12. A Tizedik Napi Vásár 

 

Amikor a Tizedik Napon felébredek, azonnal ahhoz az ablakhoz megyek, amelyiken nincsen újságpapír, hogy ki tudjak nézni rajta. Megkönnyebülten veszem észre, hogy a város központjában megkezdődött már a Vásár, mert több sátrat és bódét látok arrafelé. Gyorsan összekészülök, és én is elindulok. Bár hideg van, de a nap fényesen ragyog az égen. 

Az Anyák is kijönnek az otthonaikból. Karkötők zizegnek a csuklójukon, nyakukat és mellüket színes nyakláncok borítják. Csizmájuk még fényesebbnek és díszesebbnek tűnik, mint amilyeneket előző napokban láttam. Körmeik ki vannak lakkozva, szájuk rúzsozott, szemhéjaik is kék-zöl-lila-szürke-fekete színekben pompáznak, de van, akinek ezüstösen csillogó. Ahogy körbejárom a sátrakat és a bódékat, átkozom magam, hogy nem vettem észre ezeket a részleteket. Az én körmeim rövidek, hússzínűek, a kezem nem olyan ápolt, mint az övék. Bár gyakran mosom, mégsem tudtam eltávolítani az ujjaimról a sok évnyi munka során felgyülemlett foltokat, amit a Gyárban szereztem. Ha mindezt előbb is tudom, én is kifesthettem volna magam,  hiszen a teherautón lévő dobozokban  ilyesmit is lehet találni. Igazság szerint  minden van a raktárban, amire szükségem lehet, csak vizet és élelmet kell vennem, amiből nincs hiány itt a Vásárban.  

Továbbra is elvarázsolva nézem a különféle termékeket. Nem csak vizet, hanem pezsgő folyadékot is árulnak, sárga és piros színben. Bárcsak megvehetném mindet, de tudom, hogy az erőforrásaim korlátozottak, mert azzal a fizetéssel, amit a munkásnők keresnek, egyetlen gyöngysort sem tudnék itt venni magamnak. Szerencsére a Lázadók hagytak nekem egy kis pénzt is, hogy túléljem egy ideig, de vigyáznom kell, mire költöm el. Az Anyákat viszont  jól fizethetik, mert nagy összegeket fektetnek be a pultokon látott csecsebecsék megvásárlásába, különösen a rúzsokért, amelyek most büszkén pompáznak az ajkukon. 

Az itt kapható dolgokat az Őszi Szekció munkásai gyártották le nekik az éjszakába nyúló munkaidejük alatt, amiért ugyanolyan kevéske fizetést kapnak, mint a munkásnők a Gyárban. 

Ahogy a bódék között járok, mindent megérintek, amit látok. Több hasonló dolgot már találtam a teherautón, némelyiket azt sem tudom, hogy mire használják, de bőven vannak olyanok, amelyek teljesen újak a számomra. Különösen a gyümölcsök és az édességek. Annyira jó az illatuk! Szeretném megvenni az egész sátrat! Végül egy zacskó áfonya mellett döntök. Pár szemet azonnal meg is eszek belőle. 

Leginkább terhes Anyákat látok, némelyiknek már nagyon nagy hasa van, és a has formája is eltérő a többiekétől. Talán ők azok az Anyák, akik fel vannak jogosítva arra, hogy akár lánygyermeket is szülhetnek?  

Megállok egy élelmiszert áruló bódé előtt, ahol húst, halat és karamellizált rovarokat is árulnak. Az Anyák gyorsan elhaladnak mellettem, úgy tűnik, tökéletesen ismerik a piacot, és pontosan tudják, hová kell menniük, hogy a legjobb dolgokat a legkedvezőbb áron találják meg. Vannak, akik kart karba öltve sétálnak, csevegnek, és nevetgélnek egymással, mások a gyereküket kézenfogva csacsogva lépkednek. A kisfiúk jól fésültek és kék egyenruhát hordanak, ők a leendő Tábornokok, akiknek már kicsi korban átmossák az agyukat, s csak azt a tudást adják meg nekik, ami arra kell, hogy minden kritika nélkül szolgálják a Rendszert. 

