Zsófi, Zeb és a levendulamező

A nap épp lenyugodott a dombok mögött, narancssárga és lila árnyalatokra festette az égbolt alját. A levegő tele volt virágillattal. A nyolcéves Zsófi a házuk közelében lévő nagy levendulamező ösvényén futott hazafelé. A kislány imádta azt a mezőt, különösen nyáron, amikor méhek zümmögtek a virágok között, és a pillangók könnyedén táncoltak. Gyakran leült, vagy elfeküdt a puha fűvön, és vidáman nézegette a felhők alakjait. Már majdnem elérte a házukat, amikor a levendulabokrok között halvány zöld fény derengett. Furcsának találta, mert még soha sem látott ilyet, ezért óvatosan közeledve lehajolt, és meglátott egy kerek fényes gömböt, abból érkezett a zöld fény. Nem volt nagy, csupán akkora, mint az ő feje, vagy mint egy kisebb tök. Hirtelen az a kerek valami fura hangot adott, olyan volt, mint egy böfögés.

– Ki van ott? – kérdezte a kislány halkan, kicsit ijedősen. Leginkább szeretett volna elfutni, de a kiváncsisága erősebb volt, mint a félelme. Ekkor a kerek gömb kinyílt, akár egy virág, és egy apró lény bukkant elő. Nagy kék szemei voltak, két csáppal a feje tetején, mint a csigáknak, és átlátszó zseléhez hasonlított a teste.

–  Helló – visította az idegen lény. –  Zeb vagyok, és nagyon messziről jövök. Azért landoltam itt, mert elfogyott az űrhajóm energiája, fel kell töltenem, máskülönben nem jutok haza.

– Én Zsófi vagyok . Te.. te tényleg onnan fentről jöttél? – kérdezte a kislány és az égbolt felé mutatott, mire Zeb hevesen bólogatott. Ekkor hangosan korogni kezdett a gyomra. – Csak nem vagy éhes?

– Az én bolygómon cukorfelhőket és csillaglevest eszünk, meg szivárványt harapunk, de itt… itt nem tudom, hogy mi a jó, mit lehet enni, inni, de szívesen kipróbálnék valami földi eledelt – magyarázta Zeb.

– Jól van, akkor most elszaladok haza, de hamarosan visszajövök. Hozok neked földi kaját, te meg közben arra ügyelj, nehogy észrevegyenek az emberek. Nem szeretném, ha úgy járnál,mint E.T.

– Ki az az E.T. ? Sose hallottam róla – nézett Zeb Zsófira, és a csápjait ide-oda mozgatta.

–  Ő is egy távoli galaxisból érkezett, földi növényeket jött tanulmányozni, de az űrhajójának sürgősen el kellett repülnie, mert észrevették az emberek, emiatt  E.T. itt ragadt, nem tudták megvárni. Gyerekek mentették meg, és sikerült üzenetet küldenie haza, így elindult egy űrhajó érte, tudva, hogy nem történt vele semmi baj. Mielőtt azonban megérkeztek volna a társai, az emberek felfedezték, és különféle kísérleteket akartak rajta végezni, szinte már halálán volt, amikor ugyancsak a gyerekek megszöktették, és elvitték arra ahelyre, ahová  megérkeztek a társai az űrhajóval, így szerencsésen hazajutott, szívében Eliot és testvérei iránti szeretettel, és egy cserép virággal - hadarta a kislàny.

– Milyen szép történet. Akkor én most ide leülök, és várlak – mondta Zeb, Zsófi pedig hazaszaladt.

Zsófi hamarosan visszatért egy kis hátizsákkal, melyben hozott egy téliszalámis szendvicset, egy banánt, és egy kis üveg vizet. 

– Tessék! Egyél – nyújtotta  Zeb felé az ennivalót, de egykettőre rájött, hogy a szendvics nagyobb, mint az űrlény, ezért kis darabkákra törte. Zep először alaposan megforgatta az első darabot, megszagolta,csak utána evett belőle.

– Mmm, olyan az íze, mint a szivárványnak – kiáltotta csillogó szemekkel, végül megkóstolta a vizet is, és bár íztelennek találta, de azt mondta, hogy kellemes hűsítő a fogyasztása.

