtalanszor elvétette a lépéseket, de oda se neki. Nem törődött ő a tánctanárral, a sok ejnye-bejnye kiskegyeddel, Jankóra gondolt egyfolytában. Amikor az asztalnál ült és a sovány vacsorát várta, az udvari szakács észrevette, milyen ábrándozva néz a nagy semmibe, ezért azt hitte, hogy egy kiadós pecsenyére gondol, és készített Dundikának egy különleges, rozmaringos kacsacsombot, párolt lila káposztával. De a királylány azt is félretolta. Nem evett, nem ivott, folyton azon járt az esze, mikor lesz már reggel, mikor mehet a tópartra  Jankóhoz.

      S ez így ment nap nap után.  Dundika alig evett, alig aludt, szinte csak este járt haza. Egyre korábban indult el és egyre később ért vissza. Jankóval együtt séltáltak, legeltették a bárányokat, fogócskáztak, felmásztak a fára, hogy minél messzebb ellássanak. Jankó még evezni is megtanította királylányt, amikor egy öreg csónakkal átkeltek a kristálytiszta vízű hegyi tavon. Egy másik napon felborultak és Dundika kétségeesetten kiabált, mert nem tudott úszni. Szerencsére Jankó kitünő úszó volt, és sikeresen parta úszott a fuldokló királylánnyal.

–Taníts meg úszni!  – kérte a pásztorfiút.  – Nem szeretnék belefulladni a tóba!

Jankónak  tetszett a feladat. Szívesen tanította a királylányt, boldog volt, amikor vele lehetett. A királykisasszony is jó tanítványnak bizonyult, pár nap múlva már versenyre is keltek egymással.

     A várbélieknek is feltűnt, hogy Dundika napközben soha sincsen otthon. Csak akkor került elő, amikor a nap már nyugovóra tért. A király egyik este megkérdezte tőle, hol járt, mit csinált.

– Virágot szedtem – felelte Dundika.

 – Egész nap? –kérdezősködött tovább a király.  – És a táncórák?  És az illemtan?

        Dundika elengedte a füle mellett a kérdéseket. A kancellárnak azt válaszolta:  lepkét kergettem. Egy másik kivámcsiskodónak azt:  fára másztam.  Újabb alkalommal az volt a felelete, hogy  rőzsét gyűjtöttem. Mindig kitalált valami magyarázatot. Azzal már nem törődött senki, mi lett a fogyókúrával, pedig Dundika szép lassan elkezdett formásodni.  A karja izmosodott, a dereka vékonyodott, s ha valaki vette volna a fáradságot, hogy újra mérlegra állítsa,  biztosan elámultak volna, mert az már csak hetvenhárom kilót mutatott.  Egyre csinosabb lett, és már a ruhájára, frizurájára is odafigyelt. De a várbelieket nem érdekelte más, csak az, hová bújjanak el, ha ideér a sárkány. Mert bizony az jött, jött, egyre csak közeledett. Most éppen a vár felé vette az útját. Amerre elhaladt, léptei alatt rengett a föld, izzott a levegő. Nyomában nem maradt más, csak pusztulás.

A király félelmében bebújt az ágy alá.

A hadvezér a lovagterem rozsdás páncéljába.

A hoppmester a ruhásszekrénybe.

A kancelláregy boroshordóba.

A többi udvari méltóság meg oda, ahová még nem bújt senki.

Akinek meg nem jutott rejtekhely, az bekötötte a szemét, nehogy meglássa a félelmetes sárkányt.

Annyira féltek, hogy hangosan vacogott a foguk, reszketésüktől remegtek a falak.

–Ezzel a nyúlsereggel könnyen elbánunk !  - mondták a sárkányfejek egymásnak. -  Úgy bizony, úgy bizony!  Gyors menet lesz, meglátjátok!

     Dundika éppen akkor érkezett haza, amikor a félelmetes fenevad a várkaput döngette. Még soha sem látott ilyen szörnyet. Hossza lehetett vagy tizenkét méter, súlya legalább húsz tonna. Öt hosszú nyakán ülő öt tarajos feje felért a vártorony középső ablakáig. Öt szájából tüzet okádott, tíz füléből kormos füstöt eregett. Bömbölt és ordított, a farkával csapkodott. Félelmetes külsejénél csak a körülötte terjengő bűz volt borzalmasabb.

     A királylány legszívesebben elbújt volna egy fa mögé, de egyetlen fa, egyetlen bokor sem maradt a vár körül, a sárkány felperzselte mindet. Csak elszenesedett kórók meredeztek a füstbe burkolózott felhők felé.

–Hol a király, hol a hadvezér? – töprengett  Dundika, mert egy szál egyedül állt ott, kiszolgáltatva az ötfejű szörnynek. –Azért sem lesz a sárkányé sem a vár, sem én!   Majd én elbánok vele!  – kiáltotta és felkapott egy követ a földről. Megcélozta vele a sárkány egyik fejét és kiabálni kezdett.

    – Hallod-e te rusnya behemót  ötfejű?   – a kő eltalálta a sárkány első fejét, mire a többi fej is feljajdult.

    –Mit akarsz itt, te, nőszemély?  – förmedt rá a fenevad. – Fuss, ha kedves az életed, menekülj innen, mert szénné égetünk ! – bömbölte öt torka szakadtából és hatalmas lángcsóvát fújt. Büzös leheletétől szinte megszédült a királylány. Mégis erőt vett magán, azt gondolta, hogy már annyi erős és bátor vitéz odaveszett, neki nem marad más, túl kell járni a sárkány eszén, be kell őt csapnia. Talán a furfangos ész többet ér száz kivont kardnál is!

