Fodor Gyöngyi -  A madárijesztő (mese)

A füstös nagyvároson túl, de még a mohás erdőn innen terült el Kertfalva, mely az árnyas völgyben meghúzódó, tucatnyi zöldellő kertről kapta a nevét. A városlakók közül, aki csak tehette, vett magának egy darab földet Kertfalván, bevetette fűvel vagy beültette szőlővel, gyümölcsfákkal, virágokkal, növényekkel, és a fárasztó munka után itt töltötték az estét vagy a hétvégét. Ki kapálással, ki permetezéssel, ki gyümölcsszedéssel, ki olvasással az árnyékban, vagy csak egyszerűen elnyújtóztak a puha gyepen, és hallgatták a madarak énekét, melyet a fakopács kopogása is elkísért.

A madárijesztő Kertfalva 23-as számú birtokán strázsált, a saláta ágyás és a vöröshagyma sor között. Fontos feladatot bíztak rá.

   – Vigyázz a kertre, de legfőképp a cseresznyére! Ne engedd ide a seregélyeket, mert felfalják az összeset, egy árva szem sem marad belőle! – mondta a Gazda mielőtt beült az autójába, és porferhőt kavarva maga után kihajtott a birtokról. – Szombaton jövünk cseresznyeszüretre! – kiáltott még vissza a kocsiútról. – Addig is rend legyen!

   – Szombat, szombat ... – morgolódott a madárijesztő. – Még egy napja sincs, hogy itt őrködök,  máris szörnyen unatkozom. Hol vannak a  seregélyek? Eddig egyet se láttam! Nincs itt senki, egy teremtett lélek se jár erre! Vagy talán embernek néznek és azért nem mernek idejönni? – elnézett jobbra, elnézett balra, de nem vett észre semmi mozgást sem a birtokon. – Ami azt illeti, egész jól nézek ki! – állapította meg, amikor unalmában önmagát vizsgálgatta. Meglendítette két tornacipős lábát. A cipők csíkos zoknival voltak a zöld bermuda nadrághoz erősítve. Felül kockás inget, farmermellényt viselt, melynek hátán hatalmas folt éktelenkedett. Az történt ugyanis, hogy Petit, a Gazda kisebbik fiát a menzán egyik osztálytársa véletlenül leöntötte paradicsomos káposztával, és bizony az olajos, paradicsomos folt nem akart eltűnni sok mosás után sem.

   – Jó lesz a madárijesztőnek Kertfalvára – tette el a mellényt a szekrény aljába Peti anyukája –, muszáj valamit csinálni a seregélyek ellen!

Nyakába piros baboskendőt kötöttek, egyik kezét sokathasznált teniszütő helyettesítette. A másik ingujjból egy ötujjas kesztyű lógott ki. Fejére rózsaszínű baseballsapkát biggyesztettek, melynek elején kacskaringos betűkkel sötétlila hímzés állt. –  EFF  –  tehát ez a nevem. Eff – mondogatta magában és tovább tűnödött, vajon miért nem jönnek a falánk seregélyek, hiszen a cseresznye már kezd pirosodni a fán.

A nap egyre magasabban járt az égen, a madárijesztőnek kezdett melege lenni. Szerette volna legalább a sapkáját lejjebb húzni, hogy ne bántsa szemét az erős napfény, de teniszütős kezével addig hadonászott, addig ügyetlenkedett,  hogy a sapka leesett a földre a saláták közé. Kopasz fejebubját perzselte a tűző nap.

   – Bárcsak lenne egy kis napolajam, vagy legalább egy napszemüvegem! Sapka nélkül holnapra olyan lesz a fejem, mint egy hámozott görögdinnye!

 Ide-oda lengette tornacipős lábait, próbálta felrugni a sapkát, vissza a fejére, de kicsi volt a lendület, és a sapka visszaesett a földre. Nem csüggedt el, újra próbálkozott. A sapkát kényelmesen elérte a lábával, de akkorát lendített rajta, hogy az meg sem állt, amíg egy szőlőkaró az útját nem állta. – Ezt jól megcsináltad! Most aztán aszalódhatsz tovább! – szidta saját magát. Azon törte az újsággal kitömött kopasz fejét, mitévő legyen, hogyan szerezhetné vissza az elszállt fejfedőt.