A nap közepén szünetet tartok egy padon. Megeszem az áfonyát a zacskóból, majd folytatom a körözést, és napnyugtáig kint maradok. Utoljára megállok egy sátornál, hogy kenyeret és vizet vegyek, mielőtt visszaindulok a raktárba. Kifizetem, és tovább indulok, amikor megpillantok néhány érett kajszibarackot. Kinyújtom a kezemet, hogy megfogjam, amikor a karkötőm az orchidea alakú medállal végigcsúszik a csuklómon a kezem felé, keveredik azokkal, amelyeket a teherautóban találtam és magamra aggattam. Azonnal felhúzom a kabátom ujját, és visszaigazítom a ruha alá. Amikor megfordulok, észreveszem, hogy egy Anya áll közvetlenül mellettem, és engem bámul. 

Lefelé nézek, mert folyamatosan magamon érzem a tekintetét. Megfordítom a barackot a kezemben, és úgy teszek, mintha még mindig nagyon érdekelne. 

– Megveszed? – kérdezi tőlem a pult mögött álló Munkás. 

– Igen, ezt kérem – felelem tétován, fizetek, és kisietek a bódéból.  

Ahogy a tömegben sétálok, érzem, hogy az Anya követ, majd hirtelen felgyorsul, csatlakozik hozzám, és lassításra kényszerít, hogy vele sétáljak. 

– Ki vagy te? – kérdezi körbenézve, majd rám mosolyog. 

– Nathalie – válaszolom, próbálok természetesnek tűnni, teljesen megfeledkezve arról, hogy az Anyáknak is vannak azonosító számaik. Szinte látom rajta, hogy egy pillanatra megmerevedik. 

– Ez... ez nem lehetséges – hallom a suttogását, kétségbeesetten keresi a tekintetemet, s amikor egymás szemébe nézünk, látom, hogy a szeme nedves, mint akit a sírás kerülget. Megdöbbenek, amikor alaposabban megfigyelem az arcát. Mintha magamat látnám a tükörben.  

Az Anya diszkréten lehajtja a fejét a táskája felé, kivesz egy kis papírt, és gyorsan ír rá valamit, majd összehajtja, mielőtt elolvashatnám, és a kezembe adja.  Mosolyogva elmegy, majd meggyorsítja a lépteit, és eltűnik a tömegben. 

 

Ahogy fáradtan botorkálok a raktár felé vezető úton, látom, ahogy az Anyák miként reagálnak, amikor a Tábornokok kék autója elhalad mellettük. A szokásosnál is jobban  mozgatják a csípőjüket, és puszit fújnak feléjük, majd hangosan kuncognak. Eszembe jut, amikor két napja elment mellettem egy kék autó, és az egyik benn ülő Tábornok gyanúsan méregetett.  

Talán épp amiatt, hogy nem riszáltam a csípőmet, és a puszifújás is elmaradt?  Most ugyanúgy teszek, mint ők, élénken jobbra és balra mozgatom a fenekemet,  puszikat fújok a levegőbe, nehogy kitűnjek közülük.  

Hirtelen kinyílnak a Tavaszi Szekciót elválasztó kapuk, és kék buszok érkeznek  a Tél Földjére, visszahozva a nagyobb fiúgyerekeket, akik ott tanulnak a Tábornokok Akadémiáján. Egy pillanatig figyelem őket, s látom, hogy milyen rendezetten szállnak le,  és egymás után haladnak a házak felé. 

Amint egy pillanatnyi megnyugvást találok, kibontom a cetlit, amit az Anya adott a kezembe a Vásárban. „Pipacs sor 9. Holnap tíz órakor”.  

Nincs időm elmélkedni rajta, mert amikor a raktár közelébe érek, látom, hogy odabent égnek a lámpák, a  feltolt redőny előtt három kék autó áll, és a Tábornokok szétszednek mindent, amit találnak.  

Mostanra már biztosan kapcsolatba hozták az Ősz Földjéről eltűnt teherautót a Lázadókkal, vagy velem. 

13. Az Anya háza 

 

Ismét egyedül találom magam a sötétben, és menedéket keresek. Már mindenki hazament a Vásárból, az utcákon nem jár senki. A kémények füstölnek. A csipkefüggönyökön át látom, hogy a gyerekek ülnek a díványon, az Anyák pedig oda-vissza járnak a konyhában, hogy a vásárban vett alapanyagokból finom vacsorát készítsenek. 

