Fodor Gyöngyi -   A parkban

      A gyönyörű tavaszi napfény sok embert kicsalogatott a város parkjába, az ég felhőtlen kékjében cseresznyefák virágoztak, s a csúszdákon egymást sürgető gyerekek sikongva érkeztek a földre. Az éber anyukák a játszótér körüli padokon ültek, beszélgettek a gyermekeik képességéről, fejlődésükről, az óvónénikről, a dadusokról.  Mindegyiküknél volt egy kis hátizsák, melyben  kis harapnivalót és innivalót pakoltak, hogy szükség esetén, két játék között felfrissülhessenek a csemetéik. Egy kicsivel távolabbi padon egyetlen egy nő ült, meglehetősen idősnek látszott, aki csendben nézte, ahogy a gyerekek szórakoznak. Különösen egy szőke, göndörhajű kisfiú mozdulatait követte, ölében szorosan fogta a táskáját.

    Egy labda hirtelen  a padon csattant, közvetelenül az idős nő mellett, aki megijedt és a táska kiborulva a földre esett, felfedve annak tartalmát, többek között egy  pisztolyt is. Egy gyerek szaladt oda, hogy visszavigye a labdát,  és látva a fegyvert pár pillanatig értetlenül nézett a nőre, majd kezéből és ujjaiból fegyvert formálva az idős nő felé kétszer is felkiáltott:

    –  Bang, bang!  – és visszafutott a társaihoz.

     A nő sietve visszapakolt a táskába, mélyeket lélegzett, hogy visszanyerje a nyugalmát, majd szemeivel megkereste a szőke, göndörhajú kisfiút, továbbra is őt figyelte, nehogy szem elől tévessze.  Annyira emlékeztette valakire! Valakire, akit ismert, akit szeretett, aki sajnos már nem lehetett vele soha többet.     Nosztalgiával gondolt vissza arra, amikor ő is parkban töltötte a délutánokat a kislányával. Nagyon rében volt már, s az a kislány felnőtt, férjhez ment, gyereket szült, majd  brutálisan megölték.  A gyilkosság tárgyalása évekig tartott, és az összes pénzét ügyvédekre költötte, hogy igazságot szerezzen  a lányának, de a bíró végül úgy döntött, hogy a halál oka egy háztartási baleset volt, a gyilkosságra nem volt elég a bizonyíték.  Csak ő tudja, hogy ki  volt a tettes és bosszút akart állni. Évek óta ezt tervezte.

      Az órájára nézett, majd nagyon lassan kelt fel, a bal csipőjének erős fájdalmai miatt nem volt túl mozgékony, és az elmúlt évek aggodalmai nem kevés szívproblémát okoztak neki,  de meg tudta tenni, amit kellett.  Lassan közeledett a csúszdához, ahol a szőke kisfiú játszott. Pontosan tudta, hogy néhány perc múlva megérkezik majd az apja, aki hazaviszi, mint minden nap.  Hamarosan egy férfi haladt el mögötte, és a gyerek felé sétált, karjába vette azt, és játékosan felemelte a levegőbe. Amikor letette, megfordult, és akkor vette észre a nőt, aki ráirányította fegyvert.

    – A lányomért!  –  kiáltotta  az idős asszony  könnytől és bosszútól csillogó szemekkel, majd tüzelt. Kétszer, háromszor.

      Az erős durranások  úgy hangzottak  a levegőben, akár egy bomba. A férfi a földre zuhant, miközben az anyák és a gyerekek mozdulatlanná váltak. Az idős nő továbbra is ott állt, kinyújtott karral, kezében a fegyverrel. Egy távoli hang mondott valamit, majd a földön fekvő férfi mosolyogva, sértetlenül állt fel, csupán néhány felrobbant piros festékpatron hagyott nyomot a ruháján. Az anyák tapsoltak.  Az idős nő lehúzta fejéről az ősz parókáját, látszott a rövid vörös haja, miközben  egy színházi asszisztens sminklemosó törlőkendővel  eltávolította a ráncokat az arcáról, majd elindultak az öltözőként használt lakókocsi irányába.

    – Remek alakítás volt, gratulálok!  Szinte megrémültem, amikor belenéztem a szemeidbe –  mondta a férfi, miközben  átkarolta a nő vállát. –  Ünnepelünk ma este?