Halloween-buli (mese)

Egyszer régen egy messzi-messzi kastélyban kis halloween-szörnyek éltek. Ezek a kis szörnyecskék minden évben  az év legfontosabb bulijára, a Halloweenre készültek. Október 31-én este nagyon elfoglaltak voltak a denevérek elrendezésével a menyezeten, és a sütőtökök kihelyezésével az ablakokba. Amint a fekete tarantula befejezte a szoba díszítését, csatlakozott a barátaihoz, hogy megbeszéljék, melyik ruhát vegye fel erre az alkalomra. Egy puha, hímzett selyemhálót választott, és biztos volt benne, hogy az összes  pók megcsodálja.

- Csinos vagy – kiáltott fel egyik barátnője -, nekem mindig feketébe kell öltöznöm, mert feketeözvegy vagyok.

Ekkor kinyílt a kastély ajtaja, amitől mindenki megijedt. Egy boszorkány lépett be, vállán egy nagy zsákkal.

- Üdv, Szalamandra, jó, hogy eljöttél - mondta a csontváz -, de mi van abban a zsákban?

- Nem a te dolgod - válaszolta Szalamandra -, menj vissza a szekrényedbe.

A csontváz dühös lett, és mérgesen felkiáltott:

- Nyisd ki a zsákot, és mutasd meg, mi van benne!

- Gyerünk, nyisd ki – mondták a szörnyek kórusban -, ha nem nyitod ki azonnal, nem engedjük, hogy részt vehess a rondasági versenyen.

Szalamandra mérgében felhorkant, de mivel nagyon szeretett volna nyerni, végül kinyitotta a zsákot. Piszkosfehér ruhába öltöztetett fahasábot húzott elő. Nagyon nehéz volt, és Szalamandra leejtette a földre. A csontváz odalépett, és kíváncsian megkérdezte:

- De mit hoztál? Miért hordod magaddal ezt a nehéz rönköt?

- Ez nem egy rönk, hanem Hétalvó Boszorkány. Meghívtam a buliba, még két liter kávét is itattam vele, de nem akar felébredni.

- Ő sokkal rondább nálad, Szalamandra – mondta az egyik szörnyecske -, biztos vagyok benne, hogy ő fogja megnyerni a fődíjat.

- Azt már nem. A nyeremény az enyém lesz. Egy örökkévalóságba telt, mire ilyen csúnya lettem – kiabálta Szalamandra.

- Ébressze fel valaki Hétalvó Boszorkányt – javasolta a tarantula. – Hivjátok ide Sajtocska szellemet, hátha tehet érte valamit.

- Sajt! Valaki azt mondta, hogy sajt? Hol van a sajt, ide vele! – szólalt meg Hétalvó Boszorkány, felállt, álmosan körülnézett, majd horkolva visszaesett a földre.  A csontváz odament hozzá, megpróbálta újra felemelni, de hiába.

- Hagyjátok, hadd aludjon, mert így biztosan énleszek a legrondább ah ah ah – nevetett Szalamandra.

- Ó, nem – lépett oda a csontváz -, szeretsz könnyedén nyerni, igaz? Menjetek és hozzátok ide Sajtocska szellemet.

- Sajt, sajt, hol a sajt, azonnal mondjátok meg – ugrott fel Hétalvó Boszorkány, de azonnal össze is csúszott, és aludt tovább.

- Valóban reménytelen eset – állapította meg a csontváz, és megvakarta a feje tetejét.

- Keresett valaki? – kérdezte a semmiből előjövő, penészes sajtszagú szellem. Néhány szörnyecske ijedtében felkiáltott, és szorosan összebújtak. – Mit kiabáltok? Nem ismertek meg? Én vagyok Sajtocska szellem, csak tavaly óta kissé bepenészesedtem. Most akkor szükségetek van rám, vagy sem?

- Igen, persze, fel kellene ébresztened ezt az álomszuszék boszorkányt – mondta a feketeözvegy és a tarantula egyszerre.

