Az utolsó levél a fán (mese)

Késő ősz volt. Egy fa már minden levelét lehullatta, csupán csak egy maradt fenn, mely nem akarta elhagyni a fát, mert barátok voltak. A fa hiába kérte őt, hogy menjen a többiek után, hogy a leveleknek ez a dolga, de hiába beszélt, a levél maradt. Nem volt mit tenni.

Megjött a tél, és vele együtt a hideg, a levél reggeltől estig remegett, és éjszaka sem tudta lehunyni a szemét a borzongás miatt.

A fa türelmesen vigyázott rá, és gyakran mondogatta neki:

 - Igazán megtisztelő, hogy nem akarsz elhagyni, leesni a többiek közé, a földben rothadni, de nektek leveleknek ezt kell tennetek. A levélszőnyeg alatt megbújnak az apró állatok, hogy átvészeljék a telet, de a többiekkel együtt melegítheted a gyökereimet a hidegben. A földdel keveredve jó táptalaj lehetsz a virágok termesztéséhez, de akár egy kisgyerek is felvehet, magával vihet, és te lehetsz az ő kincse.

E szavak hallatán a kis levél mélyen megborzongott az érzelmektől, és meg volt róla győződve, hogy szükség van rá odalent, és az első széllökésnél hagyta magát elragadni. A szél egy darabig vitte, majd leejtette.

Egy nyitott könyvre esett, melyet egy fiatal nő olvasott a park egyik padján ülve.

-              Nicsak, egy levél - csodálkozott -, és milyen szép színei vannak! Csodálatos könyvjelző lesz belőle – mondta, majd felnézett az égre, és elmosolyodott. - Hamarosan esni fog a hó, ideje hazafelé indulni.

 

A kis levél, bár nem tudta, hogy mi az a könyvjelző, de úgy gondolta, úgy hitte, hogy az egy nemes és fontos munka, s boldogan belesimult a könyv meleg lapjai közé. Mégis csak jó, hogy hagytam magamat elsodorni a széllel, gondolta.

 

 

 

 

Az élet mindig benyújtja a számlát

 

Tamással totyogós korunk óta ismertük egymást. Igaz, ő más városban lakott, de a szüleink jó viszonyban voltak egymással, ezért a baráti összejöveteleken mindig együtt játszottunk. Minden nyáron két hétig a Balatonon nyaraltunk ugyanabban az időben mindannyian. Idővel a legózást és a társasozást felváltotta a papás-mamás játék, ott vesztettük el a szüzességünket is egy négyszemélyes gumicsónakban a balatoni villa kertjében. Alig múltunk el 14 évesek. Elég ügyetlenül ment a dolog, ahogy visszaemlékszem rá, de a következő alkalommal már jobb volt, aztán egyre jobb, csak a négyszemélyes gumicsónak ki ne lyukadt volna alattunk. Szerencsére apáink már a sokadik sör után mással voltak elfoglalva, nem azzal, hogy mi merre járunk és mit csinálunk, ezért csak másnap reggel vették észre a lelapult vízi járgányt.

–Basszus, hát ezzel meg mi történt az éjjel? – csodálkozott apám. – Talán a macskák!

Egész délelőtt a lyukat keresték, majd délután nekiálltak, hogy beragasszák, és figyelmeztettek bennünket,  ne ugráljunk rajta, nehogy megint elváljon a ragasztás. Összenéztünk Tamással, és alig bírtunk uralkodni,  hogy el ne röhögjük magunkat. “Ne ugráljatok rajta”, mintha még ötévesek lennénk, akik tambullinnak nézik a gumicsónakot. Lehet, észre sem vették, hogy a sörözéses-grillezős nyarak alatt felnőttünk?

Az utolsó estén, amit ott töltöttünk, hatalmas vihar volt, nem tudtunk kimenni, s emiatt elmaradt a búcsúszex a megjavított gumicsónakban. Be akartunk menni az egyik szobába, de attól féltünk, esetleg valaki ránk nyithat. Kénytelenek voltunk bent maradni a házban, és hallani, miről beszélnek a felnőttek. Azon az estén tudtuk meg, hogy apámat négy évre külföldre helyezték, hogy ő már két hét múlva Kairóba utazik, s mi, mármint anyám és én szeptember elején megyünk utána, és egy angol középiskolában fogok tanulni. Olyan természetesen csevegtek erről, biztosan nem első alkalommal került szóba mindez. Mialatt a gumicsónakban nagylány lett belőlem, nem is sejtettem, hogy a kerti grill mellett miről folyik a társalgás. Már el volt rendezve minden. Amikor felszólaltam, hogy miért csak most hallok róla, anyám azt mondta:

–Itt az eredménye annak, hogy különutakon jártok Tamással.