     – Hiába fenyegetsz, én nem félek tőled ! – kiabált vissza .

     – Nem félsz tőlünk?  Ha-ha-ha! – nevetett az öt fej egyszerre.

     – Tudjátok mit, kössünk üzletet!

– Üzletet?  Az attól függ, mit ajánlasz nekünk !  –  gondolkodott el a sárkány és összedugta öt fejét. Suttogtak, pusmogtak, megvitatták a dolgot, majd úgy gondolták, hogy nincs veszteni valójuk ,ezért kötélnek álltak. – Egye fene, úgyis elpusztítunk!

– Akkor felteszek neked három találós kérdést!  - Ha helyesen válaszolsz mind a három kérdésre, tiéd lehet a vár. Mindenestől! Gondold el, az a sok ember, az a sok birka, kecske, disznó...

– Az kevés nekünk ! – vihogtak a sárkányfejek.  -  Feleségül kell jönnöd hozzánk! Nincs egy sárkány sem a világon, akinek ilyen szép, lángvörös hajú felesége van,  mint te.  Úgy bizony!

     – Jól van,  nem bánom, feleségül megyek hozzád, de ha egyet is elrontasz, vége nincs tovább!   Akkor kezdhetjük?

     – Kezdhetjük! – vágták rá a fejek egyszerre.

     – Első kérdésem : hányat lép a veréb egy esztendő alatt?

– Ha-ha-ha, ezt még a bolond is tudja: sehányat, mert a veréb ugrál!  – válaszolták a sárkányfejek és mind az öt nyak dagadt a büszkeségtől.  A sárkány megnyalta mind az öt szája szélét, mert a sok kecskére és birkára gondolt. – Jöhet a következő kérdés!

     – A második kérdésem :  kik laknak a szódás szifonban?

– Ezt is tudjuk, ezt már hallottuk!  Úgy bizony!  - ujjongtak a sárkányfejek, mert már biztosra vették a győzelmet . – B-U-B-O-R-ék.   Azaz Bubor Béla, Bubor Jenő, Bubor Károly, Bubor Amál és Bubor akárki...  Nem tudsz olyat kérdezni, amit mi ne tudnánk! Ha-ha-ha.  Hamarosan megházasodunk! Feleségünk lesz! Ha-ha-ha!

     Dundika megijedt, mert nem gondolta volna, hogy a sárkány ezt is tudja, és ilyen nehéz lesz őt becsapni. Nem akarta, hogy sárkányé legyen a vár és sárkányfeleség sem akart lenni. Sokáig törte a fejét, mit is kérdehetne tőle, amikor meglátta Jankót közeledni az úton. Hirtelen eszébe jutott az a találós kérdés, amelyet a fiú sem tudott megfejteni.

– Halljad a harmadik kérdést. Egérfiú és egérlány mennek az utcán. Egérfiú tartja az esernyőt. Az egérfiúnak a füle, az egérlánynak a farka lóg ki az esernyő alól. Melyik ázik meg jobban?

    A sárkány gondolkodóba esett. Csóválta az első fejét, csóválta a másiodik fejét, majd csóválta az összes fejét. Vakargatta öt feje búbját, öt feje búbján a tarajait, majd a tíz sárkányfüle tövét, mert nem tudta eldönteni, vajon melyik lehet nagyobb:  a szélesebb fül, vagy a keskeny farok.  Kénytelen volt beismerni, hogy nem tudja a választ.

–Passssssssssssz!   – mondta mérgesen.  – Nem tudjuk. Melyik?

– Egyik sem, mert én nem mondtam, hogy esik az eső! Csak azt, hogy az egérfiú tartja az esernyőt! – nevetett Dundika.

      –Csaltál – mondta az első fej.

      – Becsaptál – szólt a második fej.

      – Kérdezz egy negyediket is!  – ajánlotta a harmadik fej.

      – Úgy bizony!  – mondta a negyedik és az ötödik fej egyszerre.

De Dundika nem tette fel a következő kérdést, mert úgy szólt a megállapodás, hogy három kérdésre kell tudni a helyes választ. így a sárkánynak nem volt más választása, mint elismerni, hogy legyőzték.

– Ha ma estig nem hagyod el az országot, világgá kürtölöm, hogy egy lány volt az, aki túljárt az eszeden. Akkor aztán szégyenkezhetsz a rokonaid előtt életed végégig ! -  mondta a királylány a sárkánynak, aki ettől úgy megrémült, és úgy elszaladt, hogy meg sem állt, míg el nem hagyta Begónia határait.

       A király, a kancellár, a hadvezér, a hoppmester és a többiek  előmerészkedtek a rejtekhelyükről. Már csak azt látták, hogy a sárkány lélekszakadva menekül. A füstfelhők eloszlottak, és mosolyogva kisütött a nap is. Amikor megtudták mi történt, őfelsége levette a koronáját és Dundika fejére tette, majd  így szólt:

– Itt a koronám, s vele együtt a királyságom! Válassz férjet magadnak és uralkodjatok együtt,  amíg meg nem haltok!