Együtt ettek, ittak, és Zeb mesélni kezdett a távoli galaxisról, ahonnan érkezett, az éneklő virágokról, és hogy minden élőlény repülni tud, akár van szárnya, akár nincs.  Zsófi lenyügözve hallgatta.

– Milyen más dolgokat esztek még ezen kivül? – érdeklődött Zeb.

– Ó, sok mindent eszünk. Én leginkább a téliszalámis kenyeret szeretem, amit most te is ettél, de imádom az eperlekváros kenyeret is, a bundás kenyeret is, a tejbedarát, palacsintát, aranygaluskát és még sorolhatnám nagyon sokáig – válaszolta Zsófi.

– Nagyon érdekes nevük van. Mesélj nekem a…a  tejbedaráról, én meg bekapcsolom a felvevőt, hogy megörökítsem.

Zsófi örömmel magyarázta, hogyan szokta a nagymája készíteni a tejbedarát, s azt sem felejtette el elmondani, hogy a nagymama kakaós porcukorral hinti meg a tetejét, de nem akárhogyan, hanem macifejet, tulipánt vagy egyéb más formát alkotva, hogy ne csak a szája, de a szemei is élvezzék az étkezést.

–  Az én bolygómon senki sem ismeri ezeket az ételeket – mondta Zeb. – Amikor majd otthon leszek, és többiek is hallani fogják amit mondtál nekem, egyszerre nagyon híres leszel, és mindegyikük szeretne találkozni veled.  De jaj, mennem kell, hosszú az út hazáig, és még fel kell töltenem az űrhajómat is levendulával, az adja meg a a megfelelő tiszta energiát.

–  Á, szóval ezért itt landoltál a levendulamezőn – állapította meg a kislány vidáman, és érdeklődve figyelte miként tölti fel energiával az űrhajót egy szép csokor levendula. Hamarosan a zöld fényt felváltotta a lila, jelezve, hogy minden rendben, az űrjárgány útra kész.

– Itt az idő, mennem kell, de máskor is eljövök, hogy megtudjam egy újabb földi étel receptjét. Te leszel a kedvenc földi szakácsom – azzal beszállt az űrhajóba, de mielőtt még az ajtaja becsukódott volna, felemelte zselékarját, s azzal integetett Zsófinak.

– Várni foglak! Jó utat hazafelé – integetett a kislány is. Az űrhajó ajtaja becsukódott, majd halk zümmögő hangot hallatva felszállt, s nagy sebességre kapcsolva egy pillanat alatt eltűnt Zsófi szeme elől a sötét égbolton.

– Zsófi, hol vagy? Mit csinálsz? Hagyd a tücsköket és a szentjánosbogarakat nyugodtan, gyere vacsorázni – kiáltotta a nagymama, és a kislány nagyot sóhajtva elindult a ház felé.

Azon gondolkodott, hihetetlen kalandot élt át. Megtanulta, hogy még a legkülönlegesebb titkokat is gondosan kell őrizni, nem mondhatja el senkinek sem, hogy Zeb itt járt, úgy sem hinné el senki. S ki tudja, talán majd egy másik levendulaillatos és csillagfényes estén Zeb visszatér, hogy megtudja, mi fán terem a palacsinta.

 

Kokkó, a borz és a pöttyös bögre (mese)

Egy nap Kokkó, a borz elindult az erdőbe, kezében a pöttyös bögréjével. Mindenki, aki látta, azon gondolkodott, hogy miért viszi a bögrét magával.

A róka azt gondolta, tán mosakodásra.

A teknős azt, hogy ivásra.

A mezei nyúl meg azt, hogy bogyógyűjtésre.

El is határozták azonnal, hogy megkérdezik tőle, már csak azt kellett eldönteniük, hogy melyikük tegye fel a kérdést. Végül a róka lépett oda a borzhoz.

– Kedves Kokkó barátom, miért hoztad magaddal a pöttyös bögrédet az erdőbe?

–  Ebben mosom meg a szedret – válaszolta a borz. – Tudod, róka barátom, nagyon fáj a hátam, és nehezemre esik hajladozni, a bögrével könnyebb.

