Novella cím nélkül

– Mi a baj? – kérdezte a feleségem, Éva, miközben egy csésze gőzölgő kávét nyújtott át nekem. – Aggódsz valami miatt?

– Próbálok befejezést találni az új történetemnek, de nem tudok ráhangolódni. Biztos ez az esős idő akadályoz meg a koncentrációban. Ráadásul fáj a fejem.

– Mi a remekműved címe?

– Még nincs címe. Nagyban függ attól, milyen befejezése lesz – válaszoltam.

– Akkor idd meg a kávédat,és meglátod, jönni fog az ihlet – mondta Éva huncut mosollyal.

– Mintha olyan könnyű lenne. A főszereplők egy férfi és egy nő, akik sok év után újra találkoznak, és…

– Fogadok, hogy volt valami gyengéd érzés a kettejük között a távoli múltban – vágott közbe Éva.

– Nos, igen. Van valami javaslatod számomra?

– Nem, kedvesem, te vagy az író – mondta, miközben visszasétált a konyhába kezében a kávéscsészével. – Próbáld megkérdezni a lelkiismeretedet, talán az megmutatja a helyes befejezést.

Ez a megjegyzése a lelkiismeretemről elgondolkodtatott. Mire célozhatott vele? Lassan odasétáltam az ablakhoz, elhúztam a függönyt. Az eső szünet nélkül esett, a télbe forduló ősz lecsupaszította a kert összes fáját. A homlokomat az üvegnek támasztottam, a hideg érintés kissé csillapjtotta a migrénemet. Visszamentem a számítógéphez. Egy darabig ültem, bámultam a monitort,  rá kellett jönnöm, elfogytak az ötletek. Elakadtam.

– Kimegyek, járok egyet – szóltam a konyha irányába, ahol Éva éppen elmosta a csészéket, majd fogtam az esernyőt és egy kabátot. Kiléptem az utcára, remélve, hogy egy séta az esőben segítségemre lehet.

Kicsivel később leültem a Bár Mignone egyik asztalához a fűtött verandán az én dilemmámmal: a cím nélküli novella, melynek története nem a képzeletem szüleménye, hiszen személyesen érintett vagyok benne.

– Mit hozhatok Önnek? – lépett oda hozzám a pincér.

Egy zöldteát kértem, kevés citrommal, s figyeltem az esőben rohanó embereket. Amikor megérkezett a kellemesen meleg teám két szem keksz társaságában, kortyolgatni kezdtem, s közben végiggondoltam mindazt, amit a novellámban leírtam.

 

“… A férfi zavartan nézett körül. Megváltozott minden a környéken. Nem  csoda,hiszen több, mint harminc év telt el azóta, hogy erre járt. Felhőkarcolók nőttek ki a régi gyár helyén, bevásárló központok épültek, aluljárók, körforgalmak, melyek régen nem voltak ott. Már épp elérte a régi otthonát, amikor a szemközti járdáról egy középkorú nő kiabálására lett figyelmes, aki egy Fiat Puntóból szállt ki.

– Roberto,Roberto! Tényleg te vagy az? – kiabált, miközben átszaladt az úttesten, s amikor odaért, átkarolta a férfi nyakát.

Zavartan próbálta előhalászni az előtte álló nő arcát az emlékeiből. Végül fejét ingatva feladta.

– Mirella vagyok. Nem ismersz meg?

A név hallatán a férfi szíve kihagyott egy ütemet. Egy villanás,és egy pillanat alatt az a szőke fürtös, kékszemű lány arca jutott eszébe, akibe olyan nagyon szerelmes volt.

– Mit keresel errefelé? – kérdezte a nő.

Teljes zavarodottságában a férfi elmagyarázta, azért jött, hogy megnézze a lakást, ahol fiatalkorában laktak. Utána mindig is bérlők éltek benne, de most elköltöztek, fel kell újítani, és majd szeretné eladni.

– Maradsz pár napig? – érdeklődött Mirella.

– Nem, nem tudok. Sietnem kell most is, mert fontos programom van délután – mondta, láthatóan elfedve a találkozás okozta zavarát, és egy gyors kézfogással el is búcsúzott a nőtől. – Örülök, hogy láttalak, Mirella. Minden jót neked.

Miközben felhúzta a lakás redőnyeit, tekintete a túloldalon lévő épületre siklott, ahol Mirella éppen akkor nézett ki az egyik ablakon. El kell mennem innen, minél gyorsabban, gondolta magában, túl sok emlék tört rá hirtelen.

