15. A Tavasz Földje 

 

A jármű kerekei sebesen suhannak a két emberlakta Szekciót összekötő, jól kikövezett úton, még akkor is, ha a Tél Földjétől a Tavasziig tartó út meglehetősen hosszúnak tűnik. Egy fekete bőrülésen vagyok a furgon hátuljában, és velem szemben a két férfi szótlanul figyel.   Tábornoki egyenruha van rajtuk, de nincs teleaggatva mindenféle arany medállal, s az a benyomásom, hogy ezek másmilyenek, amolyan Tavasz Földi katonák, mert tudnak hallgatni és szemmel tartani anélkül, hogy gúnyos szavakkal szólnának hozzám, nem úgy, ahogy általában a zaklató Tábornokok, akikkel eddig találkoztam. A kezeim hideg fém bilincsbe vannak zárva. Kintről egy hangot sem hallok, megbénulok a félelemtől.  

Visszagondolok anyámra, aki mosolyogva integetett az ablakból. Valószínűleg felhívta apámat, máskülönben honnan tudták volna meg, hogy pont ott vagyok abban a szerszámoskamrában. Úgy tűnt, nem aggódik értem, olyan arckifejezése volt, mint aki tudja, hogy helyesen cselekedett. 

 Az Anyák agymosásának erősebbnek kell lennie, mint gondoltam, ha ez a nő elhitette velem, hogy segíthet nekem, majd egy pillanattal később elárul.  

A Lázadók jutnak eszembe. Napok óta nem láttam őket, és remélem, nem történt velük semmi szörnyűség, mert nekik köszönhetem,hogy úgy jutottam el a Tél Földjére, hogy se nem fáztam, se nem éheztem.  

A furgon eléri a Tavasz Föld határán lévő kapukat. Próbálok nem arra gondolni, hogy mi lesz velem, ha átlépem a határt, inkább a múltamon elmélkedek.  

 Akár megölnek, akár nem, semmit sem hagyok magam után. Nincsenek megszeretett, majd elhagyott emberek, nincsenek vágyott és elfeledett tárgyaim, nincs lelkiismeret-furdalásom és megbánásom. Azt hiszem, csak megtettem, amit kellett, minden lépésemet a túlélés vezérelte, és ha hiba volt felkeresni az anyámat, legalább kaptam meleg takarót, és megismerhettem a tea ízét.   

Lehet, hogy mégsem jó teljesen függetlennek lenni? Amikor munkásnő voltam, minden nap mentem a Gyárba, dolgoztam, kaptam ragacsos rizst és zöld folyadékot, volt egy sarkom, ágyam a Közösségben. Most már nincs semmim. Se ágyam, se munkám. A Tábornokok kezében vagyok, érzem, hogy kialszik a bátorság és a harciasság lángja, amely mostanáig a szívemben égett. 

Nem akarok többé harcolni. 

Hátradőlök az ülésben, és próbálok ellazulni. Áthaladunk a kapukon, amelyek elválasztják a két szekciót. A furgon elsötétített ablakain át úgy tűnik, hogy az éjszaka hihetetlenül sötét. Kimerülten álomtalan álomba merülök. 

A teherautó megáll egy meglehetősen magas épület előtt. A két Tábornok parancsol, hogy szálljak ki. Amikor az aszfaltra teszem a lábamat, megértem, hogy a sötétség, amit belülről láttam, csak az elsötétített ablakok miatt van. A Tavasz Földjén már hajnalodik, kezd világosodni, bár még mindig vannak csillagok az égen, csak már nem annyira fénylenek. Friss a levegő, érzem, ahogy megtelik a tüdőm, s gyenge szellő simogatja a nyakamat, álmos szemhéjamat.  

Azonban nem sok időm van körülnézni, mert a Tábornokok megragadják a karomat, és gyorsan bevezetnek az épületbe. 

Egy fehér folyosón haladunk át, ahol rengeteg olyan növény van, amit még soha nem láttam. Nagy kerámia cserépben pompáznak,  hihetetlenül dúsak és csodálatos színűek a virágjaik. A folyosó végén két liftajtót látok. Az egyik Tábornok megnyom egy gombot, csendben várakozunk, majd beszállunk az érkező liftbe, amivel felfele megyünk. A kísérőim nem beszélgetnek. Biztosan azt a parancsot kapták, hogy maradjanak némák. Tizenöt gombot látok tizenöt kis picurka ablakocska mellett. Amikor a tizenkettes szám világít, a lift megáll, kinyílik az ajtó, és kiszállunk. Egy olyan fényes folyosón megyünk, hogy a kék tábornoki egyenruha színe tükröződik a padlón. Az ajtók mind számozottak. Némelyik előtt elhaladva belülről sikolyokat és nyögéseket, heves puffanásokat hallok.  

