A keksz morzsái

Ülök egy padon a tóparton, néhány kilométerre a házamtól, és morzsákat szórok a madaraknak balra és jobbra, mint minden alkalommal, vasárnap délután. Hihetetlen nyugalom van körülöttem. Este hét óra van, szürkület. Nincs egy lélek sem itt, csak valaki a tó szemközti padján, túl messze ahhoz, hogy megállapítsam, nő vagy férfi. Amúgy soha nincs senki, tudom, ezért jövök ide ilyenkor. Este kilenc körül indulok haza, mint mindig.

Hétközben unalmas irodai munkát végzek, s minden ebédszünetben megeszem a szokásos csomag kekszet, este egy teljes ételsort, amelyet másnap reggelig nehezen emésztek meg. Gyakran ismételgetem, hogy megváltoztatom az étkezési szokásaimat, de mindig minden marad a régiben.  Amikor ebédidő van, kibontom a kekszet és megeszem az összeset. A morzsák az átlátszó csomagolás alján maradnak. Vannak, akik közvetlenül a szájukba ürítik ki a tasakot, mások vonakodva, és azért, hogy ne tegyenek rossz benyomást másokra, az utolsó morzsákkal együtt dobják el a csomagolást, amelyről azt mondják, hogy mindig a legjobbak. Valaki egyenesen bedúgja a nyelvét a celofánba, és reméli, hogy a morzsák a hegyéhez tapadnak, mintha kaméleon lenne. Én egy kis papírzacskóba ürítem bele, egy hétig naponta gyűjtögetem, aztán vasárnap délután itt a tóparton kiszórom a madaraknak.

Amikor hétfőn visszamegyek az irodába, sokat gondolok az előző napra, a tóra a naplemente fényében. Nem kimondottan a madarak etetése az, ami miatt odamegyek. Szeretek a tóhoz járni, mert ott úgy érzem, olyan lények vesznek körül, akik megértenek engem. Néha nagyon nehéz megosztani valamit valakivel.  29 éves vagyok, és olyan magányosnak és olyan félreértettnek érzem magamat. Még barátaim sincsenek. Csak a kollégák az unalmas irodában, de munkaidő után nem járunk el sehova. Se sörözni, se focimeccsre.  Barátnő? Az sincs. Gyakran kérdezem, hogyan lehetséges, hogy egy ilyen hatalmas univerzumban nincs senki, aki kifejezetten nekem készült volna?

Ezen a vasárnapon is a szokásos módon a tóhoz megyek, leülök a szokásos padomon, és találok egy papírlapot, melyre pár kavicsot raktak nehezéknek, nehogy elfújja a szél. Felemelem és elolvasom.

“Csatlakozz hozzám a tó másik oldalán.”

Gyönyörű írás, különleges kék tollal írva, ugyanaz a kék, mint amilyent én is használok. Vajon ki lehet az? Gyors tempóban elkezdek sétálni a tóparton, ide-oda pillantok, hátha ad valaki egy jelet, s azt mondja: én vagyok, aki írtam neked. Közben sok mindenre gondolok. Újságcikkekre, filmekre, és egy hangot hallok a fejemben: ne menj, meg fog ölni. Hogyan is lehetek ennyire naív, hogy vakon megbízom abban a valakiben? Nem is ismerem. Még egy kés sincs nálam, ha meg kellene védeni magamat. Megállok, és nekidőlök az egyik fának. Veszek egy mély lélegzetet, és megkérdezem magamtól, akkor most mész, vagy maradsz?

Nézem a tavat, próbálom eldönteni. Igen, lehet veszélyes, de én mégis abban reménykedem, hogy nem az. Álmodozni mindig lehet, hébe-hóba visszatérni a földre, s tudni, hogy a való életben a dolgok nem mindig mennek úgy, ahogy a filmeken.  Felemelem a fejem, és újra a tóra nézek. A pad, az én padom már a másik parton van, pontosan szemben velem. Tehát itt vagyok, megérkeztem.  Körülnézek, keresem az idegent, aki idehívott.

Meglátok egy lány, aki a padon ülve morzsákat szór a madaraknak jobbra-balra. Egy gyönyrű lány, hosszú vörös hajjal, zöld szemeivel rám néz, és azon tűnődik, vajon én vagyok-e a szemközti padon.

– Itt vagy minden vasárnap délután, igaz? – kérdezi tőlem. Hihetetlenül édes és dallamos hangja van, ami eszembe juttatja a kis madarakat. Csendesen bólintok, kicsit zavarban érzem magamat. Ő mosolyog rám, és int, hogy üljek le a padra. Melléje.

Leülök. Mialatt beszél, rám néz azokkal a csodálatos zöld szemeivel.

– Egész héten gyűjtögetem a kekszmorzsákat egy papírzacskóba – mondja, miközben alig hiszem el aszavait, és valószínüleg csodálkozva tátom el a számat –, majd idejövök, és a morzsákat kiszórom a madaraknak. Nem mintha valóban azért csinálnám, hogy etessem őket, de azt érzem közben, hogy olyan jó megosztani valamit valakivel, aki igazán értékeli – fejezi be mosolyogva. Elmerülök a tekintetében. – Mindig látlak a tó másik oldalán. Mit csinálsz itt? – kérdezi néhány másodperc csend után.

Válaszra nyitom a számat, hogy elmondjam neki, ugyanazért vagyok itt, amiért te is, de a felismeréstől szólni sem tudok, mert akkor értem meg, hogy íme, itt ül mellettem életem nője, akit olyan régóta várok.