 Néhány nap múlva fura dolog történt, mert a róka is, a tenknős is, de még a mezei nyúl is hozták magukkal a saját bögréjüket az erdőbe. A borz persze mulatott ezen, mert nem gondolta volna, hogy utánozni fogják. 

– Feltaláltam egy divatot  – állapította meg nevetve.

 

 

Hogyan tanult meg a kiràlylàny olvasni

Hol volt, hol  nem volt, volt egyszer egy messzi-messzi királyság. Ott élt Alina is, a király szépséges leánya. Hosszú mézszőke haja, tengerkék szemei és hatalmas szíve volt. Mindenki szerette, mert kedvesen beszélt a szolgálókkal is, segítette az állatokat, és még az esős napokon is mosolygott.

Azonban hatalmas titok nyomasztotta a szívét,  nem tudott olvasni.  Valahányszor kezébe vett egy könyvet, a betűk mintha táncot jártak volna a papíron. Elmozdultak, helyet cseréltek, némelyik eltűnt, mások ruhát cseréltek, mint a huncut színésznők. A szavak zavaros szimbólumok kuszaságába fulladtak, és végül könnyekkel a szemében becsukta a könyvet.  Az királyi udvarban mindenki úgy gondolta, hogy egy hercegnőnek elegánsan kell olvasnia, és bölcsen kell  beszélnie. Emiatt Alina zavarba jött,megpróbálta leplezni a nehézségeit. Amikor az udvari bölcs, vagy a hoppmester felkérte, hogy olvasson fel valamit, azt mondta, fáj a torka, vagy sürgős ügyben a télikertbe kell mennie.

Csak egy valaki tudta az igazságot, egy Timo nevű kismadár, aki a legjobb barátja volt,és megbízott benne. Minden este leszállt a királyság ablakára, halkan csiripelt, hogy megnyugtassa.

– Ne félj, Alina. A betűk nem ellenségek, csak táncolni akarnak egy kicsit, mielőtt elmesélik neked a történeteiket. Meglátod, idővel majd minden a helyére kerül.

Egy tavaszi napon  egy bölcs öreg utazó érkezett a királyi várba. Szürke köpenyt viselt,  amit egy kopott kötéllel kötött át, hogy ne nyíljon szét állandóan, és egy sokatforgatott könyvet tartott a kezében. Hallott a szomorú királykisasszonyról, és audenciát kért őfelségétől.

– Felség, Orfeusz mester vagyok. Azért jöttem, hogy segítsek a lányodon. Igazából nincs neki semmi baja, csak ő másképp olvassa a vilàgot – mondta a bölcs mester, amikor a király előtt állt.

Őfelsége hitte is meg nem is, hiszen már számos tudós próbálta megtanítani az olvasást a királylánynak,  de belegyezett, gondolta, rosszabb màr amúgy sem lehet, így másnak reggel Orfeusz mester új módszerrel kezdte tanítani Alinát. Ahelyett, hogy sorról sorra olvasásra kényszerítette volna, arra kérte, hogy megérintse a szavakat, figyeljen a hangokra, és színezze a betűket, mintha virágok lennének. A királylány minden nap más szemmel nézte a könyvek tartalmát. Megfogadta Orfeusz mester tanácsát, hamarosan felfedezte, hogy minden szónak van hangja, ritmusa és színe.

Az “a” piros volt,mint egy alma.

Az  “e” sárga, mint a nap.

Az “s” pedig lágy, mint a szél süvítése,

a “k”  zöld, a “t”  rózsaszín, és így tovább, minden egyes betűt más színnel látott el.

Ahogy így tanult, lassan a betűk abbahagyták a rosszindulatból való táncot és harmóniában kezdtek el táncot lejteni.

Egyik reggel Alina talált egy összehajtott cetlit a hajkeféje mellett, remegő kézzel nyitotta szét, de úgy döntött, hogy megpróbálkozik   vele,  megpróbálja elolvasni, ami rajta állt. 

“Aki szívvel olvas, fényt talál a fájdalomban és felfedezi, hogy a betűk szerelemről is énekelhetnek.”