Inkább belegondolni sem merek, mi vár itt rám! 

     A hetvenkettes számmal ellátott ajtó előtt a Tábornokok megállnak, kinyitják az ajtót, és belöknek a szobába. Hallom, hogy az ajtó ismét becsukódik. Fehér gumipadlójú szobában vagyok, melynek falait apró kúpok borítják, és egy nagy ablak van a szemközti falon. Az üveg vastagságából arra következtetek, hogy törhetetlen.  

Odamegyek,  és lenézek. A látványtól elakad a lélegzetem. Csodálatos! Az egész Tavasz Földje áttanulmányozható, a város egyfajta bokrok labirintusa, de az utcák jól láthatóak, fákkal és virágokkal körülvéve. A sövényeket úgy metszették meg, hogy állatfigurákat alkossanak. Néhány utca végén magas szobrok állnak, melyekre felkúszik a borostyán. A kör alakú márvány szökőkutak tiszta vízpermetet szórnak a levegőbe, mesés koreográfiákat rajzolva. A távolban alacsonyabb épületeket, házakat látok virágzó kertekkel körülvéve, míg a közelben  lévő kettő  ugyanúgy néz ki, mint ez, ahová behoztak. Mogorva szürkék és magasak.  

Némi zajt hallok a folyosó irányából, ezért visszafordulok az ajtó irányába.  A fehér falon apró barnás foltokat látok. Talán vér, ami nem lett rendesen lemosva. Megborzongok. Lehet, hogy ez egy vallatószoba, ami megmagyarázza a gumipadlót, a vastag üveget, a hangszigetelt falakat.  

Félni kezdek. Erősen ver a szívem, és háttal a legcsodásabb panorámának, amit valaha is láttam, behunyom a szememet a legrosszabbra várva. 

Valaki belép a szobába. 

A léptek zajából ítélve egyedül van, és férfi. Kinyitom a szememet, és ránézek. A szoba közepén egy magas, izmos Tábornok áll egyenesen, mereven, és tiszta kék szeme eszembe juttatja a fagyot a Tél Földjén. Egyenruhájának mellrészét aranyszínű érmék és jelvények borítják. Mozdulatlanul állok, majd ránézek a kitüzőre: Watson Tábornok.  

A szívem hevesen kalapál. 

– 0550 ? – kérdezi tőlem, de bennem felébred a büszkeség. 

      – Nathalie – válaszolom emelt fővel, egyenesen a szemébe nézve. 

 A Tábornok egy pillanatra mintha megbillent volna, s az a benyomásom, hogy csillog a szeme, de azonnal el is tűnt ez a csillogás. 

 – Tudom, hogy ki vagy – mondom hirtelen. 

 – Én is tudom, hogy te ki vagy – mondja határozottan.  

Hangszíne annyira mérvadó, hogy elveszítem mindazt a merészséget, amelyre úgy tűnt, szert tettem abban a rövid beszélgetésben, és csendben lenézek a földre. 

  –Természetesen nem engedhetem meg magamnak, hogy körbevezesselek és bemutassalak mindenkinek, de büszke vagyok arra, hogy egy ilyen bátor lány apja lehetek. Nézz rám, Nathalie! Hozzád beszélek – kiáltja parancsoló hangon, mire felnézek, tekintetem elveszik az övében.  – Soha senki, aki nem a Tavasz Földjéről való volt, még nem jutott el ilyen messzire, mint te. S mindezt az utat egyedül tetted meg. 

 A valóságban nem egyedül csináltam mindent, a Lázadók segítettek, csak nekik köszönhetem, hogy sikerült eljutnom idáig, de azért, hogy megvédjem őket, inkább csendben maradok. 

 – Bár amit csináltál, az nagyon veszélyes és szabályellenes – folytatja apám, majd elővesz valamit a zsebéből, megragadja mindkét karomat, maga felé húzza, és megszabadít a bilincstől, mely már vörös nyomot hagyott a csuklómon. 

 Hátat fordít nekem, és az ablakhoz lép. Hihetetlenül magas és tekintélyt parancsoló, közelsége egy pillanatra elmulasztja bennem a félelmet. 

