Renátó kétszer

Amikor első alkalommal szerelmes voltam Renátóba, tizenhat éves voltam. Ő tizennyolc, és a bátyámmal járt egy osztályba. A szomszédban lakott, ezért gyakran láttam őt. Eléggé különböztünk egymástól. Renátó motorral járt az iskolába, én autóbusszal. Neki ellenálhatatlan mosoly ült az arcán, nekem pattanások. Szőke hullámos haja mindig kócosnak hatott, az enyém ellenben fekete és egyenes. Renatónak sok barátja volt, én nehezen ismerkedtem. Mindezek ellenére változatlanul szerelmes voltam, és titokban imádtam őt. Álmodoztam a mi közös jövőnkről annak ellenére, hogy a hosszúcombú Lujzával járt. Irigy voltam, mert jól mutattak egymás mellett, és szemlátomást boldogok voltak.

Az évek gyorsan teltek, egyetemre mentem, több fiúval is jártam, lediplomáztam, utazgattam, találtam egy jó munkát, nagynéni lettem, és észrevétlenül elmúlt a Renátó iránti szerelmem. Fel sem tűnt, hogy már nem lakik a szomszédban. Ám egy szerda délelőtt visszatért az életembe, amikor a bankban, ahol dolgoztam, elém került egy hitelkérelem, melyen az ő neve állt. Hirtelen megállt a szívem. De miért kér hitelt? Ezer lehetséges ok jutott eszembe, de érdekes módon csak negatív dolgok, hiszen számomra ő megbízhatatlan személy volt. De miért? Mert régen észre se vett? Pár napra rá a bank előterében futottunk össze.

– Elisabetta, te vagy Enrico testvére? – kérdezte némi bizonytalansággal.

– Igen, az vagyok.

– Én Renátó vagyok, valaha a szomszédotokban laktam, és a bátyád a barátom volt.

– Renátó… igen, emlékszem rád, bár sok idő eltelt azóta – válaszoltam neki.

– Ne aggódj, megértelek. Én sem ismertelek meg azonnal, de az igazgató mondta, hogy hozzád fog kerülni a kérelmem ellenőrzésre, Elisabetta Folletti… Aztán már csak keresnem kellett egy hölgyet, aki hasonlít Enrico kishugára,

– Ó, igen, Enrico kishuga, így hivtatok akkoriban – mondtam.

– Hogy vagy, és hogy van Enrico, rég láttam, de hallottam, hogy elköltözött a városból.

– Igen, Bolognában él, megnősült, és van egy kisfia – feleltem a kérdés egyik részére. Magamról nem mondtam semmit.

– Legközelebb, ha találkozol vele, add át neki az üdvözletemet.

– Rendben – feleltem.

Nem tudom, miért, de minél többet beszélt, annál inkább ellenszenves lett, ahogy folyton mosolygott, és teljesen más volt, mint az a Renátó, akibe annak idején szerelmes voltam. Bár külsőre inkább csak férfiasabb lett, izmosabb, nem az az égimeszelő, nyúlánk scrác, mint régen. De a haja ugyanolyan kissé kócos, mintha a szél fújta volna össze a hullámos tincseit.

 Egy héttel később egy szupermarketben ismét összefutottunk. Toltam a kocsit a zöldségek és gyümölcsök között, amikor rámköszönt.

– Elisabetta, milyen furcsa, te is bevásárolsz?

– Igen, én is szoktam bevásárolni, de maradjon ez titok – nevettem el magamat, ő is nevetett.

Kicsit beszélgettünk, de néhány perc után elnézést kértem tőle, találkozóm lesz a barátnőmmel, és mentem fizetni. Ami nem volt igaz, de nem akartam tovább beszélgetni vele.