      Dundika a pásztorfiút választotta. Feleségül ment Jankóhoz, hét országra szóló lakodalmat tartottak, ettek,  ittak táncoltak három napon át. Mindenki boldog volt, csak Rubinkő herceg és Piperkőc gróf búslakodtak az egyik sarokban, mert azóta sem találtak feleséget és királyságot maguknak.

 

A keksz morzsái

Ülök egy padon a tóparton, néhány kilométerre a házamtól, és morzsákat szórok a madaraknak balra és jobbra, mint minden alkalommal, vasárnap délután. Hihetetlen nyugalom van körülöttem. Este hét óra van, szürkület. Nincs egy lélek sem itt, csak valaki a tó szemközti padján, túl messze ahhoz, hogy megállapítsam, nő vagy férfi. Amúgy soha nincs senki, tudom, ezért jövök ide ilyenkor. Este kilenc körül indulok haza, mint mindig.

Hétközben unalmas irodai munkát végzek, s minden ebédszünetben megeszem a szokásos csomag kekszet, este egy teljes ételsort, amelyet másnap reggelig nehezen emésztek meg. Gyakran ismételgetem, hogy megváltoztatom az étkezési szokásaimat, de mindig minden marad a régiben.  Amikor ebédidő van, kibontom a kekszet és megeszem az összeset. A morzsák az átlátszó csomagolás alján maradnak. Vannak, akik közvetlenül a szájukba ürítik ki a tasakot, mások vonakodva, és azért, hogy ne tegyenek rossz benyomást másokra, az utolsó morzsákkal együtt dobják el a csomagolást, amelyről azt mondják, hogy mindig a legjobbak. Valaki egyenesen bedúgja a nyelvét a celofánba, és reméli, hogy a morzsák a hegyéhez tapadnak, mintha kaméleon lenne. Én egy kis papírzacskóba ürítem bele, egy hétig naponta gyűjtögetem, aztán vasárnap délután itt a tóparton kiszórom a madaraknak.

Amikor hétfőn visszamegyek az irodába, sokat gondolok az előző napra, a tóra a naplemente fényében. Nem kimondottan a madarak etetése az, ami miatt odamegyek. Szeretek a tóhoz járni, mert ott úgy érzem, olyan lények vesznek körül, akik megértenek engem. Néha nagyon nehéz megosztani valamit valakivel.  29 éves vagyok, és olyan magányosnak és olyan félreértettnek érzem magamat. Még barátaim sincsenek. Csak a kollégák az unalmas irodában, de munkaidő után nem járunk el sehova. Se sörözni, se focimeccsre.  Barátnő? Az sincs. Gyakran kérdezem, hogyan lehetséges, hogy egy ilyen hatalmas univerzumban nincs senki, aki kifejezetten nekem készült volna?

Ezen a vasárnapon is a szokásos módon a tóhoz megyek, leülök a szokásos padomon, és találok egy papírlapot, melyre pár kavicsot raktak nehezéknek, nehogy elfújja a szél. Felemelem és elolvasom.

“Csatlakozz hozzám a tó másik oldalán.”

Gyönyörű írás, különleges kék tollal írva, ugyanaz a kék, mint amilyent én is használok. Vajon ki lehet az? Gyors tempóban elkezdek sétálni a tóparton, ide-oda pillantok, hátha ad valaki egy jelet, s azt mondja: én vagyok, aki írtam neked. Közben sok mindenre gondolok. Újságcikkekre, filmekre, és egy hangot hallok a fejemben: ne menj, meg fog ölni. Hogyan is lehetek ennyire naív, hogy vakon megbízom abban a valakiben? Nem is ismerem. Még egy kés sincs nálam, ha meg kellene védeni magamat. Megállok, és nekidőlök az egyik fának. Veszek egy mély lélegzetet, és megkérdezem magamtól, akkor most mész, vagy maradsz?

Nézem a tavat, próbálom eldönteni. Igen, lehet veszélyes, de én mégis abban reménykedem, hogy nem az. Álmodozni mindig lehet, hébe-hóba visszatérni a földre, s tudni, hogy a való életben a dolgok nem mindig mennek úgy, ahogy a filmeken.  Felemelem a fejem, és újra a tóra nézek. A pad, az én padom már a másik parton van, pontosan szemben velem. Tehát itt vagyok, megérkeztem.  Körülnézek, keresem az idegent, aki idehívott.

Meglátok egy lány, aki a padon ülve morzsákat szór a madaraknak jobbra-balra. Egy gyönyrű lány, hosszú vörös hajjal, zöld szemeivel rám néz, és azon tűnődik, vajon én vagyok-e a szemközti padon.

– Itt vagy minden vasárnap délután, igaz? – kérdezi tőlem. Hihetetlenül édes és dallamos hangja van, ami eszembe juttatja a kis madarakat. Csendesen bólintok, kicsit zavarban érzem magamat. Ő mosolyog rám, és int, hogy üljek le a padra. Melléje.

Leülök. Mialatt beszél, rám néz azokkal a csodálatos zöld szemeivel.

– Egész héten gyűjtögetem a kekszmorzsákat egy papírzacskóba – mondja, miközben alig hiszem el aszavait, és valószínüleg csodálkozva tátom el a számat –, majd idejövök, és a morzsákat kiszórom a madaraknak. Nem mintha valóban azért csinálnám, hogy etessem őket, de azt érzem közben, hogy olyan jó megosztani valamit valakivel, aki igazán értékeli – fejezi be mosolyogva. Elmerülök a tekintetében. – Mindig látlak a tó másik oldalán. Mit csinálsz itt? – kérdezi néhány másodperc csend után.