 – Azonban el kell mondanom, hogy itt nem találsz segítséget, hiába is jutottál el idáig. Legjobb esetben visszavisznek a Munkásnők közé, de ha a dolgok másképp alakulnak, nem biztos, hogy élve hagyod el az épületet. 

 Közeledek feléje, és együtt nézünk kifelé az ablakon. Apám anélkül, hogy levenné a szemét az alatta lévő látványról, halkan ismét beszélni kezd. 

 – Ennyi év alatt próbáltalak megvédeni. Gondoskodtam róla, hogy soha se hívjanak a Munkásnők piszkos munkájára, a Harmadik Napi Szobába. Figyeltem rád, láttam a kreativitásod fejlődését az ágyad melletti falakon. Nem lehetett könnyű emberként ott lenned. 

 Időnként szünetet tart, mintha a szívében eltemetett szavakat keresné, leporolja azokat, és megpróbálja átadni nekem, hogy még mindig értékesnek tűnjenek. 

– Nem tehettünk másként, remélem, hogy ezt megérted. Anyád makacs volt, azt mondta, nem akar elengedni. Az őrült tettek és gondolatok soha sem hiányoztak abból a  nőből – teszi hozzá mosolyogva. – Talán épp ez volt az, amit szerettem benne...  Próbáltunk az elején úgy nevelni, mintha fiú lennél. Azonban, amikor túl nagyra nőttél ahhoz, hogya többi fiúval keveredj, ki kellett venni téged az Akadémiáról. Túl fiatal voltál még, hogy Anya legyél, és nem tudtuk volna megmagyarázni a jelenlétedet a Téli Szekcióban. Néhány hűséges emberemnek köszönhetően úgy intéztük, hogy az eredeti 0550-es Munkásnő elromoljon, és le kelljen cserélni. Idehoztalak, és különböző kezeléseket kaptál, amelyek eltávolították a gyerekkorod emlékeit. Utána betettelek a 0550-es Munkásnő helyére. Biztos vagyok benne, hogy a te szemedben ezek a döntések megkérdőjelezhetőek, de akkor még fiatalabbak voltunk és meggondolatlanok. Amikor tegnap édesanyád azt mondta nekem, hogy ott vagy nála, el sem akartam hinni. Hogyan tudtál visszatalálni hozzá? 

Apám ismét szünetet tart és nagyot sóhajt. 

   – De sajnos már nem tudok segíteni. El kell tűnnöd. Nem vagyok a többiektől eltérő Tábornok, egy söpredék vagyok, a Rendszer része és szolgája. Nathalie, próbálj visszamenni a Nyár Földjére, ott biztonságban leszel. Én csak annyit tehetek, hogy eltüntetem ennek a történetnek minden nyomát. Az ajtó nyitva van. Menj! 

Össze vagyok zavarodva. Annyi mindent szeretnék megkérdezni tőle, de tudom, hogy az idő számít. Arra kér, hogy térjek vissza gépnek a gépek közé. Úgy érzem, belül haldoklom, mert azt hiszem, legbelül igaza van, és nem tehetek mást. Az Évszakok Földje zárt rendszer. Nincs választásom.  

– Találkoztam a Lázadókkal – mondom hirtelen, mire kérdőn néz rám, és én felé mutatom az orchideás karkötőt. – A Lázadóknak van egy terve. 

– Nathalie, mi itt mindannyian a Kupola alatt a külvilág kísérlete vagyunk. Túl sokan vannak odakint, a túlnépesedés megváltoztatja az egész bolygó sorsát.  Tudniuk kell, hogy kinek van hasznos szerepe a társadalomban, és kit lehet kiiktatni. Az Évszakok Földjén négy egyedminta található: kétféle ember és kétféle gép. Nincs helye a Lázadóknak. Nem érted? Ez a Kupola örökre szól. Nem tudok segíteni – mondja lemondóan, s úgy érzem, a párbeszéd hivatalosan is véget ért.  

WatsonTábornok az ablaknál marad, teste mozdulatlan, tekintete az üvegen túlnyúló utcákon vándorol. Az ajtó felé indulok, a sárga csizma tompa koppanása visszhangzik a gumipadlón. Félúton járok, amikor azt mondja: 

 – Bocsáss meg, Nathalie! Bocsáss meg nekem, kérlek! 

 Gombócot érzek a torkomban, és sírni akarok. Megértem, hogy nem tud nekem segíteni. Megyek az ajtóhoz, de amikor a kilincshez akarok nyúlni, valaki más kívülről belöki, majd a szobába lép. 