 Hová mehetnék? Nem mehetek az Anyához, aki megszólított, hiszen most biztosan nincs egyedül. Bolyongok az utcákon, egyikről a másikra fordulok, nézegetem a cédulára írt címet. Az előttem álló út hosszú, és nem érzem magam biztonságban. 

   Ilyenkor az Anyáknak már nem szabadna kint lenniük, s ha egy Tábornok meglát az utcán, tudni fogja, hogy én vagyok a Lázadó, akit keresnek. 

A távolban megpillantok néhány kis négyzet alakú épületet, és óvatosan közeledek hozzájuk, hogy biztonságos távolságot tartva kukkantsak be.Ezek függöny nélküliek, hatalmas üvegablakokkal, bent kislányok vannak, akik egy nagy asztal mellett ülnek, kanál a kezükben, és a gőzölgő tányérjuk fölé hajolnak. A falakon nagy képernyők sorakoznak, melyek a szokásos Tavasz Földi propagandát sugározzák. Ezek a lányok minden bizonnyal a leendő Anyák. Hogy-hogy nem a szülőanyjuk neveli fel őket?  Tizenketten vannak, és látszatra eltérő korúak. Ők szerencsések, engedéllyel születtek, nem vitték el őket a Nyár Földjén lévő kajsziligetbe. 

Tovább sétálok az éjszakában. Néha látok elmenni kék autókat, de messzebb vannak. Még ha keresnek is itt a Téli Szekcióban, a sötétség elrejt. 

 Rövid időn belül váratlan események nélkül érek a házhoz, amit keresek: Pipacs sor 9. 

 

Kinyitom a kaput, és gyorsan belépek, nehogy valaki meglásson. Fürgén átvágok a kerten, és egy kivilágított szoba ablakpárkánya alá helyezkedem. 

Próbálok bekukucskálni. 

Ez gyerekszobának gondolom. Ég a lámpa, kék lepedővel van leterítve az ágy, ami még innen is nagyon puhának látszik. A gondosan összehajtott takaró az ágy lábánál ugyanolyan kék, mint a Tábornokok egyenruhája. Fehér szekrény van az egyik falon, ajtaján vállfára felakasztva egy mini egyenruha. A polcon precíz pontossággal elrendezve a játékok: többnyire autók.Egy kisfiú belép a szobába, aludni megy. Haja szőke és egyenes. Hirtelen odalép az ablakhoz, és ujjaival a párás üvegen firkálgat. 

Egy nő lép be a szobába, ugyanaz az Anya, akivel a vásárban találkoztam. A kisfiú bebújik az ágyba, az Anya homlokon csókolja, megigazítja rajta a takarót, lekapcsolja a villanyt és elhagyja a szobát. 

  Tehát most itt az alkalom, hogy beszéljek vele. Várok egy kicsit, hogy megbizonyosodjak róla, a gyermek már alszik. Kezdek fázni. Az ég tele van csillagokkal, mozdulatlanul bámulom azokat néhány pillanatig, majd behunyon a szememet, megpróbálok emlékezni a Közösségben töltött éjszakákra, amikor nem tudtam elaludni. 

Lassan egyfajta szunyókálásba sodródok, és amikor felébredek az orromra hulló vízcsepptől azt hiszem, már elég idő telt el ahhoz, hogy bekopogtassak az Anya házába.  

Óvatosan megfordulva a kertben egy kis hátsó ajtót találok. Kopogok, és mintha csak várt volna rám, pillanatok alatt kinyílik azajtó, kezembe nyom egy kulcsot és két puha takarót. 

– Menj a szerszámoskamrába, gyorsan! Most nem beszélhetünk. Holnap! – és a kert sarkában megbújó faépület felé mutat. 

 

Nem mond többet, gyorsan becsukja az ajtót. Látom, ahogy egymás után kialszanak a lámpák a házban. Kicsit össze vagyok zavarodva attól, mintha előre megérezte volna a jelenlétemet. Abbahagyom a képzelgést, mert rögtön megfagyok. 