Néhány nap múlva azonban ismét ugyanott jelent meg, ahol én is. Mi történik itt, tettem fel magamnak a kérdést. Nem láttuk egymást tizenhat éve, és most sorozatosan összefutunk. Kertipartira voltam hivatalos Terezához, egy volt kolléganőmhöz, aki úgy mutatta be, hogy ugyanabba az edzőterembe járnak. Látszólag Renátó örült a találkozásunknak, megölelt, és adott két baráti puszit az arcomra, ahogy a régi ismerősök szokták. Onnantól kezdve jött utánam, mintha én lennék az ő missziója, pedig más lányok is voltak a vacsorán, akivel beszélgethetett volna. Arról nem is beszélve, hogy a vacsoraasztalnál is mellém telepedett le, és ezer kérdést tett fel, mintha ő lenne Sherlock Holmes. Mi a kedvenc ételem, tudok-e főzni, és szeretek-e főzni, ilyesmik. Kedves volt, aranyos volt, de idegesitett.. De miért ez a nagy érdeklődés? Tán azért udvarol ennyire, hogy biztosan megkapja a hitelt a bankban? Az est végén azt mondta, hogy szívesen meghívna egy másik alkalommal vacsorára, ahol nem lenne ennyi ember.

– Bocs, de nem tartom a legjobb ötletlek – feleltem.

– Sajnálom – mondta, s valóban látszott a sajnálkozás az arcán. Biztosan azt hitte, hogy még mindig a gimnáziumban van, ahol minden lány szíve érte dobog, és bármelyikük azonnal ugrana egy ilyen meghívásra. Nem, Renátó Tanda, az az idő elmúlt tizenhat éve.

Pár hét múlva megtudtam, hogy megkapta a hitelt. Csak le kellett ellenőriznem az iratokat. Csodálkoztam is, hogy ilyen gyorsan elintéződött, mert általában hetekig szokott tartani a hitelbírálat.

– Azt hittem, hogy Renátó Tandának nincsenek meg a megfelelő feltételei ahhoz, hogy egy ekkora hitelt vegyen fel – mondtam az igazgatónak, amikor bevittem a leellenőrzött iratokat. Ő rám nézett, látszott rajta, nem ért velem egyet.

– Nézd, Elisabetta, igaz, máskor kicsivel tovább szokott tartani a bírálat, de Renátó komoly ember, van egy vállalkozása, és mindig becsületesen dolgozott. Személyesen ismerem őt több mint tiz éve, és semmi kétségem a hitelképessége felől.

– Igazán? – meglepődtem attól amit mondott, mintha nem is ugyanarról a személyről beszélnénk.

– Hidd csak el! Olyan embereket alkalmaz, akiknek a legnagyobb szükségük van a munkára, vagy azokat, akiket máshonnan elküldtek. Renátó nagyon jó ember, segítőkész, becsületes, bár többen lennének ilyenek.

Az igazgató szavai hidegzuhanyként értek, mert amikor megláttam őt a bankban, rögtön egy lezser emberként jelent meg a lelki szemeim előtt. Miért gondoltam ezt róla? Tán mert jogosítvány nélkül, kismotorral járt az iskolába? Vagy azért, mert számára csak Enrico kishuga voltam? Elszégyelltem magamat, hogy csupán ezek alapján itéltem meg. Felületesen, hiszen alig ismerem. Eszembe jutott a kertiparti Terezánál, ahol Renátó kedves volt, jólnevelt, tele figyelemmel irántam, én meg úgy kezeltem őt, mint egy bűnözőt. Próbáltam nem gondolni a viselkedésemre, és örültem neki, hogy megkapta a hitelt.

Azon a hétvégén hazalátogatott a bátyám, Enrico. Ebéd közben átadtam neki Renátó üdvözletét.

– Ah, Renátó, sajnos rég láttam. Jól van?

– Igen. Miért?

– Volt egy nehéz időszak az életében, és annyira sajnáltam akkoriban – kezde Enrico.

– Poblémák a munkával?

– Nem, nem, nem a munkával. Meghalt a felesége.

 – Nem is tudtam, hogy megnősült, nem beszélt róla, amikor találkoztunk. Mikor történt?

– Két éve tán… Elütötte egy részeg motoros.

– Ez szörnyű – jegyeztem meg, és valóban így is éreztem.

– Igen az. Ez egy nagy tragédia. A felesége nagyon szép nő volt, Luisának hívták, még a gimnáziumi évek alatt kezdtek el együtt járni.

