14. Az én történetem

Anyám folyamatosan engem néz, miközben a teát iszom, és úgy tűnik, hogy kitalálja a gondolataimat. Hirtelen, mintha nem tudna tovább várni, kiveszi a kezemből a csészét, leül mellém a kanapéra, és olyan szorosan átölel, hogy eláll a lélegzetem. Érzem, hogy a könnyei csorognak le az arcán. Miközben sír, vég nélkül ismétli a nevemet.

   – Nathalie! Nathalie! Olyan régóta nem láttalak, de olyan sokat gondoltam rá, mi lehet veled! 

   Szinte meg vagyok zavarodva. Ez a nő az anyám! Annyi mindent szeretnék kérdezni tőle, de nem tudom, hogy hol kezdjem. Viszonzom az ölelését, és lágyan a vállára hajtom a fejemet, magamba szívva az illatát. Az anyám illata! Olyan nehéz lehetett neki az évek során! De nekem is az volt. Egy pillanatra érzem, hogy a düh borzongása fut végig a testemen, meg akarom kérdezni tőle, hogy tényleg azt gondolta-e, hogy jót tett-e azzal, hogy a sorsomra hagyott a mechanikus nők poklában, aztán azt mondom magamnak, hogy muszáj megnyugodnom, és alaposan kielemezni a helyzetet. 

   –Hogyan lehetsz biztos abban, hogy te vagy az anyám? – kérdezem kicsit eltávolodva a szemébe nézve. Nehéz távol maradni a parfümjétől. 

   – Nézz rám, Nathalie! – feleli büszkeséggel telve. – Olyan vagy, mint én. Nem látod? – és hiába próbálja letörölni a könnyeit a zsebkendővel, a sírást nem tudja abbahagyni. – Tudom, hogy elhagyatottnak érezted magad, de nem volt más választásom – zokog.

–Tudom – válaszolom, miközben rájövök, hogy ez az igazság. Tényleg nem volt más választása. – Tudnom kell, ki vagyok! Mesélj rólam! 

Anyám összeszedi magát, egyenesen leül a kanapéra, és csillogó szemekkel néz rám. Abbahagyja a sírást, letörli arcáról az utolsó könnycseppet, majd rekedtes hangon mesélni kezd.

   – Nagyon szép kisbaba voltál, de nem volt szabad megtartanom téged. Nem tartozom azok közé az Anyák közé, akiknek lehet lányuk. Arra vagyunk hivatva, hogy szeressük gyermekeinket, hogy a legjobbakká, egészségesekké és erősekké neveljük őket. Azok az Anyák, akiknek nem lehet lányuk, csupán csak egy napig tarthatják maguknál a babájukat, majd át kell adniuk a Tavaszi Tábornokok kezébe, akik elviszik őket a Nyár Földjére. Azt mondják, hogy ott van egy szép liget, ahol szabadon játszhatnak és élhetnek. De nem akartam, hogy elvegyenek tőlem!

–Ismerem azt a ligetet... – mondom halkan. – Nem játszanak ott gyerekek. 

Anyám rám néz, nagyot sóhajt.

– Nekem is kétségeim voltak ezzel kapcsolatban, főleg miután apád is azt mondta, hogy soha többé nem látlak, ha átadlak nekik.

– Az apám? Tud a létezésemről? – kérdezem elkerekedett szemmel.

– Igen, drágám, ő egy Tábornok – mondja büszkén.

      – Mindannyian Tábornokok gyerekei vagyunk, vagy nem?

– Persze, de te szerelemből fogantál – válaszolja. 

Nem tudom, mire gondol, de kezdem azt hinni, hogy az én történetem nagyon különbözik a Kupola alatt élő összes többi egyénétől, gépétől és emberi lényétől. Igyekszem megtisztítani az elmémet mindentől, amit tudok, hogy helyet adjak az új információknak, amelyeket hamarosan megkapok.

– Apáddal szerettük egymást. Te nem vagy az itt szokásos spermabankos megtermékenyítés végterméke, mint a többi gyerek. Szerelmesek voltunk. Apád nem hitt teljesen az Évszakok Földje szervezett rendszerének hatékonyságában, de ezt csak nekem mondta el. Úgy vélte, hogy az érzelmek az emberi lét fontos részét képezik, és az emberi szenvedélyek és vágyak elfojtása olyan, mint a port a szőnyeg alá söpörni.Nem mindenki tudja, de egyes Anyák szeretni tanítják gyermekeiket. Nem vagyunk mindannyian olyanok, mint azok a Lázadók, akik megszólítják az embereket, csak azért, hogy úgy tegyenek, mintha fontosabbak lennének a többieknél. A ruháik pedig nem olyan szépek, mint amilyeneket nekünk adnak. Legalább a Téli Szekcióban jó az ízlésünk...