Könnyek potyogtak a szeméből, de ezek örömkönnyek voltak,  hiszen végre sikerült olvasnia. Boldogan szaladt a királyhoz, mutatta a cetlit, és neki is hangosan felolvasta. Őfelsége látva lánya boldogságát, megölelte, és így szólt:

– Nem kell a leggyorsabbnak lenned ahhoz, hogy a legbölcsebb légy. Te, lányom, megtanultál a szíveddel olvasni.

Orfeusz mestert magas jutalomban részesítette a király,  és megkérte, maradjon a palotában örökre.

– Felség, nem maradhatok. Amit ígértem, azt teljesítettem. Én járom a világot, ahol szükség van a segítségemre, oda megyek  – mondta a bölcs. Elköszönt, és elhagyta a királyságot.

Alina királykisasszony nyitott egy iskolát különleges gyerekek számára, ahol mindenki a saját tempójában tanulhatott, színekkel, zenével és képzelőerővel. És amikor bárki megkérdezte tőle, hogy nehéz-e ezt a fajta olvasást tanítani, mosolyogva válaszolt:

– Hogy  nehéz-e?  Nem.  Ellenkezőleg. Csodálatos dolog átadni a tudást, amit megszereztem. Számomra nincs szebb, mint a szívünkkel olvasott betűk tánca.

Timo, a kismadár is boldogan nyugtázta, hogy esténként a királykisasszonyt könyvvel a kezében látja. Berepült a szobába, letelepedett melléje, és hallgatta az érdekes történeteket, melyeket hangosan olvasott.

 

 

 

 

 

 

 

Pierino, a kiselefánt (mese)

Hol volt, hol nem volt, volt egy nagy dzsungel, melyben élt egy Pierino nevű kiváncsi kiselefánt, aki mindig új dolgokat akart felfedezni. Minden nap bemerészkedett az erdőbe, és gondosan megfigyelt mindent maga körül.

Egy nap, miközben a folyó közelében sétált, furcsa kis lényt vett észre, amely gyorsan mozgott a bokrok között.

– Ki vagy te? –  kérdezte Pierino érdeklődve.

– Egér Miki vagyok – felelte a kis állat vidám mosollyal az arcán. – Én vagyok az erdő őre, és mindent tudok az itt élő növényekről és állatokról.

Pierinót lenyűgözték az egér szavai, és úgy döntött, mindent meg akar tanulni a dzsungelről, ezért barátok lettek, és együtt fedezték fel az erdő minden szegletét. Egyik délután egy nagyon magasra nőtt fa alatt üldögéltek.

– Hogyan nőnek a fák ilyen nagyra és ilyen erősre? – kérdezte az egértől.

–  A fák olyanok, mint mi. Vízre, naprényre és táplálékra van szükségük ahhoz, hogy növekedhessenek. De nagyon fontos a körülöttük lévő természet szeretete.

Pierinót lenyügözték ezek a szavak, és szeretettel megérintette a fát, megígérve neki, hogy mindig tisztelni fogja, és gondoskodik róla. Attól a naptól kezdve Pierino megtanulta, hogy a természet egy értékes kincs, amit meg kell védeni.

Ahogy folytatták a dzsungel felfedezését, találkoztak egy fenséges tigrissel, Linával. Kedves és bölcs állat volt, de gyakran magányosnak érezte magát, mert a többi állat félt tőle. Pierino odalépett Linához, és azt mondta neki:

– Nem kell egyedül érezned magadat, Lina. Csodálatos teremtmény vagy, és annyi mindent kínálhatsz a világnak, csak jobban meg kell ismernünk téged.

Linát lenyűgözték ezek a szavak, és úgy döntött, ad neki egy esélyt. Csatlakozott Pieróhoz és Mikihez, együtt járták a dzsungelt, miközben sok történetet mesélt nekik. Pierino pedig igyekezett, hogy Lina megértse, a kedvesség és a szeretet megváltoztatja a többi állat hozzáállását és nézőpontját róla.

Egy másik napon Pierino egyedül indult el a dzsungelbe, és összetalálkozott egy krokodillal, aki meg akarta őt támadni. Pierino azonban nem ijedt meg tőle, hanem határozottan odalépett eléje, és azt mondta:

–  Nem akarok senkit bántani, csak egy kíváncsi kis elefánt vagyok, aki szereti felfedezni a világot. Ha bántasz, elveszíted a lehetőséget, hogy megismerj.