Sajtocska szellem odament Hétalvó Boszorkányhoz, és a fülébe súgta:

- uuuuhuuu én vagyok Sajtocska szellem, nem akarnál megkenni egy fini szendvicset?

- Igen, igen – kiáltott fel Hétalvó Boszorkány, és el akarta kapni a szellemet, de az ellibbent előle. Ám a boszorkány sem volt rest, azonnal üldözőbe vette. Futás közben felborította az összes dekorációt,  a denevérek ijedtükben leröpültek a plafonról.

- Meg kell állítani – kiáltotta Szalamandra, és fogott egy botot, és utánuk szaladt. Amikor kellő távolságba ért, rácsapott Hétalvó Boszorkány hátára,  aki felkiáltott.

- Jaj, micsoda fájdalom. Ki volt az?

- Végre felébredt – örvendeztek a szörnyek -, kezdődhet a buli.Ettek, ittak, táncoltak és énekeltek pár órán át.

- Álljon meg mindenki – kiáltotta Szalamandra – itt az ideje, hogy eldöntsük, ki a legrondább.

A csontváz megfogta a mikrofont és bejelentette

- Mi, akik itt vagyunk, úgy döntöttünk, hogy Hétalvó Boszorkány a legrondább.

Máris megkoronázták, ő lett Miss Halloween, és egy gyönyörá narancssárga tököt kapott jutalmul.

- Látod, idén én nyertem. Nézd, milyen szép díjat kaptam – örvendezett a nyertes rondaság.

Ekkor Szalamandra felkapta ugyanazt a botot, amelynek segítségével megállította barátnőjét, és nagyot csapott a tökre, amitől kettérepedt.

- Szép tök volt, igen, de éppen olyen üres, mint a te fejed, mert te csak aludni tudsz – ezzel mindketten harsányan nevettek,  majd elindultak a táncparkettre. Hajnalig ropták a táncot, amitől Hétalvó Boszorkány annyira elfáradt, hogy egy teljes hétig fel sem ébredt.

 

 

 

 

 

 

Az ügyetlen szellem (mese)

Volt egy öreg kastély, melynek gyönyörű kertjét minden délután meglátogatták a gyerekek. Volt aki virágot szedett, mások bújócskáztak a fák között, vagy egyéb szabadtéri játékokkal foglalták el magukat. Mivel nyár volt, nyáron sokáig van világos, előfordult, hogy még este nyolc órakor is ott voltak. Nyolc óra tájban azonban kijött egy szellem a kastélyból, és vadul üvölteni kezdett, amitől a gyerekek megijedtek, és elmenekültek.

– Aúúúúúúhúúúhú!

Leopold, a csoport legmerészebb gyereke egy napon megkérdezte a többiektől:

– De miért menekülünk? Lehet, csak barátkozni akar , vagy el akar mondani nekünk valamit. Miért nem kérdezzük meg tőle?

A többi gyerek azt gondolta, Leopold megbolondult, mégis hogy gondolja, hogy egy szellemtől megkérdezzék, miért üvölt. Ő azonban nem hagyta magát eltántorítani eredeti szándékától, és másnap este miután mindenki elmenekült,  ő ottmaradt ott egyedül.

–  Hello, szellem úr, miért ijeszted meg a gyerekeket az üvöltéseddel? – tette fel a kérdést, mire a szellem szomorúan válaszolt.

– Nem akarok megijeszteni senkit, csak arról van szó, hogy minden este megpróbálok felakasztani egy családi képet a falra, de olyan ügyetlen vagyok, hogy a kalapáccsal nem a szögre, hanem az ujjamra csapok. Fájdalmamban üvöltök: Aúúúúúúhúúúhú!

A fiúnak támadt egy ötlete, belépett a kastélyba keresve valamit, és a szellemnek igazából fogalma sem volt, hogy mit, de hamarosan visszatért, kezében egy kesztyűvel, melyet az egyik lovagpáncéltól kölcsönzött.

– Tessék! Holnap este mielőtt a kezedbe veszed a kalapácsot, vedd fel ezt!