Válaszra nyitom a számat, hogy elmondjam neki, ugyanazért vagyok itt, amiért te is, de a felismeréstől szólni sem tudok, mert akkor értem meg, hogy íme, itt ül mellettem életem nője, akit olyan régóta várok.

 

 

 

                                         A kincskereső kismalac (mese)

     Volt egyszer egy Pufi nevű kíváncsi kismalac, aki egy kis faluban élt a mező és a hegyvidék között. Mindig kóborolt, új kalandokat keresett. Egy nap, amint a vidék felfedezésével volt elfoglalva, találkozott egy öreg gazdával, aki azt mesélte, hogy a meredek hegy barlangjában kincs van elrejtve. Pufi nem akart hinni a fülének: igazi kincs? Úgy döntött,  hogy azonnal odamegy, és megkeresi azt.

     A meredek hegy barlangjához vezető út hosszú és nehéz volt, de Pufi eltökélt maradt. Útja során találkozott a nyúllal.

     – Messze van még a meredek hegy barlangja? – kérdezte Pufi.

     – Itt egy térkép, ezzel könnyen odatalálsz – válaszolta a nyúl, de bizony Pufi hiába nézte a térképet, nem tudott eligazodni rajta.

     Kicsivel később arra repült egy varjú, akivel szóba elegyedett, és miután elmesélte, hová tart, a madár megmutatta az útirányt Pufi megköszönte neki, és folytatta az utat. Egy hatalmas tölgyfához ért, ahol mókus szedegette a lehullott makkokat.

     – Gyere, egyél te is – hívta Pufit, aki boldogan elfogadta a meghívást, mert már kezdett megéhezni. 

     Végül megérkezett a barlanghoz, óvatosan bement, és meglepetésére semmi csillogó aranyat, gyémántot nem talált, hanem egy nagy halom sárgarépát.

     – Ez aztán a kincs – kiáltott fel csalódottan, de mivel szerette a sárgarépát, úgy döntött, hogy visz belőles  haza a mamájának.

     Hazafelé menet ismét találkozott a mókussal, a varjúval, a nyúllal, s úgy döntött, hogy a segítségükért cserébe megosztja velük a kincs egy részét. Ők is szerették a sárgarépát.

Ahogy tovább ballagott, meglátta az öreg gazdát, és elmesélte neki, hogy elment megkeresni a kincset a meredek hegy barlangjába.

     – Ez az a kincs, ami ott volt  – mutatta Pufi a sárgarépákat.

     A gazda annyira boldog volt, hogy úgy döntött ad Pufinak egy darabka földet, ahol elültetheti a répákat, és igazi farmer válhat belőle.

     Ettől a naptól kezdve Pufi az egész faluban minden idők legügyesebb és legbátrabb disznójaként vált híressé, és valahányszor látta, hogy a sárgarépa dúsan nő, büszként gondolt a kalandjára, hogy megtalálta a kincset.

 

 

 

 

Vili veréb rendőrnek áll (mese)

Orlando, a bölcs bagoly azt akarta, hogy a szamócás erdőben béke és nyugalom uralkodjon az állatok között. Szokása volt repkedni a fák között, beszélgetni a madarakkal, mókusokkal, vagy leszállni a földre, és az ott élőket is megkérdezni, hogy érzik magukat, van-e valami problémájuk. Egyik ilyen útja során meglátotta Vilit, a fiatal verebet  egy hatalmas gomba mögé elbújva, csőrét a szárnya alá rejtve fejòt, duzzogva és dühösen.

–Mi törént? Miért vagy ilyen mérges? – kérdezte tőle.

–Szomorú és mérges vagyok, igen, mert az erdő állatai, de még a testvéreim is folyamatosan kicsúfolnak, mert nem tudok rendesen csipogni, inkább füttyszónak hallatszik, ami kijön a csőreim között. Figyelj! – válaszolta a veréb, és bemutatta, miként szól az ő csipogása.

–Valóban, akár egy síp, de ne aggódj! Megígérem neked, hogy kitalálok valamit, ami hasznos lesz a számodra – mondta a bölcs bagoly, szárnyon veregette Vilit, majd elrepült.

Másnap a szamócás erdőben nagy volt a zűrzavar, közvetlenül a tó közelében baleset történt.  Szarvas Szofi nagyon megszomjazott a melegben, és magabiztosan szaladt inni, de összeütközött egy kacsacsapattal, akik szintén a vízhez igyekeztek, többen is megsebesültek közülük. Jajgatásuk hangjára odasereglettek a közelben lévő állatok.

–Hívjátok gyorsan Hód doktort!  Szaladjatok el Róka Izabelláért ! – kiáltotta valaki, s a szitakötők helikopterként felszálltak, s az égen forogva jelt adtak. Amint Róka Izabella, az erdő legjobb ápolónője ezt meglátta, felkapta az elsősegélydobozt, és rohanni kezdett  a szitakötők által jelzett irányba.

