A kis fekete ember

Odakint erősen  havazott. A hatéves Daniel az anyja ölében ült, és meséket hallgatott.

– Január 29-31 között  a  Fekete Rigó Napjai vannak, ezért most elmesélem neked az ő történetüket:

Nagyon-nagyon régen egy szegény rigó eltévedt az erős szélben, és nem tudott visszatérni a fészkébe. Megrémült, mi lesz most, de szerencsére meglátott egy házat a közelben. Minden erejét összeszedte, és arrafelé repült. A kémény elég rozoga állapotban volt, ezért be tudott bújni az egyik lyukon, és annak melegében menedéket keresett. Három napon át  maradt, mert a szélvihar nem állt el. Miután előbűjt, a felszálló füst és korom miatt a tollai feketévé váltak, s azt tartja a mondás, hogy azóta fekete a tolluk. Azt is mondják, ha ezekben a napokban hideg van, akkor szép tavasz lesz. Viszont ha enyhe az idő, akkor a tavasz későn érkezik.

– A mi kéményünkben is sok a korom? – kérdezte Daniel.

– Nem, mert ma már vannak kéményseprők, kicsi, vékony férfiak, akik bejutnak a kéménybe, és hosszú keféikkel megtisztítják azt.

– És ők is feketévé válnak?

– Igen, drágám, amig haza nem érnek és meg nem fürdenek – nevetett az anyuka.

Daniel és az anyukája hosszú hónapok óta egyedül éltek. A kisfiú apja, Michael Rattcliff a háborúba ment, és amikor a háború véget ért, hajóra szállt ő is sok más katonával együtt, hogy hazatérjen.  Azonban óriási vihar támadt a tengeren, és a hajó elsüllyedt. Sok katonát megtaláltak és azonosítottak, de még több volt, akit nem. Ez eltűntek között volt Daniel apja is.

Mielőtt besötétedett volna, a kisfiú kiment a kertbe hóembert építeni. Hirtelen egy alakot látott elhaladni a kapu előtt. Odarohant, hogy jobban megnézze, és látta, hogy egy kis fekete ember. Éppen olyan, mint amilyenről az anyukája beszélt. Utána kiáltott.

– Uram, várjon uram!

A kis ember megfordult, látta, hogy egy fiú szólította. Visszament, és megkérdezte tőle, mit akar.

– Ön kéményseprő, bejönne megtisztítani a kéményünket?

– Nem vagyok kéményseprő, kicsim – felete a kis ember, és indult volna tovább.

– De igen, az. Csak nem akarja megtenni, mert haza akar menni, hogy lemossa magáról a kormot.

Ahogy ott álltak, a kis ember meglátta a fehérre festett kapun a piros postaládát, és rajta a nevet. Hirtelen eszébe jutott valami.

– Figyelj, rám kisember, én nem takarítok sem kéményeket, sem kandallókat, nem is tudom, hogy kell azt csinálni, de tudom, hogyan tisztítsam meg a gyermekek szívét a bánattól – mondta, és figyelte a fiú arcát.

– De hogyan szeded ki a szívemből a bánatomat? – nézett rá a kisfiú kikerekedett szemmel.

– Nem teszek mást, csak hiszek a csodákban. Ha te is hiszel bennük, látni fogod, hogy két-három nap múlva hazajön az, akiről azt hitted, hogy már soha többé nem fogod látni őt ebben az életben – felelte, s a kisfiúnak felcsillant a szeme.

– Az apám?

– Igen, ő. Csak higgy benne, és meglátod, apád hazajön.

– Rendben, megteszem, hiszek benne, de jönnie kell – mondta a fiú határozottan.

– Jönni fog – azzal levette a kabátja gomblyukába tűzött vörös szegfűt és Danielnek adta. – Amikor apád hazaér, tedd fel ezt a virágot a kapura, és én abból tudni fogom, hogy a csoda megtörtént.

Miután mindezt elmondta, a kisfiú elindult a ház irányába. A kis fekete ember megkerülte a ház sarkát, és amikor már nem látta a gyereket az udvaron, kivette az újságot a zsebéből. Megkereste azt a cikket, amely arról tudósított, hogy egy tábori kórházban hónapokig tartó kóma és sok fájdalom után felépült három katona, és már hazafelé tartanak a családjaikhoz. Egyiküknek Michael Rattcliff volt a neve, éppen úgy, ahogy a fehér kapun lévő piros postaládára volt írva.

Amikor a kis fekete ember pár nap múlva arra járt, észrevette, hogy a vörös szegfű bele van tűzve a kapu egyik nyilásába. Boldog mosoly kíséretében nézett a ház felé, melynek még a kéménye is vidámabban eregette a  füstöt, mint pár nappal korábban.