A szellem megköszönte, Leopolt pedig hazament, mert már senki sem volt ott, akivel játszani tudott volna, és már kezdett sötétedni is. Másnap a szokásos időben valamennyi gyerek ott volt a kastélykertben, és vidáman kergetőztek. Kipp-kopp-kipp-kopp, hallatszott bentről egy hang, ahogyan a szellem a kesztyűs kezével beverte a szöget a falba. Utána vidáman felakasztotta a családi fotót, és boldogan nézegette, majd odalépett az ablakhoz, és vidáman integetett a gyerekeknek.

– Mi történt? Ma este miért nem üvölt? – kérdezték kórusban a gyerekek, és valamennyien Leopoldra néztek, aki nevetve válaszolt.

– Á, semmi, csak megkérdeztem tőle, miért üvölt, aztán segítettem rajta – felelte és vígan folytatták a játékot.

 

A torkos szellem (mese)

 

Volt négy kis barát, akik október 31-én kora este találkoztak a falu parkjában, hogy megbeszéljék, melyik háznál kezdjék a Halloween esti édességgyűjtés. Már mindegyikük jelmezben volt, és kis kosárkát tartottak a kezükben.

– Kezdjük Renátóék házánál, azt hallottam, hogy a kamra tele van édességgel – ajánlotta Peti.

– Anita zsebei is mindig tele vannak cukorkákkal – jegyezte meg Adél.

– Akkor kezdjük ott, ők amúgy is szomszédok – mondta Dávid, aki a legidősebb volt négyőjük közül.

Elindultak arrafelé, amerre az említett gyerekek laktak. Azonban észak felől hideg szél támadt, sötét felhők kúsztak az égen, és egyre közeledett a vihar.

– Jobb, ha hazamegyünk, mielőtt bőrig ázunk – szólt Tamara.– Megfázunk és megbetegszünk, nem ér annyit ez az egész.

– Akkor menj haza, nehogy megbetegedj – mondta kényeskedő hangon Adél, de ahogy kimondta, máris eleredt az eső.

– Fussunk – kiáltotta Dávid –, menedéket kell keresnünk. - Hazamenni most  már nincs idő.

Adél egy ütött-kopott házra mutatott, aminek az ablakai mindig csukva vannak.

– Azt mondják, ez egy kísértetház – kiáltott Peti, de a többiek meg sem hallották, futottak arrafelé, és a verandán találtak menedéket. Éppen időben, mert egy perc múlva már úgy esett az eső, mintha dézsából öntötték volna.

A házból soha senkit sem láttak kijönni, sem bemenni, az ablakok mindig zárva, és a kertben is magasra nőtt a gaz, ezért nevezték el szellemháznak. Adél, aki hozzászokott, hogy olyan házakban lógjon, ahol sok furcsa dolog történt, mivel a nagynénje boszorkány hírében állt, soha sem gondolt arra, hogy mindaz a sok mende-monda, amit a szellemekről beszélnek, igaz is lehet.

– Nézzétek, nyitva van az ajtaja – mondta Dávid, miközben kíváncsiságból lenyomta a kilincset, és résnyire kinyitotta az ajtót, hogy bekukucskájon.

– Vigyázz, Dávid – kiáltott rá a testvérére a kisöccse. – Szellemek laknak odabent.

– Akkor menjünk be, és nézzük meg őket – mondta Dávid.

– Én nem hiszek a szellemekben – jegyezte meg Adél, és tett néhány lépést befelé a házba. A házban sötét volt, de amikor villámlott, az ablakokon és a nyitott ajtón át a fény beszűrődött a házba. – Van itt valaki? – kérdezte, de nem jött válasz. – Látjátok, nincs itt senki!

Azonban az emeleten egy szellem aludt, aki meghallotta a zajt, és úgy döntött, lekukucskál. Fejét átdugta a plafonon, és meglátta a gyerekeket.

– Ezek a sünök azért jöttek, hogy megzavarják a nyugalmamat, el kell ijesztenem őket  – állapította meg, de amikor jobban megnézte a négy jövevényt, észrevette, hogy Halloween-jelmez van rajtuk, és ez azt jelentette, hogy tele vannak cukorkával és csokoládéval. – Mmm  nyami-nyami. Meg kell szereznem az édeséget tőlük.