Szerencsére semmi komoly nem történt, s mire Hód doktor is befutott a helyszínre, Róka Izabella már bekötözte levelekkel és virágokkal a sérülteket.  Az erdőben az összes állat tapsolni kezdett, dícsérve az ellàtàs gyorsasàgàt. Orlando, a bölcs bagoly azt mondta:

–Valóban remek munka volt, de végződhetett volna  sokkal rosszabbul is. Meg kell találnunk a megoldást, hogy a jövőben elkerüljük az ilyen eseteket. Én már tudom is, hogy mit kell tennünk. Úgy fogunk tenni, mint az emberek. Szükségünk van egy rendőrre.

–Rendőrre? – kérdezték az állatok kórusban.

–Igen. Van is itt az erdőben valaki, aki tökéletesen megfelel erre a feladatra.

–Ki az? Ki az? – kiabáltak az erdőlakók.

–Vili az, a veréb, akinek a testvéreivel ellentétben nem csipogó hangja van, hanem olyan, mintha egy síp lenne. Ő fogja felügyelni az utakat, s amikor meghalljátok a sípszót, azonnal álljatok meg, nézzetek körül, hogy biztonságos-e az utatok folytatása – magyarázta a bagoly.

Vili büszkén elvállalta a közlekedési rendőrködést, és lelkes volt az új munkahelyén. Onnantól kezdve senki sem csúfolta a sipoló hangja miatt, sőt, tiszeteletben tartották, mert aki nem tartotta be a szabályokat, Vili keményen megbírságolta.

Orlandó, a bölcs bagoly szamócás erdeje pedig még békésebb és nyugodtabb lett, mint korábban volt.

 

                                            Mese a pingvinről, aki folyton enni akart (mese)

Élt egy kis pingvin, aki mindig az evésre gondolt. Nem csinált mást, mint halakat fogott, hogy csillapítsa a szenvedélyét. Nem gondolt más pingvinekre, hogy velük töltse a  napot a különféle játékokkal, vagy körbejárják a szigetet, ahol laktak, ő csak ment a tengerpartra, belevetette magát a vízbe, és halászott.

A szülei is gyakran mondogatták neki:

      –Kisfiam, miért nem mész játszani a többi pingvingyerekkel? – mondta a mamája, de ő csak a vállát vonogatta, s valami olyat mormogott az orra alatt, hogy neki arra nincs ideje.

      –Drága gyermekem – mondta a papája -, az életben van idő mindenre.

    –Ne aggódj, papa, tudom, mit csinálok – válaszolta, s bármit is mondtak neki, nem tudták jobb belátásra bírni.

Egy szép napon amikor éppen a tengerpart felé indult,  meglátott egy csapat vidám fiatal pingvint a parton. Éppen sántikáltak. Érdeklődve figyelte őket, ahogy ugráltak egyik kockából a másikra féllábon. Milyen ügyesek, ámuldozott a mi kis pingvinünk, és addig-addig csodálta őket, amíg meg nem kérdezte tőlük, hogy kipróbálhatná-e a játékot, elfelejtve, hogy ő  kissé el van hízva, és bizony a féllábon való ugrálás  egyáltalán nem ment neki.  Az első osztályt valami nehezen megcsinálta, de már a másodiknál is letette a lábát, a harmadiknál pedig felborult.  A többiek hangosan hahotáztak,  kinevették, és emiatt rettenetesen elszégyellte magát. Olyannyira, hogy arról is elfedkezett, hogy halászni indult, és még a gyomra korgása sem juttatta eszébe eredeti tervét. Elballagott a nagy sziklákig, és ott megbújt közöttük,hogy senki se lássa. Három napig  elő se jött.

Amikor hazament, nagy örömmel fogadták a szülei.

      –Papa, Mama, nézzétek, milyen lapos lett a hasam – mutatta nagy büszkén .

Elhatározta,  nem fog minden öt percben enni, mint korábban, és ugyanolyan vidám, játékos pingvin akar lenni, mint a többiek.  Minden reggel  hatalmas gyalogtúrára indult,  és rajzolt egy sántikát az udvarukba, gyakorolni az ugrálást, hogy amikor majd legközelebb ő is benevez a versenybe, ne nevessék ki a többiek. A kitartása és a szorgalma hamarosan meghozta az eredményt.

 

 

SOHA NE ADD FEL

      –     De miért nem maradtunk otthon? – Willie minden reggel ezt mormolta, amikor félig megfagyva felébredt a pléd alatt. – De miért nem maradtunk otthon? – ismételte meg, miközben a testvérével kijöttek a sátorból, meggyújtották a tüzet, és addig forralták a kávét, amig forró és sűrű nem lett, mint a medvezsír. – Miért nem maradtunk otthon? –morogta, miközben szedte le a sátrat, bepakolta a szánkót, majd elkezdte tolni a havon, míg Katie és Buck előlről húzták a hevederekkel.

       Amikor Willie elgondolkodott, be kellett ismernie, hogy a seattlei-i otthonuk sem volt egy palota, de még csak egy kényelmes lakás sem, inkább egy pince, nyirkos falakkal és patkányokkal, amelyek éjszaka még a hasukra is felugráltak. Ráadásul, amióta az anyjuk váratlanul meghalt egy balesetben, drága lett a két árvának. Katie akkor volt tizenhét éves, Willie pedig tizenhat. Hiába dolgoztak, nem kerestek annyit, hogy elég legyen lakbérre is, élelemre is. Több hónappal tartoztak Mr Fitzpatricknak, a bérbeadónak, aki egy év után megúnta, és azt mondta nekik:

      –     Sajnálom, gyerekek, de ha jövő  hónap elején nem fizetitek ki amivel tartoztok, fel is út, le is út. Vegyétek komolyan, amit mondtam.