Tisztában vagyok vele, hogy anyám nem mentes az előítéletektől, amelyeket a Tavasziak által engedélyezett televíziós műsorok révén magába szívott, de a végén már van egy minimális kritikai érzéke. Bólintok, és úgy teszek, mintha egyetértenék.

– Sok gyereket neveltem fel ebben a házban, Nathalie, de te voltál az egyetlen kislány. Minket, Anyákat tesztelnek, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy nagyobb eséllyel szülünk fiúkat, és ebből a szempontból mindig szerencsés voltam. Évekig gyönyörű fiaim voltak, de amikor a Tábornok és én egymásba szerettük, megszülettél te, a szerelmünk gyümölcse.

Hosszan kortyolok a teából. Ő csendben marad,  rám néz , megvárja, míg leteszem  a csészét az asztalra,  és újra beszélni kezd.

– Nem tudtam, hogyan tarthatnálak meg. Nagyon szerettelek téged, és apád is szeretett, aggódott érted, értünk, a szerelmünkért. Abban az időszakban lettem terhes, amikor a Szekción belül nem volt várható terhesség, hiszen a mesterséges megtermékenyítések is mindenki számára ugyanakkor történnek. Mindketten veszélyben voltunk. Ha a Tábornokok megtudják, hogy lányt szülök, eltüntetnek. Az apád azt mondta, hogy ki kell találnunk egy tervet, hogy megmentsünk. Megpróbáltalak elrejteni a többi Anya elől, de nem volt könnyű megakadályozni, hogy ne kóborolj a környéken. Nagyon kíváncsi voltál. Apád azt mondta, úgy kell nevelnünk, öltöztetnünk, mintha fiú lennél, és ugyanúgy fogsz majd járni a Tábornokok Akadémiájára is, aztán amikor megfelelő korban leszel, kicsempész onnan, nehogy kiderüljön, hogy lány vagy, és a Munkásnők közé helyez. Csak így maradhatsz életben!

A szája körül apró ráncok sorakoznak, a keze is ráncosnak tűnik, a nyakán pedig, bár ápolt, az eltelt évek nyomait viseli.

– Tizenöt éves korodban apád eljött érted, és elvitt. Napokig semmit sem tudtam rólad, azt hittem, beleőrülök. Féltem, nehogy bajod essen. Aztán amikor legközelebb itt volt, elmondta, hogy bevitt az irodájába, ahol speciális hipnózis kezelést kaptál, hogy elfelejtsd a gyerekkorodat. Kapcsolatainak köszönhetően a Munkásnők közé kerültél.

   – Az egyetlen ember a gépek között – mondom halkan, mégis kiérződött belőle a neheztelés, a szemrehányás hangja, ami biztosan nem kerülte el a figyelmét.

   – Megmentettünk! – kiált fel anyám. – Máskülönben már halott lennél! Az irántad érzett szeretet mentett meg. Nem látod? Élsz, egészséges vagy, jól vagy. Csak ez számít! – majd ismét a szemembe néz, és édesen rám mosolyog. 

   Átmegy a konyhába, az ebéd előkészítésével foglalatoskodik, megteríti az asztalt, s mondja, amíg főz, én menjek a fürdőszobába felfrissülni, és kezembe ad egy törölközőt. Beállok a kádba, körömvirág illatú szappannal lemosom a testemet. Amikor a tükörbe nézek, idősebbnek látom magamat. Látom, hogy megváltozott az arcom, már nem úgy nézek ki, mint a Munkásnők. Olyan vagyok, mint egy fáradt ember.

Visszatérek a konyhába, és együtt eszek anyámmal. Az asztalon egy tányér hús, melynek illata bejárja a házat. Felismerem a fűszereket, amiket a Tizedik Napi Vásárban is láttam. Rozmaring, fokhagyma. Egy másik tálban borsó és sárgarépa van. Néhány violaszínű szőlő illatozik egy gyümölcsös kosárban pár alma társaságában. A hús emlékeztet arra, amit a Lázadókkal együtt ettem, de ez sokkal finomabb és lágyabb. Az első harapásnál elolvad a nyelvemen, az egész számban érzem az ízeket, és meg vagyok győződve arról, hogy aligha fogok még egyszer ilyen jót enni. Az abroszon ropogós és meleg kenyér van, a pohárba töltött víz tiszta, kristályos színe meglepő számomra. Végigkóstolok, ízlelgetek  mindent, miközben anyám megkér, hogy meséljem el neki, miként jutottam el hozzá. 

   Homályos válaszokat adok neki, mert nem akarom felfedni előtte, hogy a Lázadók segítettek. Eszembe jutott, hogy Louise azt mondta, ne bízzak meg az Anyákban maradéktalanul. Elmondom neki, hogy a Nyár Földje, vagy az Ősz Földje csak azért veszélyes, mert mindent a Tavasziak irányítanak, és ellenőriznek, és hogy milyen jó is lenne szabadon járni-kelni a Szekciók között. 

