A Trastevere titkai

Meleg májusi nap volt és közeledett a naplemente, mely arany fényével ölelte körül a Trastevere antik köveit. Rómának azt a negyedét,  amelyről azt tartják, ősi titkokat rejt. Elena lassan sétált, de a szíve zakatolt. Két héttel ezelőtt véletlenül találkozott Antonióval egy  könyvesboltban. Ugyanazt a könyvet keresték, egy római topográfiát. Milyen furcsa, mondta magának, amikor a polc előtt mindketten kinyújtották a kezüket, hogy elvegyék ugyanazt az egyetlen példányt.

– Ó, elnézést – mondta a férfi.

– Ne haragudjon – kapta vissza a kezét a nő, s látszott, hogy mindketten kissé zavarban vannak, de kis habozás után elnevették magukat.

– Ön is ezt a könyvet keresi? – kérdezte az férfi.

 Elena először kissé értetlenül állt a szokatlan helyzet miatt, és kereste a megfelelő szavakat, mert zavarban volt.

–  Az igazat megvallva, már régóta keresem, és örültem, hogy végre megtaláltam. De látom, hogy csak egy példány van belőle. Szükségem lenne rá egy kiadványhoz, amin éppen dolgozom. Elena Tardi vagyok, a Nápolyi Egyetem kutatója, és tanulmányt készítek az ókori Róma topográfiájáról.  Most egy nemzetközi konferencia miatt vagyok Rómában, és megragadtam az alkalmat, hogy megnézzem ezt az értékes és ritka könyvet itt is.  Ön … hogy-hogy érdekli ?

– A Francia Akadémián rendezett konferencián vesz részt?

Elena észrevette, hogy az ismeretlennek enyhe angol vagy amerikai akcentusa van.

– Igen, de hogy találta ki? Ugye nem egy olyan valaki, aki olvassa a gondolatokat?

– Én is a konferencia miatt vagyok itt – mondta a férfi. – Antonio Tucci a Harvardról – mutatkozott be.

– Ejha! Ez fantasztikus. Akkor Ön a kurátora annak a nagyszerű műnek a Circus Maximuson – kiáltott fel Elena lelkesen, hiszen a római régészet legnagyobb szakértőjével beszélt, akinek előadása a kongresszuson másnapra volt tervezve. Szinte áhitattal nézte, miközben arra gondolt, nem csak egy szupersztár, hanem intelligens is, ami manapság ritka.

– Igen, én vagyok a kurátora. De én is tudom, Ön kicsoda. Hat hónappal ezelőtt követtem az előadását New Yorkban a pompei-i ásatásokról. Sok érdekességet tudtam meg, amelyekről előtte nem volt tudomásom.

Amikor Antonio belépett a könyvesboltba, észrevette azt a barnahajú nőt a polcok között körözve. Azonnal felismerte, bár amikor New Yorkban látta, nem vette észre, hogy ilyen bájos. Remélte, hogy Rómában találkozik majd vele, de az első nap délelőttjén nem látta, így azt gondolta, nem jött el az eseményre. Mivel az elmúlt hónapokban is olvasta a publikációit,  megállapította, valóban nagy tehetsége van a kutatásban. Elhatározta, ha nem találkozik vele Rómában, elmegy Nápolyba, és felajánlja neki, dolgozzanak együtt egy projekten.

 Elena azonnal szimpatikusnak találta a férfit. Bár nem volt egy kimondott topmodell alkat, de volt benne vonzerő, tekintete kifejező és megnyugtató.

– Kérdezzük meg a pénztárnál, hátha van még egy példány valahol, tán a raktárban – ajánlotta Antoniónak, de az ott dolgozó lány azonnal válaszolt, csak ez az egyetlen példány van a könyvből. – Akkor most mi lesz? Kié lesz?

– Megvesszük együtt, és majd közösen használjuk – felelte a férfi.

– Ez remek ötlet, így gyakrabban láthatjuk egymást – mondta Elena, s érezte, hogy fülig elpirult, és hogy a szavai úgy hangozhattak, mintha valami másféle ajánlat lett volna. – Elnézést, nem tudom, mit beszélek, bocsásson meg.

Antonio észrevette Elena zavarát, de neki egyáltalán nem volt ellenszenves a nő kijelentése, sőt, nagyon is tetszett neki, így megvették a könyvet 50-50 százalék arányban, majd elhagyták a boltot.