Tamás és én kétségbeesetten néztünk egymásra. Ez nem lehet! Hiszem még csak most kezdődött el a szerelmünk! Nem lehet, hogy négy évre elszakítsanak bennünket egymástól! Mint őseink, a hét vezér, Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba és Töhötöm,  mi is vérszerződést kötöttünk. Egy zsákvarró tűvel megböktük a középső ujjunkat, és a kiserkenő vért összedörgöltük, és lenyaltuk. Megfogadtuk, hogy érettségi után mindketten Pécsre fogunk jelentkezni, és majd ott folytatjuk a kapcsolatot, mert a szerelmünk örökké tart. Tamás mindig azt mondta, hogy orvos akar lenni, mint az apja meg a nagyapja is. Nekem elképzelésem sem volt, hogy mit akarok, de úgy okoskodtam, hogy majd az elkövetkezendő négy év alatt kitalálom.

Az egyiptomi új élet teljesen lekötött, de ennek ellenére sok szép szerelmes levelet írtam Tamásnak, és ő is nekem, igaz, volt hogy egy hónapot is kellett rá várni, mert akkoriban az email-ezés még nem volt elterjedve. A kezdeti utálatom után kezdtem megszeretni Kairót, a keleti kultúrát, új barátokra tettem szert az angol iskolában, de esténként sokat gondoltam Tamásra, és szerelmünk fészkére, a gumicsónakra mindaddig, amíg meg nem ismerkedtem Ahmeddel, egy egyiptomi fiúval, aki apám sofőrjének a fia volt. Ahmed kicsit ugyan, de beszélt angolul, és neki köszönhetően igazán megismertem a várost, és annak életét. Elvitt olyan helyekre is, ahová másként nem jutottam volna el. Ő angolul tanult tőlem, és én arabul tanultam tőle. Persze később már nem csak a városnézéssel és a nyelvtanulással voltunk elfoglalva, hanem egymással is. Tizenhat éves voltam, amikor terhes lettem tőle. Anyám kiabált, apám felpofozott, örökre eltiltott Ahmedtől, és még a sofőrt is lecserélte, mintha szerencsétlen felelne a fia tetteiért.

Az abortusz idejére hazahozott anyám, hogy egy magyar kórházban történjen meg a dolog, mert az egyiptomi kórházi körülményekben nem bízott, és az ügyintézése is bonyolult lett volna. Miután visszatértünk Egyiptomba, csak kisérővel járhattam az iskolába, soha sem hagytak az utcán vagy a házban egyedül, nehogy megint gondok legyenek velem.

Utolsó éves voltam, amikor apám egyik újonnan érkezett, fiatal munkatársa, a francia André udvarolni kezdett. Anyám szerint jó parti, jó fizetés, és külföldi élet szépségei miegyéb, s mire észbe kaptam, férjes asszony lett belőlem, madame Sartré-nek hívtak, és az érettségin is csak minimálisan teljesítettem ez miatt. Az épület amelyikben a lakásunk volt, a Nílus part közelében állt és az ablakunkból elláttam egészen a piramisokig. Napközben sok szabadidőm volt, csak vacsorát kellett főzöm és rendbetartani a lakást, ezért beiratkoztam egy arab nyelviskolába.

Amikor apámnak lejárt négy év, a szüleim visszatértek Magyarországra egy új házba, egy új városba. Három év múlva követtem őket én is. Elhagytam Andrét, mert ivott és verekedett. Jópárszor megtörtént, hogy kilószámra kentem az alapozót az arcomra elfedni a kék foltokat, vagy akkora napszemüget raktam fel, hogy úgy néztem ki, ment egy ronda bogár. Persze anyám kiabált velem, mert hogy ő is már ezerszer hazaköltözhetett volna az anyjához, de egy asszonynak tűrni kell. Hát én bizony nem! Szerettem volna megkeresni Tamást, de anyámtól azt hallottam, hogy megnősült. Anyám minden nap elmondta, hogy mennyire sajnálja, amiért elhagytam Andrét, meg hogy mennyire szeretett volna látogatóba járni hozzánk Párizsba, miután Andrénak is lejárt volna a külszolgálat. Soha egy szóval se mondta, hogy szegény lányom, jobb férjet érdemeltél volna. Nem engem sajnált, hanem saját magát, mert nem dicsekedhetett azzal, hogy francia vője van! Elköltöztem a szüleim házából a fővárosba, albérletbe. Elegem volt már a napi kiabálásokból és az örökös fejmosásokból, kioktatásokból. Egy nagyáruház szalámi-sajt részlegén kezdtem el dolgozni, és a napjaim nagy részét a trapista sajt darabolása, valamint a parizel és a turista szalámi szeletelése tette ki. Nem ez volt álmaim munkája, de semmilyen szakképesítésem, és semmilyen gyakorlatom nem volt. Mindenesetre megígérték, hogy némi áruismeret és gyakorlat után az ügyfélszolgálati pulthoz is kerülhetek. A munkaügyis hölgy azt is mondta, hogy az a tény, hogy beszélek angolul és arabul, nem elég a munkaerőpiacon, mert ahol nyelvtudásra van szükség azokhoz az állásokhoz legalább középfokű nyelvvizsga bizonyítványt is kérnek. Elterveztem, hogy amint lesz rá pénzem, megszerzem azokat, mert mindenképpen jobb életre vágytam.