Mahoney Tábornok. 

16. A rajtaütés 

 

Mahoney tesz néhány lépést a szobában, majd meglát, és megáll. Az apám feléje fordul, és egy pillanatra egymásra néznek. 

– Az ajtó nyitva volt, Watson. Mi történik? - kérdezi apámtól, és kígyómódon mosolyog. Közel lép hozzám, az állam alá teszi a kezét. – Szia, Kicsi. Hogy van az oldalad? 

Érintése felkavarja az emlékeimet. Úgy tűnik, apám megérti a helyzetet, és anélkül, hogy elvesztené a nyugalmát, határozott hangon válaszol.  

– Nyitva hagytam az ajtót, mert a lány nem veszélyes. Nem látod, hogy milyen édes? 

Apám magasabb és erősebb, mint Mahoney, pedig ő sem egy sovány típus. Dacosan néznek egymásra. Nem tudom, hogy melyiküknek van nagyobb rangja, ki az, aki parancsolhat a másiknak.  

– Kihallgattam – mondja apám.  

      – Ó, én is szívesen kihallgatnám – néz rám Mahonney, és a tekintete összeszűkül, mint egy állaté, aki a zsákmányát üldözi. Megnyalja a száját, és mosolyogva néz a szemembe, de apámhoz beszél. 

– És mit mondott neked? 

– Mindent. Csatlakozott a Lázadókhoz. Orchideás karkötője is van – feleli apám ugyanolyan nyugodt hangnemben.  

Mahoney szorosan megragadja a csuklómat, és a karkötőmre néz.  

– Talán el tud vinni bennünket hozzájuk – teszi hozzá apám. 

Ismét elárulva érzem magamat. Attól tartok, hogy ezzel a kijelentésével veszélybe sodor engem. 

– Folytathatom a kihallgatást én – vigyorog Mahoney, majd közelebb lép és ököllel az arcomba üt. 

A padlóra zuhanok, és vért érzek a számban.  

– Egyszer már elfutottál előlem, pedig majdnem elkaptalak – mondja, miközben megpróbálok felülni. Lehajol, és a fülembe súg. – Ezúttal nem menekülsz! – majd visszalök. Még jó, hogy gumiból van a padló. 

– Nincs erre szükség, Mahoney – kiáltja apám a szoba másik feléből, de egy lépést sem mozdul. – Már mindent elmondott. 

– Mi van veled, Watson? Csak nem fogod megszánni őt?  Miért nem csináljuk úgy, mint régen? Az első fél óra a tiéd, ha akarod. 

Meg vagyok ijedve. Louise  jut eszembe, aki arról beszélt, hogyan kínozzák meg a Lázadókat a Tavaszi Tábornokok.  

Apám nem mozdul, némán megadja magát. Feltételezem, nem akarja, hogy megtudjam, milyen mélyre süllyedt ezekben az években, amikor alávetette magát a Rendszernek. 

– Ha nem akarod, akkor az első fél óra az enyém – mondja Mahoney, és látom, hogy lehúzza a nadrágja cipzárját. 

– Hozzá ne merj nyúlni, Mahoney! – kiáltja apám. 

Gyengének és zavartnak érzem magam, alig kapok levegőt. Könnyek szöknek a szemembe, s az előbbi ökölcsapástól zúg a fülem. Úgy tűnik, apám észreveszi,  közeledik felém, és felemel a padlóról. Védelmezően  átölel. 

 – Mi a jó fenét csinálsz? – kiabálja Mahoney, és  szemében látni lehetett, hogy felismerte, kivel is áll szemben. – Most már mindent értek! Ezek szerint te vagy az áruló, Watson!  Többekre gyanakodtam, csak éppen rád nem!  

Apámnak nincs ideje válaszolni, mert nehéz léptek hallatszanak a folyosó felől, valaki beront a szobába. Louise az, mögötte néhány másik Lázadó.  

– Ereszd el a lányt! – kiáltja, és egy fegyverrel apám egyenruháján lévő rózsára céloz, majd lő. 

A lövéstől zeng az egész szoba, megremegnek az ablakok. Mahoney ijedtnek tűnik, de sikerül megnyomnia a riasztó gombját. Louise ráirányítja a fegyvert.  