– Nem lehetsz szabad, drágám – mondja. – A kinti világ nem tűrné el a szabadságunkat – folytatja. – Mindenesetre a többi Szekció legnagyobb problémája nem a Tavasziak ellenőrzései, hanem a lerobbant autók, a lusta Munkások, a megőrült Munkásnők... Mindez befolyásolja a Kívülállók kísérletét.

Nyilván arról beszél, amit a televízióban lát. A rendelkezésemre álló rövid idő alatt nem tudnám elmagyarázni neki, hogyan állnak a dolgok valójában, és mindenesetre én sem tudok még pontosan mindent. 

Milyen kísérletről beszél? A külvilág által végzett kísérlet részesei vagyunk? De mit akar ez jelenteni?

 Elmesélem neki, hogy néha a Munkásnők elromlanak, elkésnek a munkából, vagy nem végzik el rendesen a munkát. Ilyenkor jönnek a Tavasziak, és pótolják őket. 

 Hirtelen megszólal a csengő.

 – A szomszédom – suttogja anyám. – Menj oda, abba a szobába. Aztán amikor már itt leszek bent vele, becsukom az ajtót, te meg fuss ki a hátsó ajtón, és menj vissza a fészerbe. 

Engedelmeskedem és elbújok. Bejön a szomszéd, anyámmal együtt leülnek a nappaliban.

 – Hogy-hogy két teríték van az asztalon? – kérdezi a másik Anya, aki érkezett, s anyám, mintha mindig is a hazudozásnak élt volna, azt feleli:

  – Óh, semmi... Csak egy próba a fiamnak! 

 Utána hallom, hogy csukódik az ajtó, óvatosan kikukucskálok. Nem látom őket, kisurranok, és a szerszámos fészerbe menekülök. Ülök, és türelmesen várakozom, miközben magamban kielemezem azt a sok információt, amit éppen megtudtam.

 Tehát a szerelem lánya vagyok anyám és egy Tábornok között, s ők ketten életük árán is megmentették az enyémet. Eszembe jut, hogy nem kérdeztem meg anyámtól a Tábornok nevét. A délután hátralévő részében csendben ülök a szerszámoskamrában. Várom, hogy a szomszéd elmenjen, és anyám ismét behívjon a házba. Eleinte két különböző hangot hallok, de nem igazán értem, mit mondanak, aztán egy idő után már csak anyám beszél. Talán épp telefonál.

Naplemente előtt anyám a maga furcsa "tok-totok" módján kopogtat, kinyitom az ajtót, ő pedig rám mosolyog egy újabb csésze forró teával.

 – Az előbb láttam, hogy mennyire ízlik neked, ezért csináltam ismét. Már édesítve van – mondja kedvesen, de nekem fogalmam sincs, mit jelent az, hogy „édesítve”. – Ebben találsz némi ennivalót – nyújt felém egy zacskót. Mielőtt elfelejteném,  megkérdezem tőle, hogy hívják apámat.

 – Watson Tábornok – feleli büszkén.

Apám neve eszembe juttatta a hosszú sebhelyet Louise alkarján, és hirtelen csalódást érzek, mert anyám elbeszélése alapján azt gondoltam, hogy egy gyengéd, becsületes ember, de mint a Tavasz egyik Tábornoka, már másként viselkedik. 

– Sajnálom, Nathalie, mennem kell, a fiam pillanatokon belül itthon lesz  – mondja és gyorsan becsukja az ajtót.

Hallom, hogy egy busz megáll a ház előtti  úton.  Valaki   leszáll róla,  végigmegy a felhajtón, kopogtat, majd  belép a házba. S ez a valaki tulajdonképpen a kisöcsém.

 

Amikor az éjszaka közepén kopogtatást hallok az ajtón, megkérdezem magamtól, mit akar mondani az anyám ebben a késői órában. Még mindig ébren vagyok, mert nem tudok aludni. Egyrészt örülök, hogy eljött hozzám, így nem kell többé egyedül maradnom a gondolataimmal.

Eltart egy ideig, míg átlépek a padlón szétszórt porszívókon és turmixgépeken. Amikor a fogantyúhoz nyúlok, újabb kopogást hallok.

   Ahogy elfordítom a kulcsot és kinyitom az ajtót, két Tavaszi Tábornokot látok velem szemben. Szó nélkül megragadnak, és kirángatnak a fészerből.

Anyám a nappali kertre néző ablakán át mosolyogva néz rám. Integet nekem, miközben a Tábornokok egy kék furgon hátuljába löknek, és elvisznek.