Elnézett jobbra, elnézett balra, hátha jön valaki, de nem látott senkit. Amint így szemlélődött, észrevette, hogy a cseresznyefán egy kíváncsi seregély figyeli az eseményeket.

   – Hahó, hahó, jó napot, kedves madár – kiáltott feléje – , gyere ide kérlek, és segíts rajtam!

A madár nem mozdult. Eff biztos volt benne, hogy elég hangosan kiabált, ezért inkább arra a megállapításra jutott, hogy talán a seregély nem idevalósi, és ezért nem érti amit mond.

– You speek English? – kiáltotta a madárnak angolul. De az mintha kőből lett volna. – Sprechen Sie deutsh? – kérdezte németül is, mire a madár fészkelődni kezdett, de se el nem repült de közelebb se jött.  – Italiano ? – kiáltotta jó hangosan mire a madár mintha megijedt volna és hangos szárnycsapásokkal szélsebesen elrepült.

Ez volt Eff szerencséje, mivel egyik nyelven sem tudott. Ezeket egy turistamagazinban olvasta. Mindent elolvasott, amit a fejébe tömtek. Mindenesetre nagyon elszomorodott, hogy a seregély elrepült, mert így oda volt a remény, hogy a rózsaszínű sapka szombat előtt visszakerül a fejére. Esőért kezdett el fohászkodni.

   – Kedves felhők, kérlek titeket, adjatok egy kis esőt, hűtsétek le felforrósodott testemet, kopasz fejemet! De jaj, miket hordok itt össze-vissza! Máris napszúrást kaptam! Még hogy eső? Jaj, csak azt ne! Eláznak a fejemben az újságok. Mit fogok olvasgatni unalmamban? 

Hogy miért mondott ilyeneket? Mert amikor Peti szülei megalkották a madárijesztőt, az egész városban nem tudtak szalmát találni, hogy azzal tömjék ki a fejét. Az állatkereskedés legközelebb csak hétfőn nyitott ki, az asztalos is szabadságon volt, hogy legalább faforgácsot, sziácsot tudtak volna kérni tőle. Egy hetet meg nem várhattak, muszáj volt felállítani a madárijesztőt. Ezért aztán úgy oldották meg a kérdést, hogy újságokkal tömték ki a fejét. Utazási magazin, főzési tanácsok, divatlap, keresztrejtvény és egy hiányos sci-fi is belekerült, hogy jobban tartson. Ezeket olvasgatta Eff.  

Eközben a kis seregély visszarepült a többiekhez az árnyas erdőbe, akik egy hatalmas tölgyfa lombjában hűsöltek.

   – Felderítetted a terepet ? Érik már a cseresznye? – kérdezte tőle a vezérmadár.

   – Néhány napot még várni kell – felelte a kis felderítő–, de van ott kertben egy fura alak. Olyan városinak néz ki. Először a sapkáját dobálta. Gondolom, el akart ijeszteni vele. Látva, hogy nem járt eredménnyel, cselhez folyamodott. Kedvesen hívogatott, szólongatott, hogy menjek oda hozzá. Mivel nem így történt, hangosan elkiabálta magát, amit ugyancsak nem értettem, de jobbnak láttam elhúzni a csíkot azt gondolván, hogy talán a következő lépésként előkapja a puskáját.

   – Micsoda egy gyáva felderítő vagy – repült előre Sanyi, egy bátor ifjú –, majd én becserkészem, a bizalmába férkőzök, megtudom mik a tervei, és főleg azt, hogy meddig marad.

A többiek helyeselték a tervet.  Másnap kora reggel Sanyi elrepült Kertfalva 23-as számhoz tartozó birtokra, hogy megkezdje a felderítést. Először a távolabbi kerítésre szállt, onnan figyelte a madárijesztőt, aki éppen tornázott.

   – Egy, kettő, egy, kettő, lábemelés, még egyszer. Most a karokat a magasba, három, négy.