Pár pillanatig azon gondolkodott,  mit tegyen, hogy megkaparinthassa a kosárkáik tartalmát.

– Búúú  – kiáltotta el magát, mire a négy gyerek ijedten sikoltozni kezdett. Ki akartak futni a házból, de az ajtót zárva találták. – Búúúú.

A gyerekek félve bújtak össze. A hang egyre közeledett.

– Ha azt akarjátok, hogy békén hagyjalak benneteket, nekem kell adnotok az összes édességet.

–  De nálunk nincs édesség – mondta Adél.

– Ne hazudj! Halloween-jelmezben vagytok, és Halloweenkor megtöltitek a zsebeiteket meg a kosaraitokat csokival és cukorkával. Ide vele –  kiáltotta a szellem, miközben suhant lefelé a lépcső felett, kezében egy égő gyertyát tartott, azzal világított.

– De még nem jártuk körbe aházakat. Még korán van, és csak azért jöttünk be ide, mert eleredt az eső – magyarázta Tamara.

– Igazán? – kérdezte a szellem, aki nem tudta, hány óra van, azt se hogy esik az eső, de fehér kissé áttetsző alakja ott körözött a gyerekek körül, miközben   benézett az üres kosaraikba.

– De szellemek nem léteznek.  Ki vagy te? – kérdezte Adél.

– Ugyan már, honnan veszed ezet? Nem vagyok elég szellemies? – kérdezte a lebegő alak. – Nem vagyok rossz és gonosz, csak azért ijesztettelek meg benneteket, mert nagyon vágyom az édességre. Elég torkos szellem vagyok, azt hiszem.

–  Van neved? – kérdezte Dávid.

– Persze, persze, van nevem.  Hugó vagyok.

– Örvendünk, kedves Hugó. Én Dávid vagyok, ez itt a tesóm, Peti. A két lány pedig Adél és Tamara. Elnézést, hogy engedély nélkül bejöttünk a házadba.

– Eszembe jutott valami!– szólt Tamara. – Talán tudnánk egymáson segíteni. Ma este gyere velünk. Biztos vagyok benne, ha te is jössz, sokkal több édességet fogunk kapni.

A többi gyerek is helyeslően bólogatott, és Hugónak is tetszett a javaslat. Közben elállt az eső, és már öten indultak el a körútra. Amikor kinyílt egy ház ajtaja,  Húgó meglebegtette magát és mondott egy kicsit ijesztő Búúú-t, máris azonnal rakták a csokikat és cukrokat a kosárba. Csodásan szórakoztak egész este. Mielőtt hazaindultak volna, Hugó is kapott egy tele kosár édességet.

– Gyertek el máskor is – köszönt el a gyerekektől. – Ha előbb nem is, de jövőre Halloweenkor mindenképp.

 