– Akkor most elkezdhetjük az együtt olvasást – javasolta a férfi. – Tudok itt a közelben egy nyugodt helyet, ahol remek aperitifeket lehet kóstolni. A vendégem vagy! Ó, bocsánat, hogy letegeztelek az engedélyed nélkül.

–  Semmi gond. Tegeződve sokkal egyszerűbb beszélgetni.

A sarkon lévő étterem és kávézó zsúfolt volt abban az órában, de szerencsére találtak egy kis asztalt a tetőteraszon. A panorámát látva elálltak Elena szavai. A Szent Péter bazilika kupolája, a Tiberisz folyó, a Fórum, kicsit távolabb a Traianusz-oszlop.

– Micsoda látvány – kiáltott fel, s elbűvölve hallgatta Antoniót, aki látvány részleteit magyarázta, és a hozzájuk kapcsolódó anekdotákat mesélte. A közösen vásárolt topográfiai könyv elfeledve hevert az asztalon, egyiküknek sem volt kedve kinyitni.

Elena úgy gondolta, ez a három óra volt eddigi élete legjobb három órája, mindegyikük mesélt a munkájáról, saját magukról, olyan volt, mintha két messziről indult folyó most egyetlen áramlattá olvadt volna össze. Elena ismeretlen teljességet érzett, amit soha egyetlen más férfi társaságában sem. Antonio pedig azt érezte, Elena a megfelelő nő számára, de nem akarta elsietni a dolgokat, mint az első házassága során, nem hagyva időt arra, hogy jobban megismerjék egymást. Nem csoda, hogy egy év után elváltak. Olaszországban született, a szülei később vándoroltak ki Amerikába, de a nagyszülei Rómában maradtak, s a nyarakat mindig náluk töltötte. A barátokkal bebarangolták Trastevere szűk utcáit, rejtekhelyeit, bicikliztek, bújócskáztak a Botanikus Kert fái és bokrai között, kártyáztak, gombfociztak, micsoda nyarak voltak azok!  Amikor a nagyszületi meghaltak, ő örökölte meg a hatalmas házat, az Arco di San Calisto utcában. Eleinte azt mondta, hogy a ház öreg és nem igazán kényelmes, de idővel megváltozott a véleménye, rendbehozatta, és saját izlése szerint kisebb átalakításokat is végzett benne, ügyelve arra, hogy megmaradjon az antikvitása is.

Két hete minden nap találkoztak. Amikor a konferencia véget ért, Elena Rómában maradt. A hivatalos verzió az volt, hogy a munkájához végez kutatásokat, de valójában az igazi ok Antonio volt. Úgy, mint két régi barát,  felfedezve és megismerve egymást napról napra. Reggelente a Német Régészeti Intézetben találkoztak, egymás mellett ülve, ugyanazzal a kutatási izgalommal elfoglalva. Eldöntötték, hogy közösen folytatnak kutatást az ókori Róma topográfiájáról. Végül is az ókori topográfia volt az, ami igazi kupidóvá vált. Délutánonként, mint két turista kéz a kézben sétáltak a városban, hogy felfedezzék a titokzatos, kevésbé ismert római helyeket.

Azon a langyos májusi estén Elena lassan sétált, de a szíve erősen dobogott. Majdnem futva tette meg a szakaszt a Santa Rifina tértől az Arco di SanCalisto utcáig. Antonio meghívta a házába, az ő “menedékhelye”, ahogyan gyakran tréfálkozott. Amikor megérkezett a kapuhoz, becsengetett, és Antonio kinyitotta az ajtót. Sejtelmesen néztek egymásra, tudván, hogy aznap este bármi megtörténhet közöttük. Elena a házat mesésnek találta, antik bútorok, telisteli könyvespolcok között kézen fogva vezette őt Antonio.

– Biztos vagy benne, hogy át akarod élni ezt a kalandot? – kérdezte Antonio.

– Igen, kész vagyok, mert ez a kaland a mi történetünk is.

Antonio közel húzta magához Elenát, átölelte a derekát.

– Szeretlek, Elena. Mondd, akarsz velem élni?

– Igen, veled akarok élni, mert nagyon szeretlek.