Sanyi még soha nem látott olyan madárijesztőt, aki tornázik. Közelebb merészkedett egy szőlőkaróra. Mindenesetre fura szerzet, állapította meg. Nézte a cipőjét, a ruháját. Olyan emberi külseje van. Ha madárijesztő lenne, ócska , szakadt cuccokban pózolna. A madárijesztők nem szoktak ilyen mutatványokat végezni, főleg nem szoktak beszélni. De ha ember lenne, nem itt állna ebben a rekkenő hőségben, fedetlen fejjel, hanem elmenne az árnyékba. Se nem ember, se nem madárijegytő. Tovább töprengett volna, de Eff észrevette és abbahagyta a tornát.

   – Szia ! – köszöntötte a madarat.  – Jaj, de örülök, hogy itt vagy! Hogy hívnak?

   – Sanyi vagyok – csiripelte meglepődve a seregély.

   – Megtennéd, hogy idehozod a sapkámat, kedves Sanyi? Kérlek szépen! Tudod, tegnap véletlenül levertem a fejemről. Nagy szükségem lenne rá ebben a melegben!

Sanyi elrepült a szőlőkaró felett, amelyiken a kacskaringós Eff feliratú rózsaszín baseball sapka fennakadt. Többször is körberepülte, alulról is, felülről is, mert valami csapdának gondolta. Mivel mindenképpen sikeres federítőmunkát akart végezni, ezért úgy gondolta, bármi is legyen, ő bizony a végére jár.

   – Egyedül nem megy, hozok segítséget ! – szólt oda Eff-nek és elrepült. Nemsokára megjelent egy másik madárral. Ketten már elég erősek voltak ahhoz, hogy felemeljék a sapkát, átrepüljenek vele a madárijesztőhöz és óvatosan a fejére illesszék. Nagyon óvatosan, ugyanis attól féltek, hogy a teniszütős kéz orvul lecsap rájuk.

   – Nagyon szépen köszönöm ! – hálálkodott a madárijesztő. – El is felejtettem bemutatkozni

nektek. Én Eff vagyok, így egyszerúen, ahogy a sapkámra van írva.

Fura egy név – súgta Sanyi a társának, majd hangosan azt mondta :

   – Mi seregélyek vagyunk. Innen a közeli erdőből. Meddig maradsz a kertben?

   – Azt hiszem egész nyáron itt leszek – válaszolta a madárijesztő. – Azt hittem féltek tőlem, mert sok okos dolgot tudok, ami benne van a fejemben – magyarázta nekik.

   – Igazán? Miért, mi van a fejedben ?

   – Oh, hát sok minden. Milyen kíváncsiak vagytok! Majd holnap mesélek nektek, de most szépen kérlek benneteket, hagyjatok kicsit hűsölni. Még az is lehet, hogy szunyókálok egy kicsit, mert az éjjel nem tudtam aludni ! – azzal a szemébe húzta a sapkáját és hamarosan álomba szenderült.

   – Szerinted tényleg alszik, vagy csak tetteti magát ? – kérdezte Sanyi a másik madarat. – Repüljünk haza, már biztosan várnak bennünket!

A seregélyek hitték is meg nem is, amit hallottak: Nem ember az, csak egy beszélő madárijesztő. Eff-nek hívja magát, reggel tornázik, és nagyon okos, mert sok minden benne van a fejében. Mindenesetre megegyeztek abban, hogy óvatosak lesznek, hátha egy madárijesztőnek álcázott, távirányítóval működő vadászrobot. Másnap már többen elkísérték Sanyit, mert kíváncsiak voltak a különös szerzetre.

Eff már ébren volt, vígan dudorászott, amikor megérkeztek. Nagyon megörült a társaságnak.

  – Szép jó napot mindenkinek! – köszöntötte őket. – De jó, hogy eljöttetek!

  – Kialudtad magadat? – érdeklődött Sanyi.

  – Á, dehogy! Már megint fél éjszaka ébren voltam. Van itt a kertben egy vakond, aki folyton felébreszt. Alig hogy elszenderedtem, arra riadtam fel, hogy valaki vagy valami löködi a lábamat. Lenéztem, és egy vakondtúrást láttam. Egyszer csak hangot hallottam a síri csendben: Tessék mondani, jó helyen járok? Ez a krumpliföld? Képzelhetitek, mennyire megijedtem! Ráadásul egy bagoly is belehuhogott az éjszakába. Olyan rémisztő volt!