     – Maradj nyugton, mert te is kapsz egy golyót!  – adja ki az utasítást. Felkapja az asztalról a bilincset, ami az én csuklómon volt, és felrakja Mahoney Tábornokra, majd pár Lázadóra bízza, nehogy elmenekülhessen. 

Lenézek apámra, teste alatt egyre nagyobb vérfolt terjeng. Fel akarja emelni a fejét, hogy felém forduljon. Próbálok segíteni neki, föléje hajolok, megfogom a kezét, és folyamatosan ismétlem: 

– Nem. Nem. 

A szeme nyitva van, rám néz, rám mosolyog. Érzem, hogy a szemeim könnyektől dagadnak, keményen égetnek. 

– Megbocsátok neked! - mondom  halkan, mintha ez segíthetne életben maradnia, majd a könnyek megállíthatatlanul hullani kezdenek az arcomon, miközben  ő  még mindig mosolyogva néz rám. Megszorítja a kezemet, majd látom, hogy üveges lesz a tekintete.  

Végre sikerült kiszabadulnia a Rendszerből.  

A könnyeim az egyenruhájára potyognak, és keverednek a vérével. Ujjaimmal gyengéden megérintem, és lecsukom a szemhéját. 

Tisztában vagyok vele, ha ilyen körülmények között hal meg, nem szenved becsületsértést, és a Tavasz Tábornokai minden bizonnyal hősként emlékeznek majd rá, de azt is tudom, hogy valójában ő az az ember, aki megvédett engem ezekben az években. Talán ő az egyetlen a Tábornokok között, akinek volt szíve. 

 

– Mennünk kell – adja ki az utasítást Louise. Tudja, hogy hamarosan Tábornokok százai fognak betörni az épületbe. 

A Lázadók élő pajzsként használják Mahoney-t, hogy biztonságban elhagyhassuk a szobát. Louise felsegít, és kirángat onnan.  

 A folyosón látom, hogy milyen sokan vannak. Őket Louise és a Lázadók szabadították ki a Tavasz Földi börtönökből.  

Kétségbeesett futásba kezdünk, hogy mielőbb kijussunk az épületből. A folyosókon és a nyitva hagyott szobaajtókon át több halott Tábornokot látok. A Lázadók minden szobába bementek. Csendesek és precízek voltak, nem számítottak rá, hogy engem is itt találnak, és rögtön két Tábornok társaságában.  

Ahogy haladunk a folyosón, a falakon lévő képernyőkra esik a tekintetem. Helen jelenik meg mindegyiken. Neki az volt a feladata, hogy néhány Lázadóval bejusson a Média épületébe, és élő adást sugározzanak az Évszakok Földjéről, mely eljut a Kupolán kívülre is. 

Helen mond valamit, de a riasztó olyan hangos, hogy egy szót sem hallok. Fényképeket mutat a kínzásoktól szenvedő nőkről. Ajkairól leolvasom, hogy azt mondja : kevés időnk van. Újabb fotókat mutat. Felismerem a Téli Szekció fáit, az üvegszerkezeteket, amelyekben az Anyává váló lányok tartózkodnak, aztán a kajsziligetet, ahol a kislányokat temették el.  

Anyámra gondolok. Valószínűnek tartom, hogy ő is nézi a Tv-t.  

A szirénák tovább szólnak. Furcsa, de eddig még egy Tábornok sem állított meg bennünket. Louise és a társai remek munkát végeztek. Ahogy futunk a hosszú folyosókon, emeletről emeletre lefelé, folyamatosan a képernyőkre pillantok, melyeken még mindig Helen arcát látom, majd az én fotóm jelenik meg, a zöld foltjaim  a vádlimon, a zúzódások az oldalamon. 

Mikor csinálták rólam ezeket a képeket? Biztosan akkor, amikor a barlangban aludtam.  

 

Végre a földszinten vagyunk. A falon lévő képernyő üres, csak a széket látni, ahol Helen az előbb ült. Az adás megszakadt, biztosan letartóztatták. Amikor a kijárathoz érünk, az épület előtti kis tér tele van fegyveres Tábornokokkal.  

Louise előttünk áll az ajtóban, és pajzsként használja Mahoneyt. 

– Engedje el a Tábornokot! – kiáltja egy másik Tavaszi. A fegyvert Louise-ra szegezi, aki viszont Mahoney halántékához nyomja az övét, miközben úgy markolja a nyakát, hogy majdnem megfojtja.  

Louise nem mozdul. 