A töktolvaj

Egyik reggel, 7:20-kor csengettek. A szomszédom volt az. Még a nevét sem tudom annak a fickónak. Jabbának hívom, mert olyan, mint a Hut gengszter a CsillagokHáborújában, zömök, nyakatlan, mindig rosszalló arccal, sötét karikák a szeme alatt és nagy szájjal.
– Nézd, láttam! – károgta fenyegető hangon.
– Jó reggelt magának is, kedves szomszéd. Mit látott?
– Azt az átkozott törpét. Tegnap este átjött a kertembe és ellopott két tököt.
– Egy törpe jött a kertjébe?
– Nem egy törpe, hanem a te törpéd. Az, amelyik a fügefa alatt van, és olyan önelégülten mosolyog. Átkozott seggfej, ellopta a tökjeimet.
Ekkor esett le, hogy Umbertóról beszél, az én drága kerti törpémről, akit a nagyszüleimtől örököltem ezzel aházzal együtt. Elnevettem magamat.
– Én nem tudok ezen nevetni – ökölbe szorította a kezét és úgy szivta be a levegőt, mintha egy gumimatracot fújna fel. – Egyáltalán nem vicces. Legközelebb elkapom – sziszegte.
– Ugyan már, de hiszen Umberto fából van – próbáltam elmagyarázni neki
– Fából készült vagy sem, de él. Talán nem előtted, de éjszaka. A saját szememmel láttam. Úgy bolyongott a kertemben, mintha egy szupermarket zöldségosztályán lenne.
Iszonyatos erőfeszítésembe került, hogy ne nevessek újra a képébe. Sarkon fordult, mérgesen elrohant. Azt hittem, vége a történetnek, de másnap, ugyanabban az időben, újra megjelent. Ezúttal nem csengetett, ököllel verte az ajtómat. Kinyitottam, ott állt, még mérgesebb volt, mint előző nap. Kidagadtak nyakán az erek.
– Tegnap este három tököt lopott. Ha így megy, kiüríti a kertemet – kiabálta teli torokkal.
– Nyugi – mondtam. – Nem lehetett ő, hiszen csak egy fabábu, évtizedek óta ugyanazon a helyen van – de nem figyelt rám
– Mondd meg annak a gonosz kis törpédnek, hogy mostantól nagyon vigyázzon magára – kiabálta és elindult haza, de még elmenőben is motyogott valamit, amit nem értettem.
Másnap reggel nem hallottam se kopogást, se dörömbölés. Hála istennek, gondoltam. De amint kimentem a házból, láttam, hogy szegény Umbertóm egy fügefa ágán lóg, a reggeli szellő csapkodta. Odamentem, hogy levegyem. Ruhaszárító kötéllel volt fellógattva, szoros precíz csomóval. A mellkasán egy apró tábla, rajzszöggel rögzitve, rajta nagy fekete nyomtatott betűkkel TÖK TOLVAJ, majd kisebb betűkkel az, hogy „Senki sem áll a törvény felett.” Döbbenten néztem, ahogy Umberto lógott, és lángként csapódott belém a felháborodás hulláma. Szerettem volna odamenni ahhoz a pszichopata Jabba varangyhoz, és hátulról fejbe vágni. De aztán nyugodtan leemeltem a kis törpémet, letettem a földre. Boldog kis mosolya, kerek kedves szemei, megdöntött pipája azonnal megnyugtat.
– Ne aggodj öregfiú – suttogtam. – Nem hagyom, hogy bárki hozzád érjen!
Éjfél körül egy sziréna hangja ébresztett fel. Kinéztem a redőny résein át. A mentőautó közvetlenül Jabba kapuja előtt parkolt le, majd a mentősök hordágyon hozták ki őt a házból. Jabba sikoltozott, káromkodott és fenyegetőzött. Néhány szomszéd kiment, és közelről figyelték az eseményeket. Amikor a mentő elhajtott, az utca üres és csendes lett, mint korábban.
Másnap, dél körül kopogtattak az ajtón. Két egyenruhás rendőr. Komolyak voltak, de kissé zavarban.
– Elnézést, ön Mr. Morgan? – kérdezte egyikük, mire bólintottam.
– Ön a fügefa alatt álló kerti törpe tulajdonosa? – kérdezte a másik rendőr. Ismét bólintottam..
– A szomszédja feljelentést tett… nos… az ön törpéje ellen. Tudna nekünk adni némi információt ezzel kapcsolatban?
– Igen, persze. A szomszédom azt állította, hogy a törpém lopkodja a tököket a kertjéből – válaszoltam. Egyikük elővett egy noteszt, és írt bele valamit. – Aztán tegnap megtaláltam a törpét egy faágon lógva.
– Felakasztották? – kérdezte a fiatalabb a kettő közül, felvont szemöldökkel.

