Marco kutyus és a farkas

 

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy Marco nevű barna tacskókutya, aki egy kicsi faluban élt közel az erdőhöz. Igazán különleges kutya révén beszélgetni tudott az erdei állatokkal.

Egy nap, miközben az erdőben sétált, találkozott egy nyuszival, aki kétségbeesetten sírt.

– Mi bajod?  – kérdezte Marco.

– A kisöcsémet elrabolta a gonosz farkas, aki a szürkehegy barlangjában lakik  – válaszolta a nyuszi zokogva.

Marco elhatározta, hogy segít neki, és elindult a farkas barlangja felé. Amikor megérkezett, a nyuszi kisöccsét egy ketrecben találta. Ki akarta szabadítani, de amint el akarta húzni a reteszt, megjelent a hatalmas farkas.

– Te mit keresel itt és mit akartál csinálni? – bömbölte.

Marco tudta, hogy nem tud szembeszállni a farkassal, mert a lompos sokkal nagyobb és erősebb mint ő, de bátran úgy döntött, hogy nem fut el. Úgy gondolta, hogy beveti a különleges fegyverét, a kedvességet. Habozás nélkül a farkas elé állt, és mélyen a szemébe nézett. Mivel jól tudott társalogni az állatokkal, sikerült meggyőznie,  hogy ne ilyen kicsi nyulaknak fitogtassa az erejét, hanem hozzá hasonló állatoknak, például egy rókának, egy nagytermetű kutyának, vagy egy medvének, hiszen a kisméretű állatok nem tudnak vele versenyre kelni. Addig addig mondogatta, amig a farkas el nem gondolkodott ezen,  és kis idő múlva rájött, hogy Marcónak igaza van. Ezért saját maga nyitotta ki a ketrecet, és engedte szabadon a fogoly nyuszit.

– JÓ utat hazafelé – köszönt el tőlük, és hosszan nézett utánuk, amig el nem tűntek az erdő fái között.

Marco visszatért a faluba a nyuszival, és a két nyuszitestvér végre újra együtt volt. Az erdő összes állata hősként ünnepelte a kutyát. Attól a naptól kezdve Marco az erdő védelmezője, és az ott élő összes állat legjobb barátja lett.

A történet tanulsága az, hogy az erő és a kedvesség bármilyen problémát 

megoldhat, és egy kis bátorsággal még a legkisebbek is hőssé válhatnak.

 

 

 Esernyő nélkül

Az idős asszony az ablaknál ült. A félig elhúzott  függönyön át nézte  az esőben siető embereket. Figyelte az esernyő alatti arcukat, ahogy elhaladtak előtte. Többnyire feszültek, bosszúsak voltak, átkozták a parkoló autókat, melyek a járdára felállva elállták az utat.

Visszagondolt több mint fél évszázaddal előbbre,  ugyanarra az utcára, ugyanarra a házra, amelyben most is élt. A szüleitől örökölte. A pénzből, amit szintén ráhagytak, vett egy robogót, mely szabadságérzetet adott neki. Szerette a szélben lobogó haját, az irigy pillantásokat az autókból, amelyek mellett elsuhant a tengerparta menet. A tenger… Ó, mennyire imádtam a tengert! Azt a végtelen kékséget, a friss levegőt.  Ott ismerkedett meg Giorgióval is, aki hevesen udvarolt neki. Nem ő volt az egyetlen hódolója, tudta, hogy gyönyörű, látta az emberek szemében, ahogy ránéztek. Giorgio nem volt kimondottan jóképű, de mindig megnevettette, így őt választotta. Összeházasodtak a városházán. Templomi esküvő nélkül, ami akkoriban ritkaságnak számított. Boldogok és elégedettek voltak, ami azonban nem tartott sokáig. Amikor egy év múlva Tomasso megszületett, Giorgio lelépett,  azt mondta, nem érzi magát készen az apaszerepre. Ó, Tomasso, Tomasso… Könnyes lett a szeme. A fia csak tizenkét éves volt, amikor agyhártyagyulladásban meghalt. Letörölte a könnyeit, és ismét a járókelőket nézte. Az eső még mindig esett. Kitartóan, függőlegesen. Szélcsend volt.

Észrevett egy lányt az utca túloldalán, aki esernyő nélkül állt a zebránál. Hogy-hogy nincs nála esernyő ebben a zord időben? Tán otthon felejtette, vagy egyszerűen olyan, mint ő, útálja az ernyőket. Ismerős volt a járása, ahogy áthaladt az úton, fejét a dzsekijének kapucnija takarta. Amikor a lány észrevette őt, integetni kezdett. Nem látta az arcát, fogalma sem volt, hogy ki ő, de ösztönösen visszaintett, aztán pár lépés után eltűnt a szeme elől.   Néhány perccel később hallotta a kulcs fémes kattanását a zárban, majd az ajtó kinyilt, de nem hallotta, hogy újra becsukódott volna. Félni kezdett, vajon ki lehet az. A kulcsokat a szomszéd fiának adta kicsivel előbb, aki időnként bevásárol neki. De ő nem lehet, hiszen előbb ment el, látta beszállni az autóba.  Még nem érhetett vissza.