Mivel annyi pénzük nem volt, Katie azzal az abszurd ötlettel állt elő, hogy menjenek el ők is északra, ahogy az apjuk tette, és legyenek ők is aranyásók.

     –     Apa meghalt a messzi északon – mondta Willie szomorúan. – Belehalt az arany keresésébe.

      –     Igaz, de talált valami fontosat odafent – válaszolta Katie lelkesen –, különben  nem küldte volna el nekünk. Azt akarta, hogy menjünk utána, és találjunk oda hozzá.

      Hogy mit küldött az apjuk? Egy kézzel rajzolt térképet, tele megfejthetetlen jelekkel és érthetetlen üzenetekkel, mint például “ Haladj tovább három napig az ezüst tó után észak-kelet irányban”, vagy “Mássz fel a farkas arcára”.  Willie jól emlékezett rá, hogy az apja soha nem volt túl megbízható,  különösen akkor, ha többet ivott a kelleténél, szóval ki tudja mit jelentenek azok a jelek, igazak-e. De Katie elhitte. Katie hitt benne.

      –     Majd meglátod, Willie – mondta –, emlékezz rá, hogy a borítékban benne volt egy levél is, amelyet a postáskisasszony tett bele. Azt írta nekünk, hogy amikor apa odaért a postára, nagyon kimerült volt, látszott rajta, hogy nincs jól, hogy beteg, megadta a címet, kifizette a feladás díját, és kérte őt, hogy intézze a többit, mert nem érzi jól magát. Apa alig kilépett a postahivatalból, összeesett és meghalt. Mindezt azért írta le nekünk, hogy tudjuk, mi történt. Apa az utolsó erejét arra fordította, hogy eljuttassa nekünk ezt a térképet, szóval öcskös, biztos vagyok benne, hogy a térkép valódi. Apa talált egy helyet, egy gazdag aranylelő helyet, és azt akarta, hogy mi is odamenjünk, segítsünk neki kitermelni az aranyat. Ezért rajzolta le az útvonalat. Biztosan nem gondolta, hogy meg fog halni.

      Amikor Katie rászánta magát valamire, nehéz volt entántorítani attól, bármilyen őrült dolog is volt. Így a két testvér eladott mindent, amijük az alagsori lakásban még volt, és bármilyen nehéz szívvel is, de anyjuk aranyláncától is megváltak, hogy pénzhez jussanak. A kikötőben húzták meg magukat, keresve a lehetőséget, hogy feljussanak olyan hajóra, ami északra tart. Persze potyautasként. Egy fiatal matróznak megtatszett Katie, és mindenképpen segíteni szeretett volna, elbújtatta őket a Sarkcsillag nevű hajó rakterében, amivel a Csendes-óceán északi partja mentén Saint Michaelig sikerült eljutniuk. Itt kénytelenek voltak jegyet váltani egy kisebb hajóra, mert egyre hidegebb lett, és a következő lehetőség csak egy hét múlva lett volna, addig meg nem akartak bújkálni az árkádok alatt, és költeni a pénzüket. Úgy okoskodtak, hogy az alatt az egy hét alat eljutnak a Yukon folyón Dawsonba. Így is lettt. Nem sokkal a megérkezésük után találkoztak egy idős asszonnyal, akinek segítettek hazavinni a nehéz kosarait. Az asszony amikor meghallotta, hogy hová igyekeznek és miért, felajánlotta nekik, hogy némi munka és segítségért szállást ad nekik, ez idő alatt eljárhatnak dolgozni is, mert szükségük lesz pénzre. Katie egy pub-ban mosogatott, Willie pedig a kikötőben rakodónak állt, de esténként, és hétvégeken dolgoztak a háznál is, ahol laktak.  Katie takarított, mosott, vasalt, Villie tüzifát aprított, bevásárolt. Igyekeztek minél több pénzt félretenni. Végül vettek egy régi szánt, négy kutyát, sátort, zseblámpákat, iránytűt, több tucat gyufát, és ami maradt, abból élelmet vásároltak. Az idős nő nekik ajándékozta az elhúnyt férje puskáját lőszerekkel.

      –     Erre szükségetek lesz az úton, de rejtsétek el, és csak akkor vegyétek elő, ha igazán szükségetek lesz rá.  Aztán ha ismét Dawson-ban jártok, látogassatok meg. Sok szerencsét! – köszönt el tőlük, s még berakott a szánba két meleg takarót is.

 

     Katie és Willie alaposan szemrevételezték a térképet, az iránytű segítségével meghatározták melyik úton kell elindulniuk, és reményekkel telve hagyták el a várost, de ahogy haladtak előre, egyre inkább rá kellett jönniük, hogy nem igazán fogták meg Isten lábát, mert két kutyájuk beleesett a folyóba, és elvitte őket a gyors sodrás. A harmadik kutya elszaladt az erdőbe, és nem tért vissza, így hárman maradtak: Katie, Willie és Buck, az alaszkai malamut. Tél volt, ami rosszabb volt, mint Mr Fitzpatrick örökös kiabálása, vagy mint a patkányokkal teli ház Seatle-ben. Annyira hideg volt, hogy reggelre csupa fehér deres lett még a szemöldökük is. Fáztak, és egyre fárasztóbbnak érezték a menetelést, a hó egyre mélyebb lett,  az élelem pedig egyre kevesebb.