– Szabad? Bemehetek? – hallotta pár perc múlva a bejárat felől.

Roberto az ajtót nyitva hagyta, hogy minél több fény jusson be a lakásba, mivel az áramot kikapcsolták, és nem akart felrúgni egy festékkel teli kannát, mialatt az ablakhoz jut.

– A harmadikon lakik egy ismerősöm, hozzá indultam, és láttam, hogy nyitva van az ajtót – magyarázta Mirella.

– Gyere be – invitálta a férfi. – Vigyázz, mindenhol festékes dobozok, kannák vannak.

– Te jó ég, mennyi idő telt el… Ez volt a nappali, az meg ott a te szobád. Emlékszel, hány bulit rendeztünk itt? – nézett körbe a nő.

Persze,hogy emlékezett, hiszen minden vasárnap délután itt találkoztak a barátokkal, cigi, zene, süti, egy üveg Martini társaságában.

Férjhez mentél?Megnősültél? Kérdezték egyszerre, majd nevetni kezdtek.

– Itt voltunk, amikor szakítottunk – mondta a  nő elrévedezve.

– Vagyis, amikor elhagytál. Fogalmazzunk helyesen.

– Rendben. Szóval, amikor elhagytalak, azt hittem, helyesen tettem. Te egyetemre akartál menni, katonai szolgálat, és a családod elköltözött a környékről – sorolta Mirella.

– Ugyan már, ne kertelj, mondd el az igazat – horkant fel Roberto. – Azért hagytál el, mert szeretted a jó életet, és én nem sokat tudtam nyújtani neked. Emlékszem, egy szőke nyurga srác is udvarolt neked. Sportkocsival járt, míg én legfeljebb a bicikli csomagtartóján fuvarozhattalak volna. Biztos a szüleid vettek rá, hogy őt válaszd, ne a nincstelen Robertót.

– Tévedsz. A szüleimnek semmi köze sem volt a döntésemhez. Sőt, amikor elmondtam nekik, mérgesek voltak, mert kedveltek téged. Aztán két év múlva férjhez mentem, szültem két gyereket. Most elvált asszony vagyok, és egyedül élek. Persze azt hiszel, amit akarsz – mondta a nő, és könnyekkel a szemében kirohant a lakásból, Roberto pedig egy sóhajjal nyugtázta annak távozását.

Pár nap múlva ismeretlen telefonszámról keresték Robertót. Mirella volt az. A férfit meglepte a hívás.

– Honnan tudod a mobilszámomat? – kérdezte tőle.

– A vállalkozó adta meg, aki intézi a lakásod felújítását.  Csak azt akartam mondani, hogy ostobaság volt elfutnom. Ha legközelebb jössz ellenőrizni a munkákat, szívesen látlak újra – felelte Mirella. Néhány másodpercnyi csend után hangjában érzelmeket árasztva hozzátette – Tudnod kell, soha sem felejtettelek el.

Roberto sem felejtette el őt, az első szerelmet nem lehet elfelejteni. Azzal köszöntek el egymástól, hogy amint lehet, újra látják egymást. A beszélgetés után az emlékezete visszarepítette egy távoli, hideg, esős novemberi napra. Fájdalomtól gyötörve újra átélte azt a pillanatot, amikor Mirella elhagyta. Sebzett büszkeségét az eltelt évek alatt sem sikerült elfojtania. Úgy érezte, bosszút kell állnia. Néhány napot töltött a terv kidolgozásával, és csak akkor hívta fel a nőt, amikor úgy érezte, készen áll.  A terv összeállt. Megbeszélték, hogy egy közeli, vidéki panzió parkolójában találkoznak. “

 

Eddig van meg a történet. Kiittam a maradék teát, és azon gondolkodtam, vajon a két főszereplő között tervezett találkozó lezárhatná-e a novellát. Elhagytam a Bár Mignone-t, és elindultam hazafelé. Útközben meghoztam a végső döntést. Igen.

Amikor hazaértem, közöltem a feleségemmel, hogy másnap egész nap távol leszek. Szégyentelenül hazudtam, ráfogva mindent a munkahelyi kötelezettségeimre. Egész este nyugtalan voltam, éjjel nem tudtam aludni, mert a másnapi találkozóra gondoltam az én régi nagy szerelmemmel. A mellettem fekvő nőre néztem, akit a házasságunk alatt egyszer sem csaltam meg. És holnap?