Ebben az áruházban ismerkedtem meg Bélával, aki a zöldségeket és gyümölcsöket rakogatta szemben az én szép üveges pultommal. Tizenöt évvel volt idősebb nálam, de kedves volt, figyelmes,bölcs és nagyon romantikus, egykettőre levett a lábamról, és térdenállva kérte meg a kezemet. Persze igent mondtam neki, annak ellenére, hogy nem voltam bele szerelmes. Viszont jó életem volt mellette, szép kertes házban laktunk a külvárosban, ahol minden volt ahhoz, hogy kényelmesen éljünk. Bútorok, háztartási gépek, nyugati autó, s a Bécs melletti Pandorf-ba jártunk shoppingolni. Béla a tenyerén hordozott, s az ő ösztönzésére a terhességem hónapjaiban letettem a felsőfokú angol nyelvvizsgát, és a középfokú arabot is. Már nem jártam az áruházba parizelt szeletelni, mert fortítóként egyéni vállalkozást indítottam. Sajnos Béla egy autóbalesetben meghalt házasságunk ötödik évében. Magam maradtam a kislányunkkal, Orsikával, aki akkor volt három éves. Béla még a halálával is gondoskodott rólunk, mert az életbiztosítása nagyon sok pénzt fizetett.

Az évek mentek, s egyre több megbízást kaptam, már nem csak termékleírásokat és használati utasításokat fordítottam, hanem regényeket is. Orsika felső tagozatos volt, és csodálatosan zongorázott.

 

Egyik hétvégén az ügyeletre kellett rohannom vele, mert nem akart lemenni a láza és erős hányinger gyötörte.   Akkor ott a kórházi ügyeleten láttam viszont Tamást. Ő volt az orvos, aki ellátta Orsikát. Tizenhét év telt el az utolsó találkozásunk óta, de azonnal megismertem, s ő is engem. Ki tudja meddig néztük volna egymást elbűvölve, szótlanul, ha a nővér be nem jön a rendelőbe.

Három nap múlva csörgött a telefonom. Tamás volt, érdeklődött a kislány állapota felől.

–De honnan tudod a telefonszámomat? – kérdeztem tőle.

–Rá kellett írnod a lányod kezelési lapjára – válaszolta. –Hát persze, emlékeztem vissza.–Vártalak Pécsen – mondta végezetül, és nem is tudtam, mit válaszoljak neki.

–Tudod, annyi minden történt akkoriban – nyögtem ki pár kínos perc után.

–Igen, persze… Aztán pár hónap múlva levelet kaptam, melyben Madame Sartré azt írta, hogy férjhez ment és Egyiptomban marad. Akkor tört ketté a szívem – jegyezte meg halkan.

Szerettem volna elmondani neki mindent, mindazt, amit megbántam, és mindazt amit nem. Talán még lesz rá alkalom, nyugtattam magamat.

Másnap ismét telefonált, és randevúra hívott. Annyira akartam látni, annyira akartam ölelni, csókolni, mint ott, abban a gumicsónakban a balatoni villa kertjében. Ő is csak erre bírt gondolni amióta újra találkoztunk. Tettünk is róla rendesen, hogy ne csak gondoljunk rá. Őrült szenvedéllyel szeretkeztünk a padlón, a fotelban, az asztalon, a zuhany alatt, az ágyban, az autóban, minden helyen és minden pózban, bepótolva az egymás nélküli éveket. Tamás azt mondta, házasodjunk össze, de egyelőre nem akartam egy harmadik férjet, ő is nemrég vált el, úgy gondoltam, várjunk még vele.

Annyira akartunk egy közös gyereket, de nem jött össze, a terhesteszt mindannyiszor negatív lett, hiába imátkoztam kérve kérve a Mindenhatót, hogy jelenjen meg a két piros csík a teszt kis ablakában. Hiába sírtam, a könnyeim sem hatották meg az égieket. Aztán két évre rá beütött a krakk. A havi vérzéseim egyre erősebbek lettek, s pár hónap múlva már odáig fajult a dolog, hogy fél óránként kellett betétet cserélnem. Többször is megtörtént, hogy ennek ellenére annyira eláztam, hogy át kellett öltöznöm. Háromszor mentem küretre a miómáim miatt, de egy-két hónap után minden ugyanúgy folytatódott, s amikor negyedik alkalommal vitt be Tamás a nőgyógyászatra három törölközőbe csavarva alsó testemet, az orvos azt mondta, el kell távolítani a méhemet. Eléggé megnyírbálódott a női mivoltom a műtét után. Úgy éreztem, hogy selejtes lettem amiért nem szülhetek több gyereket. Tamás is elment, elhagyott, ami szintén nagyon megviselt. Gyereket akart, amit én már nem tudtam megadni neki. Évek teltek el, mire kihevertem a történteket.

 

Három évvel ezelőtt a Balatonnál nyaraltunk Orsikával, a keresztanyámnál. Ők bementek úszi, én a parton maradtam, és az egyik gumimatracon napoztam. Egyszer úgy éreztem, hogy elbújt a nap a felhők mögé, kinyitottam a szememet és láttam, hogy valaki áll ott, aki eltakarja. Egy ismerős hang megszólalt:

–Leülhetek ide melléd?