A krokodilt nagyon meglepte a kis elefánt bátor kiállása és annak szavai. Úgy döntött, hogy ad neki egy esélyt, és nem bántja. Ahogy egymás mellett ballagtak, Pierino mesélt neki, miként kötött barátságot Mikivel, Linával, és miként tanulta meg, hogy a természetet szeretni és tisztelni kell. 

– Szeretnék találkozni Mikivel és Lindával, hogy aztán együtt, mi négyen egy igazi kis csapatot alkossunk – mondta a krokodil Pierinónak.

Így történt, hogy ők  négyen elválaszthatatlan barátokká váltak, s együtt fedezték fel a dzsungel kincseit, miközben megtanulták a kedvesség és a kölcsönös szeretet fontosságát. Egy nap egy nagy fa alatt pihentek, amikor Pierino azt mondta:

-– Észrevettétek, hogy mennyire különbözőek vagyunk? Pontosan ez a sokszínűség tesz bennünket különlegessé és egyedive. Minden állatban ott rejlik egy kincs, és meg kell tanulnunk felfedezni és megosztani másokkal.

A többiek bólintottak, rájöttek, hogy a legnagyobb kincs a barátság, ami különbözőségük ellenére is összeköti őket.

 

 

Krokodil karcsi és a szivárvány (mese)

Egy ezüstösen csillogó nagy folyónál élt Karcsi, a fiatal krokodil. Zöld rücskös bőre fényes volt, mint fákon a levelek eső után. Esténként alig várta, hogy feljöjjenek a csillagok, azokat nézte visszatükröződni a vízben, és egy távoli kalandról ábrándozott.

 – Egy nap elmegyek és megnézem, mi van az erdőben, vagy azt, hogy mi van a dombokon túl – mondta gyakran,  mert nagyon kíváncsi krokodilfiú volt.

– Ó, Karcsi, az erdő tele van rejtéllyel, és veszélyes is –  jegyeztte meg a béka, de Karcsit nem ijesztette meg ezzel.

– Én bátor vagyok. Nem félek.  Aztán ha jönnek a barátaim is velem, szembeszállunk bármilyen veszéllyel – válaszolta a békának.

Jó pár nappal és jó pár éjjel ábrándozott arról, hogy felkerekedik és elindul, mire végre úgy döntött, hogy ideje a tettek mezejére lépni.  Vele tartottak a barátai is: Leo a papagáj, és Gina a teknősbék. Bár szerintük is  az erdő veszélyes hely, de nem akarták, hogy Karcsi egyedül menjen.

A folyó mentén haladtak. Karcsi a hátán vitte Ginát, aki bölcs volt, de nagyon lassú, így kicsit gyorsabb tempót fogtak,  a papagáj pedig felettük repkedett. Vidám énekszóval hamarosan elérték az erdőt, ahol a levegő teljesen más volt. Nem fülledt meleg, hanem friss és virágillatú. A hatalmasra nőtt fák közé nem sütött be a nap, sejtelmes félhohályban találták magukat.

– Wow, ez nagyon szép – kiabált Karcsi örömmel. Egy kis tisztáson körbe-körbe forgolódott.  – Nézzétek!  Ott a fák levelei között azokat az apró fényeket. Vajon mik lehetnek azok?

– Azok szentjánosbogarak – mondta a bölcs teknős.  –  Amikor teljes az esti sötétség, ők világitanak az állatoknak.Egy vagy kettő fénye természetesen kevés, de amikor sokan vannak, felérnek egy kisebb zseblámpával is.

A magas fákon madarak csicseregtek, egy őzike is átszaladt előttük, majd egy széles fatörzs mögül kukucskált kifelé, kíváncsian nézte a három barátot, akik megbabonázva lépkedtek a puha zöld mohaszőnyegen. Ahogy gyalogoltak tovább, egyszer csak elfogytak a fák,kiértek az erdőből.  A távolban megpillantottak egy hegyet, mely mintha csak azt mondta volna, hogy gyertek ide, itt valami különleges dolog vár benneteket.

  – Kövessük a gyalogutat, biztosan odavezet – mondta Karcsi, és a barátai helyeslően bólogattak.