– Miért nem alszol? – kérdezte Éva, miközben a homlokomat simogatta a sötétben. – Bánt valami?

Nem tudtam mit mondjak neki. Küszködtem a lelkiismeretemmel.

– Semmi komoly. Ne aggódj! – feleltem halkan. 

 

Késve, kissé álmosan érkeztem a találkozóra. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam. Ő már ott volt, a Puntója mellett állt a parkolóban. Odajött hozzám, megölelt, látszólag nem bosszantotta, hogy elkéstem. Megcsókolta az arcomat, karon fogott, és elindultunk a fogadóba. Kiválasztottam egy asztalt távol a kíváncsi szemektől.

– Mindent tudni akarok rólad – mondta, és kezét a kezemre tette.

Épp színlelni akartam, kifejezni házasságom boldogtalanságát, amikor folytatta:

– Egyébként elvégezted az egyetemet? Lediplomáztál?

– Igen, elvégeztem, lediplomáztam.

– Miből?

– Politikatudományból – feleltem kurtán.

– Nehéz volt?

– Nem volt könnyű, mert munka mellett jártam az egyetemre. Éjszaka tanultam, ha tudtam, mert a lányaim gyakran voltak betegek, és sírtak. Szerencsére a feleségem sokat segített, magára vállalta a kutatás terhét a diplomamunkámmal kapcsolatban – magyaráztam. De miket beszélek? Vissza kell térnem az eredeti tervemhez, de valami letérített az útról. – Segítség nélkül nem ment volna. Csodálatos nő a feleségem, rajong értem és a lányainkért. – Nem értettem, hogyan jöttek ki a számon ezek a családomat magasztaló szavak azok után, hogy teljesen másként terveztem ezt a délutánt. Figyeltem az arcát.– A lányaim is lediplomáztak, már élik a saját életüket. Egyikük Párizsban dolgozik, tolmács a nagykövetségen. A kisebbik  légiutaskísérő az Etihad társaságnál.

– Milyen a feleséged, szőke?

– Nem, nem, nem szőke annak ellenére, hogy mint tudod, mindig is a szőke lányok vonzottak. Éva haja vörös, természetes vörös, és szürkéskék a szeme. Öt évvel fiatalabb nálam. Vékony, elegáns nő, a Nemzeti Bankban dolgozik. – Felszabadltan beszéltem, gyors egymásutánban, pontos mondatokkal. Aztán a befejező simítás. – Jövő hónapban ünnepeljük a harmincadik házassági évfordulónkat, de én még mindig úgyan úgy szeretem, mint az esküvőnk tapján.

Bólogatott, szinte alig szólt valamit az én úgynevezett előadásom alatt. Ő sok mindent megtudott rólam, én viszont alig hagytam őt beszélni. Amikor elbúcsúztunk, könnyes volt a szeme. Csalódottnak látszott, biztosan mást várt ettől a találkozótól. Őszintén szólva én is, hiszen teljesen másként terveztem, de azt hiszem, nagyon is jól végződött ez így.

Amikor hazaértem, a feleségemet a konyhában találtam. Megöleltem.

– Minden rendben? – kérdezte.

– Igen, minden rendben. Mikor eszünk?

– Még legalább fél óra –felelte. – Későbbre vártalak.

–Rendben, akkor megyek, és befejezem a történetemet – mondtam, és a dolgozószobába indultam.

– Örülök neki. Biztos voltam benne, hogy a végére jársz.

Milyen furcsa, bekapcsolt számítógépet találtam, és a történet is nyitva volt. Elfelejtettem volna kikapcsolni az este?  Leültem, ezúttal tiszta elképzelésem volt, miként végződik Roberto és Mirella története.

– Először is a cím. Amikor a szerelem ….  Ez baromság… majd a végén.. – mondtam csak úgy, félhangosan magamnak, majd elkezdtem gépelni.

 

“Roberto késve és kissé álmosan érkezett a találkozóra. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt. A nő már ott volt, a Puntója mellett állt a parkolóban. Odament hozzá, megölelte,  látszólag nem bosszantotta, hogy a férfi elkésett. Megcsókolta az arcát, karon fogta, és  elindultak  a fogadóba. Kiválasztottak egy asztalt távol a kíváncsi szemektől.

– Mindent tudni akarok rólad – mondta Mirella, és kezét a férfi kezére tette.”