     –     Miért nem hagyjuk ezt az egészet a francba, és megyünk vissza? – kérdezte Willie elgyötörten.

–        Viccelsz? – nézett rá a nővére csodálkozó szemekkel.

     –     Napok óta csak megyünk. Egyre hidegebb van, és alig van már ennivaló – válaszolta a fiú.

–        Ha visszafordulunk, biztosan meghalunk!

      –     De honnan tudod, hogy még mennyit kell mennünk? Lehet, hogy tízszerese, húszszorosa annak, amit eddig megtettünk. Visszafelé Dawsonig csak öt nap! Legfeljebb hat – érvelt Willie.

      –     Nem hiszem. Emlékszel a tóra, ami mellett tegnap elhaladtunk? Szerintem az volt a térképen szereplő ezüst tó – magyarázta Katie.

–        Nekem nem tűnt esüstnek – vágta rá a testvére.

      –     De Willie, ezüstösen ragogott a tetején a jég, ahogy rásütött a nap. Biztos vagyok benne! Hinned kell, Willie! – kiáltott a lány. – Légy erős, és soha ne add fel!

     Aznap este megérkeztek a farkasok. Willie már aludt félig megfagyva a sátorban, amikor meghallotta Buck morgását. Mindketten kiugrottak a takarójuk alól, és kikémleltek az éjszakába. A hivatlan látogatók szemei csillogtak a sötétben.

      –     Farkasok! Gyorsan tüzet – kiáltott a fiú. A  vacsora melegítésére használt máglya még nem égett le teljesen, szerencsére voltak még fel nem használt ágak a közelében, így gyorsan beledugta azokat a pirosló parázsba, és fáklyaként hadonászott vele, miközben a kutya is erősen ugatott.

     –     Tűzgyűrűt kell csinálnunk, hogy megvédjük a sátrat – mondta Katie, és az égő ágakat körös körül a hóba ültették. – Vedd elő a puskát, és lőjj!

      Aznak éjjel a farkasok nem jöttek közelebb, a lövésektől elijedve visszahúzódtak az erdőbe, de a két fáradt fiatal mégsem tdott visszamenni a sátorba, hogy újra elaludjanak. Alig pirkadt, útnak indultak. Willie tolta a szánt, Katie és Buck pedig húzta.

–        Nem bírom tovább – sopánkodott a fiú.

       –     Arra gondolj, hogy a térképen jelzett út végén ott van a ház. Apa háza. Emlékszel, hogy milyen volt apa? Szerette a kényelmet. Fogadok, hogy egy kis palotában lakott, kandallóval és hatalmas ággyal, amelyben mindannyian kényelmesen elférünk.

–        Nincs semmi ház! Nincs semmi – sóhajtotta Willie.

     –     De igen! Van ház! Bíznod kell, erősnek kell lenned, és soha nem szabad feladnod – válaszolta a nővére, és bármennyire is fáradtak és kimerültek voltak, ha lassabban is, de haladtak előre.

 

Késő este a farkasok visszatértek. Ez rossz jel volt, azt jelentette, hogy egész nap követték őket, s csak a sötétre vártak, amikor lecsaphatnak a két utazóra. Katie és Willie a fáradtságuk ellenére körberakták ágakkal a sátrat, hogy tűzgyűrűt tudjanak gyújtani, és megállapodtak, hogy felváltva fognak őrködni. Először a fiú ment a sátorba aludni, a testvére maradt kint puskával a kezében, majd cseréltek.  A farkasok valamivel közelebb merészkedtek, de eldörrent egy puskalövés, és egy éhes farkas vonyítva terült el a hóban. Újabb próbálkozás, újabb lövés, újabb vonyító társuk elvesztése után visszavonultak.  Katie és Willie pedig alig világosodott, lebontották a sátrat, bepakoltak a szánba, és elindultak a hegyoldalon felfelé.

      –     A térkép, Willie! Azt hiszem, apa azért nevezte a hegyet  Farkasarcnak, mert itt vannak a farkasok. Ez azt jelenti, hogy már majdnem ott vagyunk. Egy-két nap, és elérjük a házat – próbált lelket verni a testvérébe.

     –     A ház nem létezik, és egy-két nap múlva mi sem, mert felfalnak bennünket a farkasok! – kiáltotta a fiú mérgesen, és látta, hogy a nővére mondani akar valamit. Biztosan azt, hogy légy erős és soha ne add fel, de nem akarta hallani. – Ki ne mondd!

 

     Egy jeges párkányon keltek át, amikor a hó leomlott a lábuk alatt. Willie-nek sikerült  megkapaszkodnia egy sziklában, de Katie és Buck együtt rángatóztak a hevederekkel, s félő volt, hogy a szán magával rántja mindkettőt. Valahogy a lánynak sikerült egy kést előhúznia a kabátja zsebéből, és elvágta a hevedert vele, még mielőbb lezuhantak volna. Így különösebb baj nélkül megúszták, viszont a szán az esés következtében összetört, és a rajta lévő holmi egy része tovább gurult a szakadék felé. A délután nagy részét azzal töltötték, hogy visszaszerezzék a holmijukat, ami megmaradt. A puskát a lőszerekkel, a takarót, gyufákat és zseblámpákat sikerült magukhoz venni, de az élelem és a sátor odaveszett. Aznap este már enni sem tudtak, havat olvasztottak fel, azt itták meg. Felválta aludtak a szabadban, és bizony a farkasok sem maradtak távol. Egyre közelebb merészkedtek. Egyikük megpróbálta átugrani a tűzgyűrűt, Katie rálőtt, de csak elijesztésre volt elég. Párat még lőtt a farkasok irányába, akik behúzódtak a fák közé.