– Engedje el a túszt, és minden jól fog alakulni – mondja hangosan a Tábornok.  Mindannyian mozdulatlanul állunk, a félelem megbénít. Nem hiszem, hogy csak úgy elengednek bennünket innen.  

Louise egy pillanatra hátrafordul, rám néz, és azt mondja:  

– Ezt pedig érted, Nathalie!  – és fejbelövi Mahoney-t, aki a földre esik. 

A következő pillanatban ismét eldördül egy fegyver, majd Louise homlokán egy lyukkal elvágódik.  

Megkeményedik a szívem látva azt, hogy élettelen teste közvetlenül a legnagyobb ellenségem teste mellett fekszik. 

 Lázadásunk véget ért. 

 

17. Nathalie 

 

Ismét börtönben vagyok, de ezúttal nem egyedül. A börtönökből kiszabadított Anyák és a Lázadók vannak velem, néhányuk meg is van bilincselve. Látom a szemükben a csalódottságot a lázadás kudarca miatt. Legyőzötten bámulják a nyirkos padlót. Görnyedt háttal a hideg falnak támaszkodva azon töprengek, mi lesz velünk most, hogy mindennek vége. Sötét gondolatokba merülök. 

Alig mozdulok elmém búvóhelyén, ahol egy gyönge hang azt súgja, még nincs veszve minden. Szeretném elhinni, de sajnos a dolgok nem úgy állnak. Szembesülök azzal a gyűlölettel és haraggal, amely a kétségbeesett elhagyatottság egyik pillanata és a következő pillanata között megtámadja a mellkasomat, és szinte elakad tőle a lélegzetem. 

Néhány órával a bebörtönzésünk után zajokat hallunk kívülről, majd Helent látom és a többi Lázadót, akik vele együtt továbbították a képeket kívülre. Erőszakosan belökik őket a cellánkba, némelyikük a kőpadlóra esik. Amikor Helen meglát, halványan elmosolyodik, és szó nélkül a sarokba megy. Ruhája szakadt, több helyen is véres. Biztosan megkínozták, miközben vallatták. Az újonnan érkezett Lázadók minden bizonnyal erőszak áldozatai voltak, mielőtt idehozták őket.Köztük van egy copfos, barna hajú kislány is. Hat-hét évesnek gondolom. 

A cella, amelyben vagyunk, nem ahhoz az épülethez tartozik, amelyben Louise lelőtte apámat. Nyirkos és sötét hely, a kőfalakon kinőtt a moha, és úgy tűnik, hogy egy folyó, vagy egy vízesés közelében vagyunk, mert állandóan vízcsobogás hangját lehet hallani a falon túlról. 

Két napja vagyunk már a cellában. Senki sem jön, hogy vizet vagy ételt hozzon nekünk. Néha valaki énekel egy dalt, van, hogy páran szintén énekelnek, de halkan, viszont a többség nem beszél. Némán ülnek a földön, vagy nekitámaszkodnak a nedves falnak, sírnak és sóhajtoznak. 

Az Anyák, akiket kiszabadítottak abból az épületből, ahol több Tábornok is meghalt, dühösek a Lázadókra. A televízió által oly sok éve beléjük nevelt előítéleteiktől megerősödve azt hiszik, ők áldozatok. Nem veszik észre, hogy visszaéléseket szenvedtek el a Tavasziaktól, inkább azt gondolják, hogy mi vagyunk a gonoszok, mi okoztuk a káoszt. Mi vagyunk a probléma, a mi hibánk, hogy itt vannak bezárva, és nem otthon a kanapén.  

      –Itt nem létezik olyan, hogy otthon – szól közbe valaki. 

Személy szerint én soha sem éreztem otthon magamat ezen a helyen. Öt éve próbálom kitalálni, hogy ki vagyok. Öt éve szenvedek, gépként kezeltek egy olyan világban, amely megfojt, és megpróbálja elnyomni a kreativitás és a képzelet minden formáját.Viszont ők az Anyák világából származnak, egy olyan helyről, ahol a szabadság bár létezik, de irányított, fiktív, égetett illúzió. A csalódás olyan erős, hogy az a benyomásom, akár meg is érinthetném. 

Néhány dalon és néhány panaszon túl az egyetlen hang, ami napokig hallatszik a cellában, az a sóhajok halk hangja, és lassan én is megadom magamat. Ahogy az erő egyre jobban kiszáll a meggyötört testemből, úgy száll el belőlem a remény minden kis megmaradt szikrája is. 

