Az utolsó levél a fán (mese)

Késő ősz volt. Egy fa már minden levelét lehullatta, csupán csak egy maradt fenn, mely nem akarta elhagyni a fát, mert barátok voltak. A fa hiába kérte őt, hogy menjen a többiek után, hogy a leveleknek ez a dolga, de hiába beszélt, a levél maradt. Nem volt mit tenni.

Megjött a tél, és vele együtt a hideg, a levél reggeltől estig remegett, és éjszaka sem tudta lehunyni a szemét a borzongás miatt.

A fa türelmesen vigyázott rá, és gyakran mondogatta neki:

 - Igazán megtisztelő, hogy nem akarsz elhagyni, leesni a többiek közé, a földben rothadni, de nektek leveleknek ezt kell tennetek. A levélszőnyeg alatt megbújnak az apró állatok, hogy átvészeljék a telet, de a többiekkel együtt melegítheted a gyökereimet a hidegben. A földdel keveredve jó táptalaj lehetsz a virágok termesztéséhez, de akár egy kisgyerek is felvehet, magával vihet, és te lehetsz az ő kincse.

E szavak hallatán a kis levél mélyen megborzongott az érzelmektől, és meg volt róla győződve, hogy szükség van rá odalent, és az első széllökésnél hagyta magát elragadni. A szél egy darabig vitte, majd leejtette.

Egy nyitott könyvre esett, melyet egy fiatal nő olvasott a park egyik padján ülve.

-              Nicsak, egy levél - csodálkozott -, és milyen szép színei vannak! Csodálatos könyvjelző lesz belőle – mondta, majd felnézett az égre, és elmosolyodott. - Hamarosan esni fog a hó, ideje hazafelé indulni.

 

A kis levél, bár nem tudta, hogy mi az a könyvjelző, de úgy gondolta, úgy hitte, hogy az egy nemes és fontos munka, s boldogan belesimult a könyv meleg lapjai közé. Mégis csak jó, hogy hagytam magamat elsodorni a széllel, gondolta.