Tamás volt az. Lefogyott, látszott rajta, hogy megviselte az élet. De hová lett a szép barna hullámos haja, amit annyira szerettem? Katonásan rövidre volt megnyírva.

Elmesélte, nyolc hónappal azután, hogy elhagyott, jobb oldali hererákot diagnosztizáltak nála. Megoperálták, kemoterápiára és sugárkezelésre járt. A barátnője, akivel akkoriban volt neki, elhagyta, féltökűnek titulálta. Úgy-ahogy kilábalt a bajból, remélve, hogy a rémálomnak vége, de pár hete a tumor markerek értéke ismét megemelkedett, s az újabb vizsgálatok kimutatták, hogy a rák visszatért, ezúttal a bal heréjébe, és a közeli nyirokcsomók is érintettek a dologban. Újabb kemok, újabb sugárkezelések várnak rá. Elnevette magát, de a nevetésében mérhetetlenül sok fájdalom vegyült.

–Isten megvert, mert már nekem sem lehet gyerekem. Bocsáss meg, hogy geci módon elhagytalak – sírta el magát. – Az élet, ha később is, de mindig benyújtja a számlát.

Átöleltem, vigasztaltam a zokogó férfit, aki némi megnyugvást és békét lelt a karjaimban. Teljes szívemből sajnáltam, és bárhogy is próbáltam erős lenni, hullani kezdtek a könnyeim. Nehéz időszakon mentünk át, de igyekeztem lelket verni belé mindannyiszor, amikor nagyon maga alá került, de hiába.

Tegnap volt Tamás temetése. 44 éves volt. A koporsójába betettem egy nagyon régi fényképet, melyen két tíz év körüli gyerek lekváros kenyeret majszolva ülnek egy gumicsónakban, egy balatoni villa kertjében.

 

 

 

 

                                             Miért nincs itt Adéle

 – Doktor úr, hogy vagyok most? – kérdeztem az ágyam mellett álló orvost.

 – Amikor a múlt században hibernáltàk, gyógyíthatatlan, úgymond végstádiumos hasnyálmirigyrákban szenvedett, és az agyának nagy részét agyvérzés pusztította el...

  –  Valami rémlik, de alig emlékszem a kimondhatatlan szenvedés pillanataira – vágtam közbe. – Az orvosok azt mondták, csak néhány hét van hátra a daganat miatt, s röviddel azelőtt, hogy megérkeztem a milánói kórházba, agyvérzést kaptam. Hogy lehetek most itt?

  – A felesége kapcsolatba lépett az elődeimmel, és beleegyezett, hogy hibernálják Önt, abban a reményben, hogy az orvostudomány hatalmasat fog fejlődni azon idő alatt, amíg ön „alszik”.

   – Drága Adélom... mi van vele?

   – Meghalt. Mint az összes többi ember, akit ismert. Sajnálom.

   – Hogy–hogy? Mennyi időt töltöttem a hűtőben?

–                     Majdnem száz évet.  Ön volt az első, aki felébredt az ilyen hosszú, mesterséges kómából.

  Forgott a fejem, a fehérköpenyes férfi szavai lavinaként zúdultak rám. Amióta felébredtem, csak egy valamire emlékszem, egy furcsa , hideg ládára, amibe úgy ragadtam, mint egy virsli a hotdogban.

   –  Most hogy vagyok? – ismételtem meg a korábbi kérdésemet. – Furcsa módon elég jól érzem magamat.

   – Néhány hónapja, bocsásson meg a tudománytalan kifejezésért , már kiolvasztottuk, de csak olyan szinten, hogy Ön még eszméletlen állapotban legyen, de mi már tudjuk tenni a dolgunkat. Bevezettünk a testébe pár programozható, biológiai sémával rendelkező nanorobotot. Miután a véráramba kerültek, ezek a icurka–picurka gépek minden egyes rákos sejtet megkerestek, és elpusztitották azokat. Néhány nap múlva a szervezetében már nem voltak áttétek, pár napra rá az egészséges sejtek megerősödve visszavették az irányítást.

   – Fantasztikus –  feleltem csodálattal. – De mi van az agyvérzéssel?

   – Ismét nanorobotokat használtunk,csak másként programozták őket. Leengedték az agyában rekedt vért, s ahol a sérülés elpusztította az idegsejteket és a szinapszisokat,egy elektromos agyi nanodon láncot helyeztünk be, amely újra összekapcsolta a fennmaradó idegsejteket, és új szerkezetet hozott létre, amely képes újra működtetni az agyát. Természetesen egyes emlékek örökre elvesztek, mások széttöredeztek, de úgy gondolom, hogy mindez méltányos ár a halálból való visszatérésért.

  – Igen, persze....  Akkor most meggyógyultam?

  – Teljesen. Ma lesz az utolsó ellenőrzésünk, aztán majd elbocsátjuk.

  – De hová menjek?  – a kérdés spontán jött, szinte hálátlanul hangzott annak, aki visszaadta az életemet.

   – Megértem, hogy most minden sötétnek tűnik az Ön számára. Ez egy hatalmas trauma, 

ezért, mielőtt bármit is tesz, beszéljen a pszichológusunkkal, aki segít mindezt 

feldolgozni.