– Igen. Hurok és egy tábla – válaszoltam, és megmutattam nekik a mindkettőt.
A két rendőr összenézett, döbbentnek látszottak. Megköszönték, hogy rendelkezésükre álltam, felálltak.
– A szomszédját megfigyelés miatt bent tartják a pszichiátrián – mondta az egyik rendőr elmenőben. Elkísértem őket egészen a kertkapuig. Amint a rendőrautó elhúzott, megláttam a szemközti házból érkező nőt. Körülbelül hetven éves, leopárdmintás köntöst, hajcsavarókat, és bolyhos papucsot viselt.
– Hallotta? – kérdezte szinte súgva. A szomszédunk… Lekötözve találta meg a lánya, fejében egy kifaragott töklámpással. Azt állítja, hogy a maga kertitörpéje volt a tettes – égre emelte a tekintetét, keresztet vetett. – Hogy mik meg nem történnek!? – és visszament a házába.
Umberto pedig önelégülten mosolygott a fügefa alatt.

 

Trick or Treat

 

Tereza nem szeretett éjszaka dolgozni, mert félt a sötéttől.  Amikor október 31-én, Halloween éjszakáján lejárt a műszakja, még köszönni is elfelejtett a kolléganőjének, úgy elrohant. Szeretett volna mielőbb hazaérni. 

Félve lépett be a kihalt és félhomályos utcába, mely a házukhoz vezetett.  Egy temetkezési vállalkozó is lakott abban az utcában, el kellett mennie előtte, de olyan gyorsan haladt, mintha a vonatra rohant volna, amit sürgősen el kell érnie. Előző évben Halloweenkor nagyon megrémült  a rémes zombijelmezben ijesztgető kamaszoktól, akik egészen az épület bejáratáig kergették.

Végre hazaért. Kinyitotta az ajtót, és egy begyakorlott mozdulattal a kulcsokat az ajtó melletti kampóra akarta akasztani, de azok a földre estek.  Kezével tapogatózva mozgott, hogy megtalálja a kapcsolót és felkapcsolja a villanyt, de a kapcsoló nem volt ott, ahol lennie kellett volna.  Előkereste a mobiltelefonját a táskájából, azzal világított, és döbbenten vette észre, hogy a falon nincs kulcstartó, se villanykapcsoló,  és eltűntek a bútorok is.

– Van itt valaki?  –  kérdezte félve, hangja visszhangzott a csendben, de senki sem válaszolt.

 Nyelt egyet, átment az előszobán,  és a lépcsőn elindult  az emeletre. Lába alatt a deszkák nyikorgása gyászos siránkozásnak hangzott.  A hálószobába ért, ahol ugyancsak a nagy üresség fogadta, de semmi közepén egy réginek látszó nagy dobozt látott. Nem az övé volt.

Hirtelen hangos csattanás visszhangzott az üres szobában.

– Tereza, itt vagyok! – szólt valaki a dobozból.

A lány elképedve, gondolkodás nélkül közeledett. Mielőtt bármit is tehetett volna, kinyílt a fedél, és egy fekete szőrös alak bukkant elő, vörösen izzottak a szemei.

–        Trick or Treat! – kiáltotta éles hangon az ijesztő rémség,  s mivel a lánynál nem volt semmi édesség,  amit oda tudott volna adni, két kampós kéz megragadta, és berántotta a dobozba, ami egy puffanással becsukódott és eltűnt Terezával együtt örökre.

 

Megjegyzés: Angliában, Amerikában, de már egyre több országban Halloweenkor a gyerekek édességszerző körútra indulnak különféle jelmezekbe  öltözve.  Amikor bekopogtatnak egy házhoz, azt mondják “Trick or Treat”,   Olaszországban “Dolcetto o sherzetto”   vagyis   ha nem adsz édességet, akkor megtréfálnak..

 

A szúnyogok és a TripAdvisor (mese felnőtteknek)

 

Egyszer volt, hol nem volt, egy messzi-messzi palotában élt egy hercegnő, már nem éppen fiatal, és darázsderekúnak sem lehetett mondani,  de mindig kellőképpen adott magára. Gondtalanul élt, élvezve az élet minden áldását. Azonban  egy napon minden megváltozott.