A lány volt az. Levette a kapucnit a fejéről, arca fedetlen, vidám, az ő arca 27-28 évesen. Érdekes módon a ruhája nem volt vizes annak ellenére, hogy nem volt esernyője.

– Több, mint ötven év telt el, és még mindig nem cserélted le a zárakat – mondta szemrehányóan a lány. – Legalább egy tucat barátnak adtuk oda a kulcsokat Giorgio előtt. Ki tudja, hány másolat kering a városban – nevetett, s az idős nő vele együtt nevetett.

Mintha csak magamat látnám.

– Álmodom? – nézett a lányra, aki leült egy székre vele szemben, és megfogta a kezét.

– Nem álmodsz. Azért jöttem, hogy elvigyelek – mondta.

– Elvigyél? Hova? – nézett a lány szemébe, és hirtelen megértette. Hányszor tűnődött már azon, hogyan fog megtörténni, amikor el kell mennie. Szenvedni fog? Félni fog? És íme itt a válasz a maga zseniális egyszerűségében. A legboldogabb pillanatok kísérik el az úton.  A saját  Kharónom vagyok.  – Szóval így történik…

– Néha. A valóságban minden élet másképp kezdődik és másképp ér véget. Később majd meglátod.

Ezer kérdést szeretett volna feltenni neki, hogy végre megtudja, mi történik ezután, de volt egy, ami különösen érdekelte, ami túl régóta motoszkált a szívében.

– És Tomasso?

– Tomasso már vár ránk – mosolyodott el a lány.

– Akkor menjünk, ne várakoztassuk – szorította meg az idős asszony fiatal önmaga kezét. Szemei megteltek örömkönnyekkel, és boldogan lépett az örökkévalóság felé vezető útra.

Amikor a szomszéd fia visszatért a bevásárlásból, az idős asszonyt  a szokásos helyén találta némán, mozdulatlanul, feje az ablaküvegnek döntve. Arcán a könnyei még melegek voltak.

Megjegyzés: Kharón a görög mitológia egyik alakja, ő az a révész, aki a temetési szertartás után az elhunytak lelkét

 a pokoli folyókon (például az Akherónon és a Sztüxön) át a holtak világába szállítja. 

Az igazak az Elüszionba, a gonoszok Tartaroszba kerülnek. A hagyomány

 szerint az elhúnytak szájára pénzérméket, obolokat helyeztek, ezzel fizették a révésznek az út díját.

 

 

Öt lépés

Amikor a lépcsőn futott lefelé, az kiabálta, hagyj békén. Iván nem futott utána. Ült a kanapén, kezével idegesen a hajába túrt. Napok teltek el, de még mindig tisztán emlékezett rá. Irén az évekig tartó együttélésüket egy “hagyjbékénnel” csak úgy lehúzta a vécén. Legalább tette volna hozzá, hogy te szemétláda, de nem, még azt sem.  Vége kellett lennie, mert Irén ezt akarta, és minden magyarázatot feleslegesnek tartott.

Iván szipogott, összeszorította a fájdalmasra kisírt szemeit. Egy férfi nem sír, jutott eszébe apja szavai. Soha sem értett ezzel egyet. A férfi is ember, és miért ne sírhatna, ha olyanja van.

A tévé az ünnepi felvonulást közvetítette, a tömeg a Via Cavour-on haladt a Piazza Repubblica felé.  Szinte üvöltött a zeneszó, a riporterek kommentjei, de ő semmit sem hallott belőlte, az esze máshol járt. Még mindig nem tudta elhinni. Éppen úgy, mint amikor egy csecsemőgyilkosságról hallasz, mert számodra lehetetlen ilyet tenni. Vagy amikor rémisztő háborús jelenetről tudósítanak a tévében, és azt hiszed, ez csak egy film, a valóságban ilyen nem létezik. Becsapod magadat azzal, hogy a sors fájdalmi csak másokat érinthetnek.  Aztán felébredsz az álomból és megérted, hogy azok a mások akár te is lehetsz. Minden megtörténhet.

Undorral nézte a tévét. Minden undorította, az áldozatok, az örömök, a fájdalom. Egy életet osztott meg Irénnel,  legalábbis ő azt hitte. Reményekkel és tervekkel teli életet. Sok áldozat, sok öröm, de mindezt együtt tették meg. A dicsőség és a felelősség is az övék volt. Közösen. Aztán attól a naptól kezdve semmi. Semmi és semmi. Mindenki vállalja a saját érdemeit és hibáit?  De vajon még mindig van értékük most, hogy mindegyikük a maga útját járja? Volt-e értelme annyit fáradozni és szenvedni mindazért, amit együtt építettek fel, és ami most már nem létezik? Nem, nem volt.

Felállt. Öt lépés. Csak öt. Ennyire volt az erkélytől. Lenézett a tizedik emeletről. A város ünnepelte a Köztársaság Napját. Azok a mosolygó arcok, a zenei parádé, a kacagások, a vidámság… Kit érdekel? Ő csak  Irén utolsó szavait hallotta: Hagyj békén.

Lehunyta a szemét és repülni kezdett. De az embernek nincsenek szárnyai. Különösen az után, hogy elhagyták. Magyarázat nélkül.