   – És hogyan fogom túlélni?

   – Még a kezelés és a kriosztázisos kórházi kezelés kifizetése után is sok pénze marad. 

Valószínűleg már nem emlékszik rá, de Ön volt Európa egyik leggazdagabb embere.

   Nem emlékeztem semmire, az új agyam által létrehozott képek zavarosak és homályosak 

voltak.A haszontalan emlékek sokasága között volt egy, ami gyakoriságban és intenzi-

tásban uralta a többieket: Adele arca. 

  – Miért nincs itt a feleségem? Őt miért nem hibernálták? – kérdeztem , s az orvos tekintete 

kissé elsötétült, zavartan nézte a földet, majd pár pillanatnyi hallgatás után azt 

mondta:

   – A felesége egészséges nő volt, 102 éves korában halt meg. Tíz évvel az után, hogy Önt 

efagyasztották, újra férjhez ment, hosszú és boldog élete volt.  Sajnálom..

   – Mit sajnál? Hogy hosszú és boldog élete volt?  Szegény Adéle megérdemelte, jó asszony 

volt.

   – Most jöjjön, elkísérem a pszichológushoz, aki követni fogja az életbe való visszatérését, 

aztán lesz egy személyes segítője is, aki Önnel marad, amíg minden a helyére nem kerül. 

Az R2–B7 mindenhez ért.

    – R2 B7 ?  

    –  Igen, ők a legjobbak, majd meglátja –  válaszolta az orvos látva a fura ábrázatomat, de

 őszintén szólva, nem igazán értettem, de azt gondoltam, az elmúlt száz év alatt

 valószínűleg megváltoztak a névadási szokások is.  Felkeltem, majd elindultunk egy

hosszúnak látszó, ablaktalan folyosón.

   – Mellesleg, doktor úr,  mi van odakint?  

   – Már nincs „odakint”.. legalábbis nem úgy, ahogy Ön ismerte. Azokban az évtizedekben, 

amikor itt a földalati bázison aludt, minden megváltozott. Már csak „idebenn” van. 

   Megdöbbentem és megálltam. Ijedten néztem az orvosra, de ő megfogta a karomat.

  –  Menjünk! Minden rendben lesz! – mondta bátorító tekintettel és én lassú léptekkel 

követtem őt a bizonytalanságba, s csak abban reménykedtem, hogy igaza lesz.

 

 

AKIT SZERETTÉL
 

„Marzia a Via Palermo 27 második emeletén lakik, Róma szívében. Harminchatéves, nagy szemekkel, hatalmas szívvel, amit szívesen dedikált volna egy férfinak, egy tengerparti háznak, pár gyereknek. De a gyerekek nem jöttek, a tengerparti házat nem találta meg, és a férfiak sem maradtak elég sokáig. Volt aki még annyi nyomot sem hagyott, hogy emlékezne rá. Eddigi élete férfijai közül csupán csak egyetlen egy van, akinek különleges hely jutott a szívében, aki egy éve a gondolatai középpontjában ül, becsekkolt az életébe, égi magasságokba emelte, majd landolt és tovagurult égető fájdalmat hagyva maga után. Amikor visszagondol a férfira, arcán mosoly fut át, élvezve az emlék jó részét, de aztán ahogy folytatja fojtogató intenzitású szerelmének történetét, mosolya olyan keserűvé válik, mint a kiömlött tinta.”

Marianna, Joe, Winnie, James, Irfan, Zoltán, Luisa, Tamás, Diego és a többiek történetének a központjában is a szerelem áll, akár csak Marziának. Valamennyien törékenyek és erősek, engedelmesek és kegyetlenek, nyugtalanok és filigránok, szinte mindig szívből szeretik és gyűlölik magukat, mert a szerelmet tartják döntőnek. A kötetben hétköznapi és kivételes történetek fonódnak össze, amelyek megérintenek, megkérdőjeleznek, megindítanak, mosolygunk, könnyezünk, hiszen nem mindegyik végződik happy enddel.

Akár a mindennapi életben.

A novelláskötet megjelent e-book formátumokban.  PDF, Mobi, Epub megvásárolható az Ágenda Kiadó webshopjában,  Mobi és Epug formátumokban a Lira,Libri, Bookline, Dibook stb   online könyves felületeken.

 

Húsvéti meglepetés (mese)

A Nyulak Völgyében nagy volt az izgalom. Húsvétra készültek, és mindenki a tojásokkal foglalatoskodott. Az idősebb nyulak feladata volt a csokoládé elkészítése, formába öntése, a fiatalabbak pedig belerakták a tojások belsejébe a meglepetéseket, aztán szép fényes papírral becsomagolták azokat, masnival átkötötték, hogy még mutatósabbak legyenek. Amikor elkészültek, az összes tojást a domb tetejére elyezték, hogy húsvét reggelén legördítsék azokat a faluba. A nyuszik a dombról nézték a műsort, és boldogan ugráltak a tojásokat üldöző és kicsomagoló gyerekek láttán, akik alig várták, hogy felfedezzék, milyen meglepetést rejtenek.