Hirtelen enyhe bizsergést érzett a lábszárán. Egy apró bosszúságnak tűnt eleinte, de csak néhány másodperc kellett ahhoz, hogy ellenőrizhetetlen késztetés ragadja el, meg kellett vakarnia magát. És vakarta, vakarta, először csak lassan, majd egyre növekvő intenzitással, mígnem apró dudorok jelentek meg a bőrén, elszigetelt dombokra hasonlítva. Hamarosan ezek a dombok valóságos hegyláncokká álltak össze, vörösek és lüktetőek voltak, a viszketés nem enyhült, inkább egyre csak fokozódott, s szegény hercegnő éjjel nappal ennek a gyötrelemnek a foglya lett. Az éjszakák álmatlanná váltak, idegei selyempapírként törékenyek lettek. Lesújtva és kétségbeesve felhívta a testvérét.

– Nővérem, te, aki olyan okos vagy, kérlek, segíts nekem. Mi történik velem?

– Elkapott a szörnyű szúnyogkór – válaszolta a nővére egy szakértő látnok hangján, felfedve a rejtélyt.

– De hogyan lehetséges ez?

– Biztos a szúnyogok TripAdvisorára kerültél, ahol felejthetetlen élményként értékelték a véredet, ezért most más utazó szúnyogok is fel akarnak fedezni téged – tette hozzá a nővére, miközben egy kekszet mártott bele a zöld színű, habos matcha teájába, amit jó drágán hozatott Japánból.

A hercegnő hitte is meg nem is, és  hitetlenkedve úgy döntött,  megkérdezi az internetes varázslót, aki a legabszurdabb kérdésekre is tudja a választ.

– Miért én? – kérdezte a hatalmas online orákulumtól, mire az csak megvonta virtuális vállát, és azt felelte:

– Nincs válasz. De ne aggódj, a gyógyulás lehetséges.

– Hála istennek – sóhajtott a hercegnő.

– Menj a legközelebbi boltba, és vegyél varázsspirálokat, gyújtsd meg őket a házad előtt, és meglátod, a szúnyogok nem mernek majd a közeledbe jönni.

A hercegnő megköszönte a választ, majd elrohant a sarki “Liu Chen”  kereskedésbe, és a kosarát szinültig töltötte spirálokkal. Otthon a ház bejárati ajtaja elé sorba rakta azokat, de még a virágok közti járdán is megyújtott párat, amitől a kertet londoni ködhöz hasonló mérgező felhő takarta be. Könnybelábadt szemmel várta a hatást, azonban a szúnyogok így is bejutottak a palotába, és rendíthetetlenül, továbbra is vígan lakmároztak belőle, mintha mi sem történt volna, ezért visszatért a varázslóhoz.

– Bölcs varázsló, nem segítettek a spirálok, amiket ajánlottál, talán ezek a szúnyogok Távol-Keletről importált lények – kezdte a siránkozást.

 – Nem számít honnan jöttek, Afrikából, vagy a Távol-Keletről, netán a kerti tó partjáról, inkább az lehet a probléma, hogy megszokták a spirál szagát, immunissá váltak.

– Akkor örök életemben ezzel a szenvedéssel kell, hogy éljek? – kérdezte a hercegnő sápadtan.

– Ó, nem, nem, dehogy – nyugtatta a varázsló. – Menj a boltba, de talán egy másikba, ne abba a keletibe, és vegyél néhány citronellás karkötőt. Azok lesznek a te megmentőid.

 – Karkötők? Hm… – motyogta a hercegnő zavartan, de azért felvette őket. Mindkét csuklójára tett, aztán mindkét bokájára, sőt, a haját is azzal a szilikonnak mondott gumikarkötővel fogta össze, de még a nyakláncára is rakott egyet. Fél óra sem telt el, iszonyatos fejfájás gyötörte, de ez a szúnyogokat egyáltalán nem zavarta, továbbra is megtalálták, bárhová is ment.

Lassú, csoszogó léptekkel visszatért a varázslóhoz.

– Ó, bölcs internet varázsló, nagyon bízom a bölcsességedben, de nem akarlak megbántani, tán ez a probléma meghaladja a képességeidet –  mondta félénken.

 – Hogy merészeled? – mennydörögte a varázsló. – Bennem rejlik a világ összes tudása.

Ha ez az emberiség bölcsessége, akkor rossz úton járunk, gondolta a hercegnő, de nem merte kimondani.