   – Brrr, ez tényleg az lehetett. Még a toll is felállt a hátamon. Nézzétek! – húzta össze magát egy seregély.

   – Azt igérted tegnap, hogy majd ma elmondod nekünk mi minden van a fejedben! – figyelmeztette Sanyi a madárijesztőt.

  – Igen, igen, emlékszem. Nézzük csak, mi van itt! Ételreceptek, rozmaringos csirkecomb, érdekel benneteket? Nem? Gondoltam. Keresztrejtvény? Sudoku? Bár azt még én sem értem igazán. Hoppá, vadaszkalandok! – lelkendezett Eff.

  – Azt inkább ne! Nem szeretjük a vadászokat – jegyezte meg valamelyik madár.

  – Szerelmes történet? Tegnap este olvastam, olyan megható volt, még sírtam is a végén. Akarjátok hallani?

  – Nem akarunk sírni – szólt valaki az egyik szőlőkaróról –, elázik a tollam. Az esőt is ki nem állhatom! Valami más ?

  – Van itt egy mese. Az a címe, Óz a nagy varázsló. Egy rokonom is szerepel benne. Igaz, ő szalmafejű, de roppant jó pofa. Szívesen elolvasom nektek!

  – Jó a vége? – érdeklődött egy idősebb madár. – Mert ha szomorú vége van, akkor inkább ne meséld el!

  – Szerintem tetszeni fog nektek! De gyertek ide közelebb, onnan hátulról is, hogy mindenki jól hallja! – hívta őket.

Sanyi összerezzent, most mi fog történni, de semmi csalás, semmi csel nem volt, a madárijesztő boldogan szemlélte a körülötte lévő kíváncsi madarakat. Nem készült támadásra ellenük. Akinek nem jutott hely a szőlőkarókon, a madárijesztő vállára, sapkájára telepedett. Volt aki a farmermellény zsebébe csücsült be, hogy közelebb legyen. Eff elkezdte a mesét, miként repítette el a tornádó Dorotit és Totót, hogyan ismerkedtek meg a madárijesztővel, a bádogemberrel, az oroszlánnal, s miként jutottak el Smaragdvárosba. A seregélyeknek még a csőrük is tátva maradt, annyira átérezték a történetet. Különös izgalom fogta el őket, amikor a madárijesztő ahhoz a részhez ért, hogyan találkoztak Ózzal, miként győzték le a gonosz boszorkányt, s miként jutottak haza. Cansas-ba. Eltelt a délelőtt, a délután, mert a madarak gyakran közbecsipegtek. Hol azt nem tudtak, mi az a tornádó, vagy azt, hogy hol van Cansas, és a madárijesztő mindegyik kérdésre türelmesen válaszolt. Mire a mese véget ért, lenyugvóban volt a nap.

 

   – Repüljünk haza, későre jár! Eff is biztosan elfáradt ! – hívta Sanyi a társait.

   – Gyertek el holnap is, várni foglak benneteket! – búcsúzott el tőlük a madárijesztő. Hamarosan elaludt. Olyan mélyen, hogy észre sem vette, hogy a vakond ismét löködi a lábát. Hiába kérdezte merre van a krumpliföld, senki sem igazította útba.

A nap már magasan járt, amikor felébredt. A seregélyek már ott szorongtak a szőlőkarókon és a kerítésen.

   – Ma miről mesélsz nekünk ? – kérdezték kórusban és Eff határtalan örömmel nyugtázta, hogy sokkal többen jöttek el, mint előző nap. Jóval hangosabban kellett beszélnie, hogy azok is jól hallják amit mond, akiknek már csak a távolabbi kerítésen jutott hely.

  – Nézzük csak! Ez biztosan érdekelni fog benneteket.  ET. A földönívüli .

  – Mi az a földönkívüli ? – kérdezte valamelyik madár.

  – Földönkívüli az, aki a földön kívül él, például a Holdon, a Marson vagy valahol egy távoli bolygón – próbálta nekik magyarázni a madárijesztő.