Viszont ahhoz, hogy eljussanak oda, néhány kilométer után szembe kellett nézniük egy akadállyal, ami egy nagy barna medve képében jelent meg előttük, aki egy piros-fehér csíkos sorompót  kezelt. Nagyon megijedtek tőle.

– Csak akkor mehettek tovább, ha válaszoltok egy kérdésemre – bömbölte a medve. – Ha nem tudjátok a választ, vissza kell fordulnotok, mert ha nem, megtudjátok milyen erő lakozik bennem.

– Jól van, akkor halljuk a kérdést – repült a sorompóra Leo, a papagáj.

– Mi a legnagyobb kincs a  világon? – kérdezte a medve, mire Karcsi, Gina és Leo összedugták a fejüket, susmogtak egy kicsit.

-– A legnagyobb kincs a világon a barátság, Erőssé ès boldoggá tesz – válaszolták kórusban,  s a medve elmosolyodott.

-– Helyes válasz, tovább mehettek! – azzal felnyitotta a sorompót, s   a három vándor  vidáman folytatták útjukat a hegy felé.

Már egész közel jártak, amikor eleredt az eső, ezért behúzódtak egy hatalmas egy bokorba, amit hatalmas lapulevelek alkottak.

– Nézzétek, egy szivárvány  – kiáltotta Karcsi, amikor kibújtak a levelek védelméből.

–  Olyan, mint egy mesehíd, ami összeköti a hegytetőt a földdel – ujjongott Gina.

– Menjünk közelebb – ajánlotta Leo. 

– Siessünk, még mielőtt teljesen eltűnne a szivárvány – mondta a teknős.

 Az eső elállt, gyorsan tudtak haladni, s egy virágokkal teli mezőhöz értek, ahonnan kiindult a szivárvány. A papagáj boldogan repkedett, Gina pedig a pipacsok között pihent le. Karcsi elfeküdt a fűben, és úgy csodálta a szivárvány egyre halványodó színeit, miközben arra gondolt, micsoda kalandban volt részük.

Kicsit még játszottak a réten, szedtek egy nagy csokor illatozó virágot,  majd elindultak hazafelé. Arra gondoltak, vajon most mit fog kérdezni a medve, de amikor odaértek a sorompóhoz,  csak egy tábla fogadta őket, melyre az volt írva:  Sziesztázni mentem, később visszajövök.

– Nem várhatunk itt órákon át ebben a melegben – jegyezte meg Gina. – Ki tudja mikor jön vissza.  Hagyjunk neki egy üzenetet,hogy itt jártunk, aztán átbújunk a sorompó alatt.

– Bölcs gondolat – mondta Karcsi, és az illatozó virágcsokrot felakasztotta a sormpóra, lábnyomaikat pedig otthagyták a szépen elgereblyézett homokban.

– Így ni! Mehetünk – szólt Leo, mire Karcsi és Gina átbújtak a piros-fehér csíkos léc alatt, ő pedig simán átrepült felette.

A nagy meleg után jólesett a hűs erdőben folytatni az utat. A csörgedező pataknál felfrissítették magukat, ittak, majd a lenyugvó nap fényében fáradtan, de élményekkel telve, boldogan értek haza.  Egy valamiben biztosak voltak, hogy valóban a legnagyobb kincs a barátság, erőt és boldogságot ad. Még sokáig beszéltek a kalandjukról, és alig várták már, hogy ismét útra keljenek.

 

 

 

 

 

–

 

A vilàgítótorony és a hullócsillag (mese)

 

Valamikor egy nem túl távoli helyen volt egy csodálatos öböl, amelyet minden sirály ismert.Az ottani világítótorony, mint egy középkori vár tornya diadalmasan emelkedett a magasba, és a legsötétebb éjszakát is megvilágította. A parthoz közeledve minden csónak, minden repülőgép köszönt neki, mert másoknak is tetszett, nem csak a sirályoknak. Ám egy viharos napon villlámcsapás rongálta meg a lámpáját, amit azóta sem javított meg senki, és a világítótorony a pompás fénysugara nélkül hamarosan feledésbe merült. A valaha csodás öböl szomorú és magányos hely lett.