Minden évben akadt néhány tojás, amelyek nem érték el a falut, mert beszorultak a szederbokorba, vagy egy fatörzs eltérítette őket, és a kis erdőben kötöttek ki, ahol a sünök, a mókusok, de még a rókák is remek mókának tartották a tojáskicsomagolást és feltörést.

Történt egyik alkalommal, hogy egyik nyuszinak elvonta a figyelmét egy tarkaszárnyú pillangó, és az első mancsaiban lévő féligrágcsált sárgarépát tette a tojásba a meglepetés helyett. Amikor rájött a tévedésre, azonnal odarohant az egyik öreg nyúlhoz.

–Vészhelyzet van, üres az egyik tojás – jelentette.

–De hogyan lehetséges ez? – kérdezte a nyúl, mire a nyuszigyerek elmesélte, hogy mi történt. – Tehát nem üres, hiszen van benne egy féligrágcsált sárgarépa – állapította meg végül.

–Igen, de miféle meglepetés egy rágicsált répa? – sírta el magát a nyuszi. – Én biztosan nem örülnék neki.

–Igazad van, fiatal barátom, de nem nyithatjuk fel az összeset, hogy melyik az. Látod? Legalább ötszáz tojás van már kész, és nem végeznénk vele holnap reggelig sem, ha azt az egyet keresnénk. Most menj, majd kitalálunk valamit!

Azon az éjszakán a nyuszi nem tudott aludni, és remélte, hogy az a tojás az erdő közepébe fog kerülni a mókusokhoz, mert ők még a féligrágott sárgarépának is örülnének.

Húsvét reggelén a Nyulak Völgyének ügyeletes öreg nyula kinyitotta a domtetőn a kaput, és az összes tojás legurult a völgybe. A gyerekek már lelkesen várakoztak, hogy mindegyikük elkapjon egyet közülök, és megnézzék, milyen meglepetést tartogat számukra. Volt bennük fűszálakból szőtt karkötő, fapálcikákból készült könyvjelző, puha szőrcsomókból és festett kövekből álló golyók, aranyszínű falevelek, pipitérből koszorú, és sok már érdekesség. Egy gyerek észrevett egy tojást, amely a patak közelében gurult, és elszaladt, hogy elkapja, mielőtt a vízben kötne ki, ám az egy nagy tölgyfa törzséhez csapódott, és ott maradt, amíg a gyerek meg nem érkezett.

–Hű, te aztán jól megfuttattál engem. Remélem, hogy legalább lesz egy kellemes meglepetésed a számomra – mondta, és felemelte a tojást a füléhez, megrázogatta, végül eltávolitotta a csomagolást, beleharapotta csokiba, hogy ezzel lyukat csináljon rajta, és belenézhessen a belsejébe. – Nem, ez nem lehetséges! – kiáltotta, és letette fűre, majd erősen rácsapott a kezével. – Ah, szóval nem vagy üres! De micsoda vicc ez? – emelte fel a félig rágott sárgarépát.

Ebben a pillanatban egy galamb repült feléje, melynek lábán egy piros szalag lógott, ami egy csengőt tartott, és a hangra a gyerek felnézett. Meglátta a galambot, aki egy papírlapot hozott a szájában, és letette a fiú elé, aki felvette, nézegette, és rájött, hogy egy térkép van rárajzolva. Mivel rettenetesen kíváncsi volt, elindult a megjelölt úton, és kis idő múlva elérte a domb tetejét. Odafent többszáz nyúl várt rá, és örömmel üdvözölték.

–Azt hittem, hogy a Nyulak Völgye csak egy kitaláció, egy mese – modnta meglepődve. – De ti igazán léteztek? – nyúlt a legközelebb állók felé, hogy megérintse azokat.

–Igen persze, hogy létezünk, nem álmodsz. Te egy nagyon különleges húsvéti meglepetést kapsz tőlünk, olyat, amelyet egyik tojásban sem lehet megtalálni – mondta a legidősebb nyúl. – Megnézheted a Nyulak Völgyét, és a tojáskészítő műhelyünket is.

Azzal elindultak, és mindent megmutattak neki, a kisfiú ámuldozva szemlélte a házaikat, ahol laktak, a műhelyeiket, ahol dolgoztak. Szívesen maradt volna még közöttük, meghallotta, hogy az anyukája hívja, aki a apatak közelében kereste. Elköszönt a nyulaktól, és lerohant a dombról.

–Anyu, anyu, itt vagyok!

–Hol voltál, kisfiam? Már mindenütt kerestelek, aztán a többiektől hallotam, hogy a patak felé szaladtál egy tojást elkapni – ölelte át a gyereket az anyja.

–Bizony, így igaz, és soha nem fogod elhhi, hogy milyen meglepetést találtam – azzal kézenfogta az anyukáját, és elindultak a falu irányába. Egész úton csak mondta, mondta, hogy hol járt, mit csinált a dombtetőn, és kikkel találkozott.

Anyukája kedvesen rámosolygott, azt gondolta, hogy az egészet csak az ő fiacskája találta ki, miközben egy nyuszi ugrált mellettük egy féligrágcsált sárgarépával a szájában.