–        Vissza fognak térni – jegyezte meg. – Ma este, vagy holnap támadni fognak!

     Aznap megúszták, a farkasok azon az éjszakán  már nem mutatkoztak. Katie, Willie és Buck kora reggel elindultak a hegyoldalon, de inkább vánszorgásnak lehetett volna nevezni. Éhesek és kimerültek voltak. Buck időnként el-elszaladt, befutott az erdőbe, és egyszer egy nyúllal a szájában tért vissza. Kicsi volt és csontos, de két nap óta ez volt az első ennivalójuk. Gyorsan tüzet raktak, megsütötték, és három felé osztották, majd körberakták magukat ágakkal, hogy farkastámadás esetén tudják meggyújtani.

      –     Holnap felérünk a csúcsra, és megkeressük apa házát. Ott kell lennie valahol  – mondta Katie halkan. Ez az abszurd mese feldühítette a testvérét.

      –     Hagyd abba, Katie – kiabált Willie –, nem vagyunk a Farkasarcon, és nincs ház sem. A térkép sem igaz, apa csak kitalálta! – mire a nővére elsírta magát.

–        Tudom, Willie, tudom.  Csak félek. OK?

     Willie nem számított ilyen válaszra. Azokban a napokban a nővére soha semmi jelét nem mutatta, hogy megadja magát, mindig ő volt az, aki bíztatta, aki lelket vert belé, el sem tudta volna képzelni, hogy egyszer ennyire magába roskad. Leguggolt melléje.

–     Sajnálom, de igazad van. Vedd elő a térképet!  Nézd, van itt egy tintafoltnak tűnő jel. Nos, ez egy szikla. Ma délután láttam. Biztos vagyok benne.

–        Ezt komolyan mondod? – szipogott a lány.

      –     Igen. Tudod, erősnek kell lenni, és soha ne add fel – nevették el magukat mindketten. Willie hagyta, hogy a nővére pihenjen elsőnek, ő pedig ott maradt őrködni. Buck ideges volt, folyamatosan az erdő mélye felé tekintett. Érezte a veszélyt. 

      Már hajnalodott, amikor egy farkas jelent meg, megpróbálta átugrani a tűzgyűrűt, de a fiú lelőtte. Aztán jött egy újabb, azt is lelőtte. A lövések zajára Katie felugrott, felkapott egy égő ágat, azzal hadonászott össze-vissza, mialatt az öccse folyamatosan tüzelt.  A csordát sikerült megfékezniük, de mindketten tudták, hogy hamarosan itt a vége.

– Fogytán a lőszer. Ma estig meg kell találnunk a házat, máskülönben…

      – Ki ne mondd! Nem akarom hallani – kiáltotta Katie,és alig várta már a hajnal első fényét, hogy útnak induljanak.

Lépés lépés után, fel a hegyoldalon, ha lassan is. Az ösvény egyre meredekebb és fárasztóbb lett, akár csak a hó és a hideg. Egyszer a lány elesett a hóban, s ha nincs ott a testvére, fel sem tudott volna állni, úgy belesüppedt. Ott fagyott volna meg pár óra alatt. Hideg szél fújt,  kezdett sötétedni, és egyszer csak az ösvény mellett ott volt egy faház.  Willie azt hitte, hogy  hallucináció.

–     Nézd, apa háza! Megtaláltuk – kiáltotta Katie. Leszedték az ajtóról a fából készült rudat, kinyitották, és bekiabáltak.

      –     Hahó, van itt valaki? – de senki sem válaszolt, csak a szél süvített körülöttük.

Willie a zseblámpával bevilágított, beléptek, és becsukták maguk mögött az ajtót. A deszkák között itt-ott befújt a szél, és egérürülék volt mindenütt, de a tömör deszkafalak megvédik őket a farkasoktól.

      –     Ami azt illeti, ez nem egy kényelmes palota hatalmas ággyal – állapította meg Willie csalódottan. – Lehet, nem is apa háza.

      –     De igen, apa háza, hiszen az ő térképe alapján találtunk ide. Igaz, van mit javítani rajta, és ki kell takarítani, de számunkra ez most egy igazi menedék! – érvelt a lány.

    –     Ide nézz, Katie! – világított Willie a zseblámpával körbe, s egy polcon temérdek babkonzerv sorakozott. – Apa gondoskodott a vacsoránkról. És még a tüzifa is be van készítve, csak meg kell gyújtani.

      –     Apa biztosan nem gondolta, hogy nem tér már ide vissza, de biztos vagyok benne, hogy tudta, jönni fogunk, hogy egy nap majd megérkezünk, mert erősek vagyunk.

     –     Igen, azok, és soha nem adjuk fel! – ölelte meg Willie a nővérét. – Akkor gyújtsuk meg a tüzet, melegítsünk fel pár konzervet, és vacsorázzunk!   A többire meg ráérünk gondolni holnap! Buck, te is gyere, ma este már nem kell őrködnöd. Itt, apa  házában védett helyen vagyunk!