4. A letartóztatás 

 

Amikor magamhoz térek, egy sötét szobában vagyok. Erősen megdörzsölöm az arcom és a szemem. Időbe telik, hogy megértsem, hol vagyok.  A földön ülök, a szoba falai kőből vannak. Egy kisméretű lámpa világít a fém íróasztalon, a forgószéken egy férfi ül.  

  Meg vagyok ijedve, nem tudom, mit tegyek, és a helyzet egyre rosszabb lesz, amikor rájövök, hogy a férfi ugyanaz, akit Lilivel láttam a Harmadik Napi Szobában.  Aranyérmekkel és jelvényekkel ellátott kék kabátot visel, az asztalon pedig egy fehér kártya áll: Mahoney Tábornok. 

Amikor észreveszi, hogy magamhoz tértem,  zavaróan kitátja a száját. Egy sárgaszemű kígyó jut eszembe, ami szélesre nyitja az állkapcsát, hogy egy harapással lenyelje áldozatát.   

– Jó reggelt! – kiált fel, és gúnyosan mosolyog. Hangja visszhangzik a szobában.  – Befejezted az egyedül mászkálást? – kérdi némi iróniával, aztán úgy áll fel, hogy maga mögé löki a széket, és hagyja, hogy hangosan nekicsapódjon a falnak.  

   Közeledik felém, s miután az arcunk szinte összeér, egyenesen a szemembe néz, majd ököllel a képembe csap. Olyan erősen, hogy akaratlanul is folynak a könnyeim.  

– Tönkretetted a tegnapi estémet. Remélem, boldog vagy! Ezt akartad? – üvölt a képembe. 

– Nem tudom... – sikerül kimondanom összeszorított fogakkal, mire másodszor is megüt. Mély levegőt vesz, mintha meg akarna nyugodni, majd újra a szemembe néz.  – Hogy kerültél ide?  

– Ahogy az összes többi – felelem, de a válasz biztosan nem jó, mert oldalba rúg.  

– Hazudsz! – ordítja Mahoney, majd ismét oldalba rúg.  

Ég az arcom az ütéseitől, iszonyúan fáj az oldalam a rugásaitól. Összegörnyedve fekszek a földön. A zümmögés a fejemben felerősödik, a látásom elhomályosul, majd elsötétül minden. 

 

Magamhoz térve látom,  még mindig ugyanabban a szobában vagyok. Már nem a földön fekszem, hanem hátamat a falnak támasztva ülök. Remélem, hogy nem  Mahoney ültetett fel! Elképzelem az izzadt kezeit, ahogy hozzáérnek a testemhez. Borzongás fut végig rajtam az undortól. Visszagondolok Lilire és arra, ahogyan megfogta és átfordította. 

Egy férfi áll a szobában az ajtó előtt, aki nem lehet Mahoney Tábornok.  Ő már nincs bent, hallom  a bömbölő hangját a folyosóról, amint parancsol valakinek. 

     Az a férfi, aki az ajtót felügyeli, vékony fickó és alacsonyabb, minta Tábornok. Elkezdek gondolkodni azon, hogyan szabaduljak meg tőle. Feltételezem, hogy az ajtó zárva van, a kulcsok pedig nála.  

    Odakint kezd világosodni, mert az ablakból látom a fémfalat, ami elválaszt bennünket az Ősz Földjétől. Ezek szerint ebben a szobában töltöttem az éjszakát.  

Mi nem tetszett Mahoney-nak a válaszomban, ami miatt kétszer is oldalba rúgott? Úgy érkeztem ide, mint a többiek, legalábbis azt hiszem. Vagy mégsem? Eszembe jut, hogy soha sem kérdeztem meg Lilit, ő hogyan került ide. Mindig azt gondoltam, hogy tizenötévesen érkeztünk mindannyian. 

 – Remélem, tetszett a Tábornok tegnapi műsora a barátnőddel, mert ma este rajtad a sor! – mondja a sovány férfi az ajtó előtt. Rajta is kék egyenruha van, de kabátján nincsenek aranyszínű medálok, csak a rózsa szimbólum. Megnyalja az ajkát, és kitartóan bámul rám ugyanazzal a pillantással, ahogyan Mahoney is, amikor Lili meztelen testén feküdt. Egyre közeledik felém. 