A negyedik napon egy Tábornok jelenik meg az ajtó rácsos ablaka mögött, és közli velünk, hogy hamarosan indulunk. Mindannyiunkat bilincsben vezetnek ki a cellából. Egy hosszú, rohadt szagú folyosón megyünk végig, majd felfelé a lépcsőn, és végre a felszínen vagyunk. Nincs időnk körülnézni, mert kifelé menet gyorsan felraknak minket egy kék színű, ülés nélküli buszra, mintha áruk lennénk, és elvisznek bennünket a Tavaszi Szekció közepe felé egy emberekkel zsúfolt térre. 

Azt látjuk, hogy a tér közepén egy színpadhoz hasonló emelvényt építettek, amely felett annyi hurkot készítettek elő az akasztáshoz, ahányan vagyunk.  

 

A tömeg Anyákból és Tábornokokból áll, akik között felismerem azt a kettőt, akik elhoztak anyámtól. Az Anyák üvöltöznek, sikoltoznak. Van, aki az akasztást élteti, hogy megérdemeljük a sorsunkat, míg más Anyák embertelen cselekedetnek tartják, és kegyelmet kérnek számunkra. A rend fenntartására kivezényelt Tábornokok nem intik csendre a nőket, nem állítják le azokat, akik szembeszállnak velük. Mozdulatlanok maradnak, és egyenesen néznek maguk elé. 

A busz megáll, és egyenként kiszállunk. Gyengék, alultápláltak, sérültek vagyunk, némán követjük a kínzóinkat, s hagyjuk, hogy a nyakunkat a felettünk lógó hurkok valamelyikébe fűzzék. A kócos hajú kislány után következek.  Rám néz, miközben az én nyakam is belekerül a hurokba. Lábunk alatt csapóajtók állnak, melyek a nyitásra várakoznak, hogy aztán egymás után himbálózva alázuhanjunk a semmibe. 

A színpadon álló férfi a Tábornokok egyenruháját viseli, arany medálokkal és a rózsával. Mikrofon van a kezében, abba kiabál. 

– A Lázadókat meg kell büntetni, mert megszegték az Évszakok Földjének a törvényeit. A Rendszer iránti kötelességünkből kifolyólag igazságot kell szolgáltatni. A Külvilág akaratát tiszteletben kell tartani mindenkinek! Ahogyan a napokban láthattátok a televízióban, a Lázadók nem mások, mint meghibásodott mechanikus lények, akik az őket működtető áramkörök rövidzárlata miatt viselkedtek így. De ez elfogadhatatlan!  

A közönség közül néhány nő egyetért a férfival a színpadon, mások hangosan kiabálnak. 

– Ez nem igaz! Hús-vér emberek vagyunk itt mindannyian! A Lázadók is! 

– Tudomásul kell venni – kiabál a Tábornok a színpadon – , hogy a káosz minden formáját szigorúan megbüntetjük, mert az Évszakok Földjén a rend és az igazság kéz a kézben jár!  

Ezt követően kinyílik az első csapóajtó. A Lázadó lábával az ürességbe zuhan, néhány rázkódás után mozdulatlan marad. A közönség egy része tapsol, másik része üvöltözik a cselekedet embertelensége miatt. 

– Az eszmék helyessége iránti szeretetnek ez a demonstrációja – folytatja a Tábornok a színpadon. – Úgy érezzük, nincs szükségünk olyan rosszul gyártott fémhulladékokra, amelyek pusztítást okoznak a jól szervezett Rendszerünkben.  

Kinyílik a második csapóajtó. Egy újabb sárgaruhás Anya, aki Lázadó volt, lehull a gödörbe, majd  sorra  kinyílnak a csapóajtók. Egyre nagyobb a hangzavar. 

Felismerem anyámat a tömegben. Könyökével igyekszik utat törni magának. Odamegy az egyik Tábornokhoz, és arcon csapja, majd a színpad felé mutat. Hangosan beszél, hogy mindenki hallja. 

 – Az elromlott gépeket nem kell felakasztani, ahhoz, hogy ne éljenek tovább. Elég lekapcsolni, szétszerelni őket. Azok ott fenn hús-vér asszonyok, Anyák, akik nem is olyan régen még gyereket szültek. Hogy tudna egy mechanikus nő kilenc hónapon át a méhében táplálni egy embriót ? Hát mi lett belőletek? A saját anyáitok ellen fordultok, és birka módon szolgáltok? Te is! Nézz oda fel! Hát még a saját anyád sem szent a számodra?  