– Tudom, hogy a problémád nem a legegyszerűbb, de van rá megoldásom. Egy úgynevezett hangtalizmán, amit a csecsemők védelmére is használnak – mondta a varázsló.

– Hadd tisztázzam… most egy zenegéppel a nyakamban kell járnom? – kérdezte a hercegnő ijedten.

– Ne légy nevetséges – felelte a varázsló némi ingerültséggel a hangjában –, olyan magasfrekvenciájú hangot ad ki, amit csak a szúnyogok hallanak. Annyira idegesiti őket, hogy többé nem fognak megcsípni. Az interneten is megrendelheted, húsz euróba kerül, és holnap már meg is kapod.

A hercegnő elfogadta a tanácsot, és másnap megérkezett a kis szerkezet. Azonnal bekapcsolta. Egy halk kattanás, aztán semmi. Tán elromlott? Körülnézett. Egy pillanatra a szúnyogok megálltak a levegőben, de a pillanatnyi zavarodottság után láthatóan élvezték a “zenét”, és hangos zümmögéssel megindultak a hercegnő felé.

– Ó, jaj, szúnyogriaszto helyett olyat vettem, ami a Radetzky-indulót játsza! – és az idegösszeomlás szélén állva, sokadik alkalommal ismét az internetes varázsló tanácsát kérte.

– Már megint te vagy az? – dörgött a varázsló. – Most mit akarsz?

– Nagytudású, Bölcs Mester, sajnos a hangtalizmán sem segített. Légy őszinte, örök szenvedésre vagyok ítélve?

A varázsló kis ideig nem válaszolt, majd megköszörülte a torkát, és azt mondta:

– Csak egy magyarázata van… Átok ül rajtad!

– Átok? Rajtam? Mint AvadaKevadra a Harry Potterből?

    – Igen – felelte szűkszavúan a varázsló.

    Hirtelen csend lett, még a szúnyogok zümmögése is elhalt egy kis időre. A hercegnő könnyekben tört ki.

– De miért? Szembenézek én az orkokkal is, de tudni akarom, az okát!

     – Szedd össze magadat – vágott közbe a varázsló. – A nyafogó heregnők idegessé tesznek, nem tudok gondolkodni.

– Igazán köszönöm, hm – fakadt ki a hercegnő, most már semmibe véve a jómodort, kissé felemelt hangon. – Megoldásért fordultam hozzád, de mit tettél? Semmit. És még azt merészeled mondani, hogy neked egyetemes a tudásod? Nevetséges, semmit se tudsz.  Azonnal lemondom az előfizetésemet.

– Nyugi – szakította félbe a varázsló békülékenyen, talán kicsit félelemmel teli hangon. – Ha befejezed a hisztizést, és hagyod, hogy megnézzem az archívumot, találok megoldást a problémádra.

– Persze, úgy, mint eddig – mondta gúnyolódva a hercegnő.

– Nem, nem, ezúttal biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog.

A hercegnő a szemét forgatta, de inkább nem szólt semmit. Ettől rosszabb már amúgy se lehet, gondolta.

 – Menj a királyság legjobban felszerelt patikájába. Két bájitalra lesz szükséged. Az egyiktől csatornaszagú leszel, a másik pedig csillapítja a viszketést.

Bár a hercegnő nem hitt a dologban, de elment a királyi patikába, megvette a csodaszereket, és otthon azonnal ki is próbálta.

Működött!

A csípések helye lelapult, a viszketés megszűnt, és a szúnyogok nagyívben elkerülték. Az ünneplésre kerti partit rendezett, de a szag, amit árasztott, nem csak a rovarokat, hanem a vendégeket is távol tartotta.

– Soha többé nem leszek a tiéd, a fenébe is – kiáltotta elégedetten, miközben nézte, ahogy egy odatévedt szúnyog elájult a közelében.

Győzött, és aznap éjjel végre nyugodtan aludt.

Bár büdösen, de boldogan és viszketésmentesen élt,  amig meg nem halt. Itt a vége, fuss el véle.