– Ne nyúlj hozzám! – kiabálok, amikor a szoba hátulja felé tol, ahol Mahoney íróasztala áll. 

Annyira fel vagyok töltődve adrenalinnal, hogy dühömben felkapom a forgószéket, felemelem, és teljes erőmmel fejbevágom. A férfi elterül a földön. 

Gyorsan belenyúlok a zsebeibe,  és találok egy kulcsot, amivel kinyitom az ajtót.  

Fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Kora reggel van, és még ha el is érném a Közösséget, akkor sem lennének nyitva az ajtók ebben az órában. 

Futok tovább. 

A folyosó üres, de hallom Mahoney hangját. Lassítok, próbálok tájékozódni. A folyosó végén látok egy ajtót, világító vörös felirattal: Vészkijárat. 

Óvatosan megyek tovább, észreveszek egy kivilágított szobát a folyosó egyik oldalán. Csak az választ el a kijárattól, el kell előtte haladnom, de ha valaki odabent van, akkor biztosan észrevesz, mert a szoba hatalmas tolóajtaja  üvegből van.  

Lili hangját hallom, s ahogy közeledek, belátok.  Egy asztal mellett áll, hosszú vezetékek lógnak ki az oldalán, ahol a virág alakú folt van. Teste mozdulatlan, tekintete kifejezéstelen.  Mahoney  áll előtte. 

– Tizenöt évesen érkezett... álmodik... rajzol – mondja Lili a szokásos hangnemével, de lassan, gépiesen ejti ki a szavakat.  

Hallva őt azt érzem, hogy az illető nem igazán a barátom. Ez nem Lili, ez valaki más. Ez ugyanolyan, mint a többi Munkásnő.  Összerakom a szavakat, és rájövök, hogy rólam beszél. Mindent elmond, amit tud rólam. Szerencsére nem meséltem el neki, hogy feltérképeztem a Nyár Földjét, és azt sem tudja, hogy amióta megérkeztem, csak a szökésen jár az eszem. 

 

Számításaim szerint ma az Ötödik Nap van,  és hamarosan megnyílik az Őszi Szekció kapuja, hogy a Munkások behozhassák az árut a Nyár Földjére. A lehető leghamarabb el kell jutnom oda, ha nem akarom, hogy újra letartóztassanak, ami kizárja a menekülésem utolsó reményét. 

 

Nagy levegőt veszek, majd teljes erőmmel a kijárat felé futok. Még mindig a magas sarkú cipőben és a szűk fekete overálban vagyok, fekete vékony kabátom ide-oda leng körülöttem. Nem nehéz  elveszíteni az egyensúlyomat, miközben az ajtó felé rohanok.  

Mahoney Tábornok észrevesz, felugrik és üldözni kezd. Teljes pánikban vagyok, és újra olyan nehéznek érzem a lélegzetem, mint azon az éjszakán, amikor kimerészkedtem a Közösségből. Az a benyomásom,  hogy már ott van közvetlenül mögöttem, de amikor egy pillanatra megfordulok, látom, hogy még méterek választanak el bennünket.  A lendület miatt szinte nekiütközöm a kijárati ajtónak, majd megnyomom a vésznyitó gombot, és az ajtó kinyílik.  

Tovább futok. Egy magas, nyitott lépcső tetején találom magamat, ahonnan látom az Őszi Szekció kapuját. Lerohanok a lépcsőn, amilyen gyorsan csak tudok, kétségbeesetten igyekszem eljutni oda. A járda melletti bokor kiálló ága beleakad az overálomba, és a combom magasságában elszakítja.  Azonnal érzem a bőrömön a hűvösebb levegőt.  

A Tábornok továbbra is a nyomomban van, a keze felém nyúl, már-már elkapja a karomat, de akkor hirtelen ellököm magamat, szinte beesek a kapun, még mielőtt ismét bezárulna. Mahoney embertelen üvöltése hallatszik a másik oldalról, miközben erős öklével többször is belecsap a kapuba. 

 Tudom, hogy hamarosan újra kinyitják majd, és keresni fognak, ezért kihasználom az előnyömet.  Leveszem a magassarkú cipőmet, egyrészt, mert túl hangosan kopog a betonon, másrészt nehéz benne futni. Otthagyom a kapu közelében, és rohanok arra, amerre az Ősz Földjének belsejét gondolom, hogy búvóhelyet keressek magamnak.