 

 

 

 

 

 

Dina és az elvarázsolt erdő (mese)

Dina szerencsés kutyának mondhatta magát, mert egy szép vidéki házban élt

az embermamájával és az emberpapájával, akik nagyon szerették, simogatták és törődtek vele.

Minden nap kimehetett  a hatalmas kertbe futkosni, ahol a zöld fű között virágok illatoztak. Ismert már minden sarkot kint is, bent is. De egy nap valami varázslatos dolog történt. Dina vidáman kergette a pillangókat, amikor a kert végében egy erdő magasodott.

     – De  hogy kerültek ide ezek a nagy fák? Biztos vagyok benne, hogy tegnap még nem voltak itt! – kiáltott fel meglepetten.

Mivel Dina egy kíváncsi kutya volt, azonnal határozott, hogy megnézi azt az erdőt közelebbről is. Az erdőben kicsit sötét volt, de nem félt, ugrabugrált előre. Kis idő múlva hangokat hallott:

     – Dina, isten hozott a tündérek és a manók erdejében – mondta egy kis tündér, akinek fényes átlátszó szárnyai voltak, és ide-oda repkedett a levegőben.

     – És te ki vagy? – kérdezte tőle a kutya. – Honnan tudod a nevemet?

     – Én Missi vagyok, egy tündér, aki itt él ebben az elvarázsolt erdőben, ezért tudom a nevedet. Gyere velem, bemutatom neked a testvéreimet!

     Dinának nem kellett kétszer mondani, azonnal követte. Mialatt egyre beljebb haladtak az erdőben, a kutyuska kicsi, gomba alakú házat látott, ahol a tündérek és a manók laktak, akik boldogan táncoltak és énekeltek. Már nézni őket is maga volt a boldogság. Missi megállt egy nagy fa előtt, ahol a fű olyan zöld volt, mint a smaragd, és halványrózsaszín virágok nyíltak egy gombaház körül, melyen egy tábla hirdette, hogy itt lakik Missi, Trissi és Lissi.

     – Gyertek be – hallattszott odabentről.

     Beléptek a házba, ahol a két másik tündér énekelve terítették meg az asztalt, melyen különféle gyümölcsök, bogyók, de még száraz kutyaeledel is volt, mintha tudták volna, hogy Dina érkezni fog ebédre. A vidám énekszóra megjelentek a szitakötők, a pillangók, a katicabogarak, két mókus és egy béka is, mindannyian találtak maguknak eledelt az asztalon. Olyan vidám volt a hangulat, hogy az egyik mókus felkérte a hódot táncolni. Dina lelkesen csóválta a farkát, a hetedik menyországban érezte magát.

Ám ekkor hangokat hallott. Ismerős hangokat, az embermama hívta őt.

     –Dina, ébredj, hétalvó, vacsoraidő van! – egyik szemét kinyitotta, kilesett, majd hirtelen a másik szeme is kinyilt, mert hirtelen rájött, hogy az  ő meleg pléddel bélelt  kosarában fekszik, és az embermama éppen letette az illatozó vacsoráját a tálcára.

Ekkor értette meg, hogy csak álmodta az elvarázsolt erdőt. De csodálatos álom volt. Amikor felkelt, és elhaladt a tükör előtt, valami különlegeset látott. Egy foltocskát a farka végén, ami olyan alakú volt, mint egy “M” ,  vagyis  Missi.

 

 

 

Elefánt a sineken

 

A villamos csikorgó fékezéssel váratlanul megállt. Paolo az utolsó sorban ült és a telefonján Facebook-videókat nézegetett. Arra lett figyelmes, hogy a villamos továbbhaladásának semmi jele, sőt, a kocsiban üresek az ülések.

De hová lettek a többiek? A nyugdíjas a kék-fehér műanyag szatyorral, benne a három sárga almával, az izzadságszagú fiú a baseball sapkában, meg a fiatal anyuka a nyughatatlan, vörös hajú kisfiúval, és mások. Mindenki leszállt volna?

Meghibásodásra gondolt, kinyújtotta a nyakát, de senkit sem látott egyenruhában, akitől megkérdezhette volna, lesz-e helyettesítő járat, vagy mentesítő autóbusz a Piazza Risorgimento felé, mert neki bizony nyolc órakor ott kell lennie.

Ekkor meglátott odakint, szilárdan a szélvédő elé ülve, egy nagy elefántot, aki hintázva és kíváncsian figyelt befelé a villamosba. Hatalmas teste megakadályozta a továbbhaladást. A járdaszigeten nem várakoztak utasok. Arra gondolt, hogy leszáll, de mindhárom ajtót zárva találta, és hiába nyomta meg a zöld gombot, azok bizony nem nyíltak ki. Előtte, az üvegen túl, csak az elefánt csóválta a fejét, mintha csalódottságát fejezné ki.

Paolo ezután az oldalsó ablakokat próbálta kinyitni, hogy legalább tudjon valakinek kikiabálni, de csak két gigantikus bronz oroszlánt látott a Modern Művészeti Galéria lépcsőjén. A kocsi másik oldalához fordulva  egy kisebb tömeget vett észre a szemközti járdán, sokuk kezében telefon volt, azzal fényképezték le a különös eseményt. A közeli étteremből is kiözönlöttek az elegánsan öltözött emberek, némelyiknek még ital is volt a kezében, úgy bámészkodtak. Két rendőrautót is látott kicsivel arrébb.