Megpróbálom bedugni a kulcsot a zárba, de zsibbad a kezem és kicsúszik a kezemből, vakon tapogatózva keresem a fűben. A ház egyik sarkánál a kertben egy lámpa gyér fénye világít, a keresésben némi segítséget ad. Felveszem és újra megpróbálom beilleszteni a zárba. Többszöri próbálkozás után végre meghallom a kattanást. 

Kinyitom az ajtót, majd újra bezárom, vigyázva, hogy ne csapjak zajt. Mindenféle tárgy van a földön. Bár a hőmérséklet valamivel jobbnak tűnik, mint odakint, de bent is hideg van.  A szerszámoskamra  falai fából vannak, apró repedésein keresztül némi fény érkezik a kerti lámpától. Időnként kék fényt látok felvillanni a távolban. Keresek egy szabad helyet a padlón, egyik takarót leterítem, összegömbölyödöm rajta, mint egy kutya, hogy megtartsam a meleget, s magamra terítem a másikat. Teljesen belebújok, még a fejem is alatta van, csak az orrom hegye nincs. Kis idő múlva már nem vacogok, kellően átmelegszem, és elalszom. 

   Reggel a közelben induló busz hangjára ébredek fel, ami felveszi a gyerekeket, és elszállítja az Akadémiára. Az apró repedéseken finoman behatol a nap fénye, és látom, hogy mi minden van a padlón. Turmixgép, porszívó, Tv, dobozok.  

Várom, hogy az Anya jöjjön és hívjon be a házba. 

Nem akarom, hogy bajba keveredjen azzal, hogy hirtelen belépek az ajtón, akár látogatói is lehetnek, s ilyen helyzet veszélyes is lehetne. 

Érzem, hogy folyik az orrom, tüsszentek is, az éjszakai fagy biztosan nem tett jót az amúgy is beteg testemnek. Lépteket hallok. Az Anya közeledik, majd kopogtat az ajtón. Sajátos módon teszi, mintha jelezné nekem, hogy ő az, egyfajta kódjel segítségével. 

„Tok-toktok!” 

Amikor kinyitom az ajtót, nagy, ragyogó mosollyal nézek szembe. Elindul a ház felé, és beinvitál. A nappali falai zöldek, ahogy a bútorok is zöldek. Képekvannak a falakon, virágokról, zöldségekről. A TV képernyője hatalmas. 

– Ülj le! – mondja és a kanapéra mutat. A csuklóján megpillantom az 5572-es számot. – Megkínálhatlak egy teával? – kérdezi, mielőtt eltűnik a konyhában. 

Ülök és nem válaszolok. Nem tudom, hogy mi az a tea. 

Egyik kezemet a másikba teszem, mozgatom az ujjaimat a csizmában. A padló linóleumból van, akár a Gyárban, vagy a Nyár Földjén lévő Közösségben. Úgy látszik, a Négy Évszak Földjén mindenütt azt használnak. A sarokban észreveszek egy alacsony kovácsoltvas asztalkát, rajta egy piros telefonnal.  

 Az Anya egy idő után visszatér egy csésze gőzölgő folyadékkal, és felém nyújtja. Átveszem, é s halkan megköszönöm. Ő az ablak felé megy,  behúzza a sötétítő függönyt. Félhomály borul a helyiségre. Visszatér, és letérdel előttem a szőnyegre, így egy magasságban van a tekintetünk.  

Fel akarom melegíteni az arcomat, mielőtt inni kezdenék. Felemelem a csészét, és  finoman hozzáértetem. Jóleső borzongás fut végig rajtam, ahogy érzem a melegét. Végül belekortyolok. Úgy érzem, még soha sem ittam ennél finomabbat.  

Egy emlék furakodik a gondolataimba. Lehúnyom a szememet, és az anyám  képe jelenik meg.   Látom az arcát. Kék szeme van, barna haja, fiatal, és gyengéden simogatja az arcomat, csuklójára pedig az 5572-es szám van tetoválva.  

Lassan kinyitom a szemem, anyám emlékképe átfedi az előttem lévő nőt, akinek a haja most hullámos és vöröses színű, már nem annyira fiatal, de kétségtelen, ugyanaz a nő. 

Az előttem lévő Anya az én anyám!