  – Olyan, mint egy UFO – vágott a szavába Sanyi.

  – Nem, nem olyan. Az UFO ugyanis azt jelenti , hogy azonosítatlan repülő tárgy, például amivel a földönkívüliek utazhatnak. Sokan úgy is mondják, hogy az UFO az egy repülő csészealj, mivel olyak kereknek írják le. Talán így már hallottatok róla.

  – Én már láttam repülő csészealjat – szólt egy másik seregély. – Nem is olyan régen. A Kató néni dobta ki, mert el volt törve.

 Oh, jaj, nekem, sopánkodott magában a madárijesztő. Úgy látom ma is hosszú napom lesz, sok mindent meg kell majd magyaráznom. Alig győzte megválaszolni a kérdéseket: Hogy néznek ki a földönkívüliek? Van puskájuk? Nem akarnak lelőni bennünket?  Náluk is van cseresznyefa?

Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel bombázták a madárijesztőt, még mielőtt elkezdhette volna mesélni E.T. kalandjait. Egy-kettőre besötétedett és elköszöntek.

   – A cseresznyefa nem megy sehova, mondták, holnap is lesz nap ! – mondogatták egymásnak.

Közben a gyümölcs egyre csak pirosodott, egyre kivánatosabb lett, de ők semmi szín alatt sem akarták elmulasztani a távoli bolygóról érkezett kis botanikus történetét. A következő reggel is beültek a szokott helyükre,  ki a szőlőkaróra, ki a kerítésre, ki a madárijesztő vállára, ki a sapkájára, mindegy volt, hogy hová, csak ott legyenek és hallgathassák a történetet.

   – Oh, milyen megható! – sóhajtotta egyikük, amikor a történet ahhoz a részhez ért, amikor a kis űrlénynek sikerült üzenetet küldenie a távoli bolygóra, ahol élt.

  – Eljönnek érte? Hazaviszik?

  – A földi kisfiú, Eliot is vele megy?

  – Majd holnap megtudjátok! – felelte nekik Eff felcsigázva az érdeklődesüket. – Most menjetek, szükségem van egy kis alvásra, hosszú volt a nap!

 A seregélyek szívesen maradtak volna, de Eff a szemére húzta a sapkáját, így adta tudtukra, hogy komolyan gondolta az alvást. Szomorúan repültek a tölgyesbe, alig várták, hogy reggel legyen és folytatódjon az izgalmas történet. Mire szombat lett, a madárijesztő már a történet végénél tartott.

  – E.T. a muskátlival a kezében beszállt az érte érkező űrhajóba, Elliot és a barátai, testvérei könnyes szemmel búcsút intettek neki. Az űrhajó felemelkedett a magasba és elrepült.

Ekkor a veteményes kertbe behajtott egy zajos autó. A Gazda szállt ki belőle a feleségével és Petivel, valamint két csaholó kutyájával.  A seregélyek ijedten röppentek fel a magasba, jobbnak látták, ha visszarepülnek a tölgyesbe. Amikor délután visszajöttek, meglepődve tapasztalták, hogy a cseresznyefán csak itt-ott piroslik néhány gyümölcs. Két seregély fél csőrére se lenne elég, nem ennyi madárnak!

   – Alaposan rászedett bennünket ez a madárijesztő! Addig mesélt, míg teljesen elfeledkeztünk a cseresznyéről. Most kereshetünk magunknak egy másik fát! – mondogatták mérgesen. Egymást hibáztatták a bőséges lakoma halogatása miatt.

Eff büszkén állt a kertben, hiszen teljesítette a rábízott feladatot.

 

   – Csak így tovább! – dícsérte meg a Gazda, és jó munkája jutalmául egy napszemüveggel ajándékozta meg. Peti pedig egy automata esernyőt akasztott a teniszütős kezére.

Bepakolták a cseresznyével megrakott ládákat, vödröket a kocsiba, és nagy porfelhőt hagyva maguk után visszahajtottak a városba.

 A seregélyek éppen akkor repültek el Kertfalva 23. felett.

   – Kedves Barátaim, gyertek el jövőre is! Várni foglak benneteket! – kiáltott  a madárijesztő, és hosszasan integetett utánuk.