Ám egy napon történt valami rendkívüli. Egy aranyszínű hullócsillag jelent meg az égen. Fénye olyan erős és vakító volt,  hogy hozzá képest a többi csillag homályos és halváy szereplője lett a sötét égboltnak. Ennek a hullócsillagnak szomorú és magányos élete volt, mert lezuhant a saját galaxisából, s végül megérkezett a mi bolygónk kék égboltjára. Egyik este meglátott egy repülőgépet.

– Szia, kedves pilóta, ne félj tőlem, tartsd meg a megfelelő magasságot. A nevem Nina, és új otthont és barátokat keresek. Remélem egyikük te leszel.

– Szia, Nina – válaszolt a pilóta.– Az én nevem Salvo. Szívesen maradnék veled, de hamarosan kifogy az üzemanyagom, ès le kell szállnom. Gyere, elvezetlek egy sirály barátomhoz, talán tud neked segíteni. Aztán majd a jövőben újra találkozunk.

Nina izgatott volt, amikor meglátta a nagy fehér sirályt, aki amint észrevette közeledni őket, elébük repült.

– Kedves repülőtársam, mennyire örülök, hogy újra látlak. Főleg, hogy nem egyedül érkeztél, hoztál egy csillagot is. Nála szebbet még nem láttam. Bocsáss meg, kicsi csillag, a fényedtől teljesen elkápráztak a szemeim, elfelejtettem bemutatkozni neked. Gaetano a nevem.

– Én Nina vagyok, és messziről jöttem. Sajnos már nem tudok hazatérni, és a pilóta mondta, te talán tudsz nekem segí¤eni.  Veled maradhatok? El sem tudom képzelni, hogy hová mehetnék máshová.

– Kedves kis csillagom – mondta a sirály –, én minden reggel felszállok és szinte egész nap repkedek, csak este térek vissza a földre pihenni. De nézd, ott van Jeremiás, a tengerész, aki régi barátom, menjünk oda hozzá, beszéljünk vele.

Nina a tengerésznek is elmesélte, miként érkezett a Földre, és nagyon szomorú, mert nem tud hazatérni. Nincsenek barátai és nincsen otthona sem.

– Ne ess kétségbe – szólt Jeremiás, a tengerész. – Talán a Sors hozott ide. Nem fogod elhinni, de én már megtaláltam a megoldást. Tudod, az öböl mögött van egy kis hely, ahová sokat jártam horgászni. Ott lakik egy szomorú világítótorony, aki már sok éve nem világít, emiatt feledésbe merült. De általad a sorsa megváltozhat, s neked is lesz otthonod, és barátod.

A tengerész elmesélte a világítótorony szomorú történetét, és a kis csillagnak nem voltak kétségei, hogy ott lesz az ő helye, segíthet visszaszerezni a régi dicsőségét. Amikor mind a négyen megérkeztek a világítótoronyhoz, csillagkisasszony érezte, hogy a szíve gyorsan ver, s azt gondolta, a világ legszebb helye az a kis öböl a piros-fehér csíkos toronnyal.

– Szia, világítótorony, Nina vagyok, hallottam a történetedről, és azért vagyok itt, hogy segíthetnénk egymásnak. Otthont és barátot keresek, cserébe felajánlom neked a szeretetemet és ragyogó fényemet, mely fényesebben fog világítani az öbölben, mint a régi lámpa.

– Kedves Nina, az én nevem Faro, de a régi ismerőseim csak világítótoronyként ismernek. Évek óta álmodom arról, hogy egy napon majd visszakapom a fényemet. Hiszem, hogy a Sors küldött ide, és biztos vagyok benne, hogy igazi barátok leszünk.

Attól az éjszakától kezdve újra világított a régi torony a tengerészeknek. Sokkal szebb, sokkal fényesebb volt, mint a régi időkben. Hamarosan elterjedt a hír, egyre többen jöttek az öbölbe. A kis hullócsillag otthonra lelt,és örök barátok lettek nem csak a toronnyal, hanem Gaetanóval, a sirállyal, és Jeremiással, a tengerésszel is. Egy napon Salvo, a pilóta is arra járt, tiszteletköröket repült, és boldogan intettek egymásnak.