      Büszkeség tölt el, hogy az anyámnak van bátorsága szembeszállni a törvénnyel, de félek, hogy bátorsága miatt esetleg őt is megbüntetik. A fiatal Tábornok mozdulatlanul áll, anyám megrántja, és arra kényszeríti, hogy a színpadra nézzen.  

      – Nézz oda! Nézz anyádra! 

     A fiatal Tábornok végül megfordul, és hosszan bámulja Helent, látom, hogy könnyek csorognak végig az arcán. A férfi a színpadon tovább kiabál, ismét kinyílik egy csapóajtó. 

Helen a következő. Anya és fia a Rendszer ellentétes oldalán állnak, nem tehetnek róla. Hirtelen a fiatal Tábornok futni kezd, senki sincs, aki megakadályozná, de mire a színpadra ér, Helen teste már ott himbálózik az üresség felett. Gyorsan elkapja, a karjába veszi, majd finoman leemeli a kötelet a nyakáról, de már késő. 

A tér egy pillanatra elnémul, csak Helen fiának zokogását hallani. 

Anyám könnyekkel a szemében bátorítóan néz rám, mintha azt akarná mondani, hogy ne félj. 

 De én félek! Nagyon is. 

 

 Ebben a pillanatban hangos csattanás rázza meg az egész Tavaszi Szekciót, egy bomba robban a Kupola egyik fala mellet, melyen most hatalmas lyuk tátong. Embertömeg özönlik be rajta. Kívülről jönnek. Ismeretlen egyenruha van rajtuk, amilyet még sose  láttam, s egykettőre elérik a zsúfolt teret. Megragadják a Tábornokokat, és megbilincselik őket. Néhányan megpróbálnak menekülni, de az Anyák az útjukat állják. 

     A kislány és én mozdulatlanul nézünk egymásra. Kezünk még mindig meg van bilincselve, nyakunk a hurokba fűzve, de a lábunk szilárdan áll az emelvényen. A teret megszálló férfiak és nők közül páran a színpadra lépnek, egyikük kikapja a mikrofont a meghökkent Tábornok kezéből, egy másik megbilincseli, és elvezeti.  

    – Mi történt itt?  – kérdezi egy egyenruhás nő, majd felveszi a mikrofont, és beleszól: 

    – A Kupola alatt végzett kísérletek azonnali hatállyal befejezettnek tekintendők! – majd odalép hozzánk, és leoldja a kötelet a nyakunkról és leveszi a bilincseinket. 

Borzongás fut végig rajtam, örömkönnyeket hullatunk.  

– A nővérem – mondja a kislány, és rám mutat. A nő, aki kiszabadított bennünket, kedvesen megsimogatja a haját. 

Közben a teret kitakarítják, az embereket kis csoportokban rövid időn belül elszállítják. Az Évszakok Földjének minden Szekcióját átkutatják, hogy biztosak legyenek benne, senki emberfia nem marad odabenn. 

 – Te miért kerültél ide? – kérdezem a kislánytól. – Mit csináltál rosszul, hogy Lázadónak tartottak? 

 – Nevet adtam magamnak  – válaszolja büszkén. – Azt mondtam, hogy én nem akarok egy szám lenni. Az egyik könyvben, amit olvastam, virágok voltak, mindegyiknek oda volt írva a neve is. A liliom tetszett a legjobban, ezért azt mondtam a Tábornokoknak, hogy mostantól nem 7088 vagyok, hanem Lili a nevem. 

Aztán ismét sírva fakad, én pedig szorosan magamhoz ölelem.  

Anyám a színpad mellett áll, boldogság tükröződik a szemében, ahogy néz minket, pedig tudja, hogy nem jöhet velem. Az Anyákat nagy sárga buszokra terelik.  

– Találkozunk még!  –  kiáltom feléje, és mosolyogva integetek neki. 

Lilit és engem egy fehér kisbuszhoz kísérnek. Beszállunk, és elvisznek bennünket a külső világba. A Kupolán kívülre. 

      Megcsináltuk. Szabadok vagyunk.  Louise, Helen és a többi Lázadóra gondolok, akiknek mindezt köszönhetjük. 

Mellettem ülve Lili rám néz. 

– Téged hogy hívnak? – kérdezi mosolyogva. 

– Nathalie – válaszolom – Nathalie vagyok. 

      – Szép neved van – mondja a kislány, majd megfogja a kezemet, és én életemben először otthon érzem magamat.