A mormota  és az udvarlói

Egy magas hegy oldalán lévő sűrű erdőben sok állat élt. Ebben a különleges világban minden lakónak megvolt a maga szerepe. Például a  sün postás volt. Biciklivel kézbesítette a leveleket a többi állatnak. Mindig elfoglalt volt, mert naponta sok levél és számla érkezett, és  volt, amikor csomagot is kellett kiszállítania. Ezeket a hátsó ülésre felszerelt ládában vitte. A sün nagyon udvarias és kifinomult ember volt, mindig elegánsan öltözködött. Munka közben egyenruhát hordott, zöld nyakkendővel, ami igazán jól állt neki. Amikor megszólalt, mindig figyelmességgel és mások iránti tisztelettel teli szavakat használt: kérem, köszönöm, engedje meg, bocsásson meg meg stb.. 

Ebben az erdőben élt egy gyönyörű mormota is. Aranyos, kedves állat lévén sok más állat odavolt érte.  A postás sün is. Mindig arra várt, hogy a mormota levelet, számlát vagy csomagot kapjon, és mehessen hozzá kézbesíteni, de soha nem volt bátorsága randira hívni, mert annyira félénk volt. Természetesen a mormota észrevette a rajongását, mert látta, hogy a sün mindig elpirult, amikor beszélt hozzá, sőt néha dadogott is. Emiatt a mormota úgy gondolta, meghívja egy sétára, mert a félénk sün soha nem teszi meg az első lépést.. A postás nagyon boldog volt, bár az igazat megvallva jobban szerette volna, ha tőle jön az ötlet.

– Örömmel elfogadom a meghívást, én is ugyanezt akartam mondani – felelte vidáman, s megbeszélték, hogy vasárnap ebéd után találkoznak.

Az volt a legszebb séta, amit a sün életében tett. Sok mindenről beszélgettek,  kiderült, mennyi mindenben közös véleményen vannak. Amikor eljött az este, a búcsú ideje, a sün ösztönösen átkarolta a mormotát, aki mérgesen kiabálni kezdett.

– Mit csinálsz, te ügyetlen jószág? Nem látod, hogy összeszúrkálsz?

A sün megijedt ettől a kifakadástól.

– Ne haragudj, nem akartalak megszúrkálni. Tudod, mi sünök így üdvözöljük egymást, és el is felejtettem, hogy tüskés vagyok – próbálta elmagyarázni a mormotának, mi történt, de az nem törődött vele, tovább kiabált.

– Keress valaki mást, akit szúrkálhatsz! – azzal otthagyta a sünt és hazament.

Eltelt néhány nap, és a hód meghívta a mormotát ebédre a Liba Lajos éttermébe. A mormota elfogadta, azt gondolva, hogy a hódnak nincsenek tüskéi, legalább nem tudja megszúrni. Vidáman megebédeztek, azonban még mielőtt meghozták volna a számlát, a hód elkezdett hangosan böfögni.

– Már megbocsáss, de micsoda neveletlenség böfögni egy hölgy előtt –  jegyezte meg felháborodva a mormota.

– Miért zavar ez téged? Ne kényeskedj, nem vagy te hercegnő – válaszolta a hód.

– Szégyelld magadat, neveletlen állat – mondta a mormota és elsétált onnan. Elmenőben a sünre gondolt, aki mindig annyira udvariasan viselkedett vele.

A mormota csinos, vonzó, aranyos teremtés volt, s a többi hímnemű állat látva, hogy ismét szabad, a nyúl is elkezdett udvarolni neki. Azonban túlságosan bosszantó volt számára, hogy a nyúl folyton mozgatja az orrát, folyton mozgott a bajsza, ezért fél óra után szó nélkül otthagyta, és ismét eszébe jutott a sün udvarisas modora. Utána a mókussal randevúzott, de a mókus sokat káromkodott, és cikk-cakkosan ugrált, néha felfutott a fára, alig tudott lépést tartani vele, ez miatt hagyta el. Ez után a bagoly következett, de benne is talált valami hibát, fura hangokat adott ki, és másokkal is beszélt, amikor vele volt.

– Elég! Nem akarok senkivel sem randevúzni! – állapította meg, és eldobta magát a pamlagon. A sünre gondolt, de tudta, hogy a sünnek nem lesz bátorsága randevúzni vele a történtek  után.

 

Egy szép napon levele érkezett a mormotának, és a sün kénytelen volt kézbesíteni.

– Jó reggelt,mormota. Nem szeretnélek zavarni, de át kell adnom ezt a levelet – mondta kissé zavartan, majd amikor a mormota aláírta az átvételt, udvariasan megköszönte neki.

– Mi lenne, ha elmennénk sétálni? – kérdezte a mormota békülékeny hangnemben.

– Szívesen – felelte a sün, és majdnem elájult az izgalomtól.

Így hát újra együtt mentek el,  és egy vidám délutánt töltöttek  egymás társaságában. De amikor elérkezett a búcsú ideje, a sün véletlenül újra átkarolta a mormotát, de amint rájött, mit csinál, gyorsan visszahúzta a karjait. 

– Őszintén bocsánatot kérek, mormota. Megint elfelejtettem a tüskéimet. Meg tudsz nekem bocsátani?  – Sün, talán lekerekíttetted a tűskéid hegyét? Már nem szúrnak,  sőt, még csak nem is csiklandoznak – mondta a mormota mosolyogva, és magához ölelte.

Attól kezdve gyakran találkoztak egymással, és egy év múlva összeházasodtak. Gyönyörű szertartás volt, ám valaki a hátsó sorban megjegyezte:

– De mit keres ez a  csinos mormota  azzal a tüskés postással? – mire a hód, a nyúl, a mókus, és bagoly kórusban válaszoltak:

– Azt csak a nagy varázsló tudhatja.