A kis róka és a hóesés 

(ez a mesém jelent meg a Meskete kiadásában lévő Meseerdő kötetben)

– Légy óvatos az erdőben, ne menj túl messzire, és sötétedés előtt legyél otthon! – mondta Rókamama. – Ha elkezd esni a hó, azonnal indulj vissza, és vigyázz a medvékkel! – és egy meleg sálat tekert gyermeke nyaka köré.

– Igen, anya, ne aggódj! – válaszolta a kis róka, elköszönt és elindult az erdő felé.

A kis róka boldogan és gondtalanul sétált, figyelte a tájat, immár a fák ledobták a leveleiket, melyek most színes szőnyeget alkottak a fák alatt. A fenyők viszont még mindig zöld színben pompáztak. Lelkesedése olyan nagy volt, hogy észre sem vette az idő múlását, a fény, mely besütött a fák közé már kezdett halványodni, de ő vidáman szökdécselt, és a száraz levelek összeroppantak a mancsai alatt. Ahogy ott ugrándozott, észrevette, hogy nincs egyedül.

– Jó napot, bagoly úr ! – köszönt az egyik ágon ülő madárnak, aki őt figyelte.

– umf – horkant fel a bagoly. – jó napot neked is, kölyök ! – aztán elfordult.

– Anyukám azt mondta, nem illik hátat fordítani senkinek – szólt a kisróka.

– Mi baglyok vagyunk, nem szoktunk udvariaskodani – jegyezte meg a madár a homlokát ráncolva.

– Mindannyiunknak kedvesnek kell lennünk! – vágott vissza a kis róka, de a bagoly nem törődött vele, méginkább elfordult. – Anyukám azt is mondta, ha kedvesek vagyunk másokhoz, boldogabbak leszünk. Én boldog akarok lenni, ezért vagyok kedves mindenkivel. Viszlát, bagoly úr! – köszönt, és folytatta útját befelé az erdőbe.

Hamarosan találkozott egy kis mókussal, aki makkot gyűjtött a tölgyfák alatt.

– Szia, mókus, szeretnél játszani velem?

– Igen, szívesen játszanék veled, de segítenem kell az anyukámnak. Itt a tél, és jön a hideg meg a hó, tele kell lenni az éléskamránknak – válaszolta a mókus.

– De miért nem akarsz játszani?

– Nemlehet mindig játszani – magyarázta a kis mókus.– Nagyon szép a hó, igen, de amikor nagy hó lesz, nem találunk már élelmet, ezért kell most gyűjtenünk, hogy amikor bezárkózunk az odunkba, nem fogunk sem fázni, sem éhezni.

– Én mindenesetre nagyon várom, hogy havazzon, annak ellenére, hogy az anyukám veszélyesnek tartja a havat.

– Az anyukáknak általában igaza van – mondta a mókus, mire a kis róka csalódottan tovább indult annak ellenére, hogy a sötétség nagy lépésekkel közeledett.

Egy tóhoz érkezett, be akarta mártani a mancsát, de a víz teteje már kezdett befagyni, de ő csak azt nézte, kivel tudna játszani.

– Még egy békát se látni, hogy megkergethessem – jegyezte meg csalódottan.

Ekkor hirtelen valami az orrára pottyant. Aztán még egy... és még egy.

Örömében felkiáltott, amikor rájött, hogy elkezdett esni a hó, és minden fehéredni kezdett. Próbálta elkapkodni a hópelyheket, és arról ábrándozott, hogy talán jön majd valaki, akivel hógolyózhat. De sajnos a hó egyre gyorsabban esett, besötétedett, csak a fehér hó világított valamit. Kezdeti lelkesedése aggodalommá vált, és szinte lefagyott az orra a hidegtől.

– Hogy jutok haza? Anyának igaza volt, hallgatnom kellett volna rá – nyöszörgött és siránkozott rémülten.

– Szia – szólt egy hang a háta mögött. – Miért sírsz?

A kis róka megfordult, és egy állat volt az, akit nem ismert.

– Eltévedtem – válaszolta sírva –, és annyira fázom! Nem tudom, hogyan jutok haza, azt hiszem, eltévedtem.

– Ne sírj, gyere velem a mi házunkba, anyukám mindig tudja, mit kell csinálni! – felelte a másik állat, és a kis róka követte.

Hamarosan megérkeztek egy barlanghoz.

– Itt lakunk, ő az anyukám. Anya, nézd, hoztam egy barátot.

– Elnézést a kellemetlenségért asszonyom, de eltévedtem, és a fia meghivott a házába. Nagyon hideg van odakinn és sötét.

– Gyere be – válaszolta neki a nagy állat megnyugtató hangon. – A mi házunk a te házad.

– Köszönöm. Soha sem láttam hasonló állatokat, mint amilyenek vagytok – mondta a kis róka. – Mik vagytok?

– Mi medvék vagyunk – válaszolta a nagy állat, mire a kis róka rémülten elhallgatott. Néhány pillanat múlva összeszedte a bátorságát és remegő hangon megkérdezte:

– Akkor most megesztek engem vacsorára? – mire a medvemama is és a medvebocs is nevetésben tört ki.

– Ugyan már, nem mondasz? Barátok vagyunk! Anyukám jól ismeri az erdőt, tud tájékozódni még a hóesésben is – magyarázta a medvebocs. A kis róka elpirult, elszégyellte magát, hogy rosszat gondolt róluk.

– Ne aggódj, gyermekem, hazaviszlek – mosolygott a medvemama, majd letette a kötényét. – Te, fiam, gondoskodj róla, hogy a tűz ki ne aludjon, és időnként keverd meg a levest. Mi pedig, kedves rókakölyök, indulhatunk is – azzal karjába vette a rókakölyköt, aki pillanatok alatt elaludt, olyan fáradt volt már.

A medve valóban jól ismerte az erdőt, mert egykettőre kiértek a fák közül, és amint elhagyták a bozótost, egy rókát pillantott meg, aki aggódva figyelte a tájat.

– Jó estét, Rókamama. Hazahoztam a kölykét, eltévedt az erdőben és nagyon megijedt.

– Köszönöm, Medveasszony – mondta megkönnyebbülten sóhajtva Rókamama. – Nagyon aggódtam,és már azon voltam, hogy elindulok a keresésére.

Az anyja hangjára a kis róka felébredt és lelkesen nyújtotta karját feléje. Ő is megköszönte a medvének, hogy hazavitte.

– Látod, anya, nem minden medve veszélyes – jegyezte meg, majd megmentőjéhez fordult. – Mikor mehetek el hozzátok játszani? – kérdezte Medvemamát.

– Tavasszal várunk szeretettel. Tudod, mi holnaptól téli álmot fogunk aludni, elolvad a hó, elmúlik a hideg, és találkozunk. De most indulnom kell haza!

Rókamama és a kis róka még egyszer megköszönték a segítséget, majd bementek az odújukba, Medvemama pedig visszaballagott az erdőbe.

– Bocsáss meg, anya, hogy nem fogadtam szót neked, de megtanultam, hogy mindig hallgass anyára. Azt is megtanultam, hogy ne itélkezz másokról, ha nem ismered őket.

– Látod, gyermekem, minden rosszban valami jó. Eltévedtél, mert nem fogadtad meg a tanácsaimat, viszont bölcsebb és okosabb lettél.