Paolo többször is meglengette a karját és kiabálni kezdett.

 – Hé, emberek, itt vagyok! – de senki sem figyelt rá. – Hogy-hogy nem látnak? Hiszen narancssárga ing van rajtam? – tette fel magának a kérdést. Mindenki csak az elefántra vagy a mobiltelefonjuk képernyőjére meredt.

Ekkor eszébe jutott, hogy felhívja a közlekedési vállalatot.

– Jó estét! Bejelentést szeretnék tenni, hogy a 19-es villamost leblokkolta egy elefánt. Pontosan a 

Modern Művészeti Galéria előtt.

– Igen, köszönjük, már tudunk róla, és már intézkedtünk is. Három munkatársunk  a helyszínen 

van – mondta a diszpécser.

– Igen, látom őket.

– Akkor miért hívott bennünket ?

– Bent ragadtam a villamoson –  válaszolta Paolo kissé ingerülten.

– Nem maradhat a villamoson. Veszélyes lehet, szálljon le. 

– Szeretnék, igen, de minden ajtó zárva van, hiába integetek, hiába kiabálok, senki sem figyel rám. 

Nézze, zenész vagyok, ma este lesz a debütálásom az új zenekarban, muszáj nyolc órára odaérnem,

 máskülönben oda a koncertnek, meg a sok eladott jegynek  – magyarázta, majd halkan, nagyon 

halkan hozzátette, hogy az én karrieremnek is.

– Tartsa a vonalat, megkérdezem a katasztrófavédelmet – mondta a diszpécser. Paolo számára iszonyú 

hosszúnak tűnt az a két perc, mire ismét beleszóltak a telefonba. – Azt mondták, hogy nem biztonságos 

most leszállni a villamosról! 

– Ugyan már, ne viccelődjünk. Fél 8 van. Ha tíz percen belül nem indul el a villamos, vagy nem jutok 

ki innen, el fogok késni! Legyenszíves küldjön ide valakit, aki kienged!

– Sajnálom, uram! Nem tehetek önért semmit. Azt mondták, maradnia kell a villamoson  – és letette

 a telefont.

Paolo reményvesztetten ült le a legközelebbi ülésre. Mit csináljak, kérdezgette önmagát. Értesítenem

 kell a zenekar vezetőjét, s hogy ne üres kifogásnak tűnjön a dolog megnyomta a WhatsApp-ot a 

telefonján és  egy rövid kis felvételben mutatta be A 19-es villamos és az elefánt című történetet.

 Miközben a választ várta, hangüzenete érkezett a feleségétől: „Drágám, bent vagy már? Ugye 

nem izgulsz, minden rendben lesz, remekül fogsz játszani!  Én is már megérkeztem, de még nem 

lehet bemenni a terembe. Képzeld, most nézem itt az előcsarnokban a Tv-t, a 19-es villamos

előttül egy elefánt a sineken. Még jó, hogy nem azzal jöttem, mert biztosan elkéstem 

volna!„ 

Paolo nem is válaszolt, mert hirtelen egy ragyogó ötlet jutott az eszébe annak hallatán, hogy már a 

tévések is a helyszínen vannak.

– Akkor kezdődhet az előadás! – dörzsölte össze a kezeit, majd elővette a hangszerét.– Most talán majd 

észrevesznek!

A bukóra nyitható összes kicsi ablakot kinyitotta. Megállt a villamos közepén, és hegedülni kezdett, 

a jazztől a klasszikus zenéig minden volt a repertoárjában. Nem csak hegedült, de olyan hangosan 

énekelte is a dalokat, ahogyan csak tudta. Valószínűleg valaki meghallotta a csodálatos zeneszót és 

csengőhangú tenort, mert a villamos belseje felé mutatott. Hamarosan mindenki Paolot nézte és 

hallgatta, a Rai Uno televízió operatőrei alig tudtak a tömegtől az ablakok közelébe menni, hogy 

felvegyék az előadást.

A zeneszó hallatán még az elefánt is megmozdult, felállt, és mintha a cirkusz porondján lett volna, 

táncolni kezdett,  de már senki sem törődött vele. Paolo lett a sztár, akit több ezer ember nézett a Tv-

ben. Emiatt csalódottan elcammogott onnan, s elindult a Villa Borghese irányába, hátha talál

más nézőközönséget magának.Mivel a veszély elhárult, a villamos sín szabaddá vált, a villamos-
vezető kinyitotta a járművet, s ha késve is, de folytatódhat az utazás. 

Ám az ott lévő emberek egymást löködve betódultak a villamos belsejébe,  és Paolo körül 

tolongtak, mert mindenki szeretett volna kezet fogni vele, gratulálni neki. Hála az elefántnak, 

és a rögtönzött, remek koncertnek, jobbnál jobb állásajánlatokat

 kapott, és híres ember,  ismert zenész  lett belőle.