Ennek a névnek a hallatán egy ökölcsapást éreztem a gyomromban. Nagyon is jól emlékeztem Lujzára, a karcsú derekára, hosszú combjaira. Féltékeny voltam rá, egyrészt a külseje miatt, mert szerettem volna én is olyan szép lenni, másrészt Renátó miatt. Tehát feleségül vette. Biztosan nagyon kemény csapás volt számára, hogy elveszitette. Bűnösnek éreztem magamat, amiért teljesen másnak képzeltem el őt. Olyannak, aki virágról virágra száll, élvezve az életet, ehelyett tizennyolc éves korától kezdve ugyanazt a nőt szerette mindaddig, amig az a részeg motoros el nem vette tőle, és én még csak lehetőséget sem adtam neki arra, hogy igazából megismerhessem. Miért csináltam? Ki tudja, miért voltam az utóbbi hetekben ennyire negatív vele kapcsolatban, és elitéltem olyan dolgok miatt, amik nem is léteztek.

Néhány héttel később adódott egy lehetőség, hogy talán újra összefutok vele a Görögdinnyék ünnepén, amit minden évben megrendeznek a városkában, ahol Renátó is született. Szép augusztusi vasárnap volt, a kirakódó vásárban sétáltam, majd elindultam a tribün irányába, ahol a polgármester díjakat adott át azoknak, akik a városka felvirágoztatásáért sokat tettek. Amikor odaértem, Renátót láttam fellépni az emelvényre. A polgármester elmondta, hogy Renátó több sporteszközt is vásárolt a fogyatékos gyerekek számára, és a sportcentrum felújítási munkáiban is részt vett. Munkadíjat nem kért. Hatalmas tapsot, és egy szép ajándékkosarat kapott. Gondoltam, később majd én is gratulálok neki, mert többen is ott tolongtak körülötte, hogy megszoríthassák a kezét.

Az étkező sátornál vártam a soromra, amikor feltűnt Renátó. Ezúttal én voltam az, aki megszólította.

– Szia Renátó, hogy vagy?

– Elisabetta, micsoda meglepetés! Csak nem hozzám jöttél? – kérdezte ironikusan.

– Nem, nem miattad vagyok itt, te is tudod, de örülök, hogy látlak, és gratulálok a díjadhoz.

– Köszönöm. De hidd el, nem csináltam semmi különleges dolgot. Számomra természetes volt segíteni. Azt mondtad az előbb, örülsz, hogy látsz. Tudod, én mindig azt éreztem, hogy nem vagyok szimpatikus a számodra.

– Miért gondolod így? – kérdeztem.

– Nem tudom, de minden alkalommal, amikor a közeledben voltam, te szabályosan elmenekültél.

Őszinte volt, amit igazán nagyra értékeltem.

– Egyáltalán nincs így. Sőt… Valamit be kell vallanom neked. Készen állsz?

– Igen, persze, mondd! – nézett rám kíváncsian, némi kételkedést véltem kihallani a hangjából.

– Akkor kezdem. Tizenhat éves koromban szerelmes voltam beléd.

– Ah… Nem gondoltam volna – kerekedtek el a szemei.

– Nem tudta senki, titokban tartottam, még a barátnőmnek se mondtam meg. Akkoriban sok lány elvesztette a fejét ha csak megláttak téged. Én is egy voltam közülük.

– Számomra te Enrico kishuga voltál – jegyezte meg.

– Igen, tudom. Mint mindenki másnak. Aztán most, hogy ismét feltűntél az életemben, előjöttek az akkori emlékeim, és nem akartam megint csalódni, emiatt ellenségként kezeltelek. Nagyon sajnálom.

Renátó hosszan nézett rám, mint aki még mindig emészti a hallottakat.

– Biztosan egy rémes nőnek tartasz most – tettem hozzá. – Meg tudsz nekem bocsátani?

Legalább egy percig néma csend volt közöttünk, csak néztük egymást, végül Renátó elnevette magát.

– Nem gondolom, hogy egy szörnyű nő lennél. Ellenkezőleg, nagyon is elragadónak talállak. Tehát megbocsátok neked, és ezennel meghívlak egy békülési vacsorára. Elfogadod?

– Igen, örömmel – mondtam, és legszívesebben megöleltem volna.

Így történt, hogy másodszor is szerelmes lettem Renátóba, akivel már több, mint egy éve össze is költöztünk.