Fodor Gyöngyi - Eszkimó átok

 

      Amikor az ülés feletti kis lámpa jelezte, hogy ki lehet kapcsolni a biztonsági öveket, Stefano  örömmel nyugtázta, hogy elérték a repülési magasságot, és már nem volt benne annyi félelem, mint  az előző gépen, amikor  Rómából  repült Amszterdamba. Az csak egy rövidebb  út volt, mindössze két és fél óráig tartott,  viszont Amszterdamból átrepülni az óceánt Torontóig nyolc óra.  Szunyókálni szeretett volna, de fejében tornádóként kavarogtak a gondolatok és anyja utolsó szavai, mielőtt örökre lehúnyta volna a szemét. ” Keresd meg  Mirát és add neki  ez a nyakláncot!  Anyánké volt,  most már legyen az övé .”

     Mira a nagynénje volt, akit  csupán egy negyven éves megsárgul fényképről és az anyja történeteiből ismert, aki tizenhét évesen elszökött otthonról,  mert elege lett a mindennapos  kiabálásokból, veszekedésekből és  verésekből, mert az apjuk folyton részeg volt. Sokáig nem is hallottak róla semmit, majd körülbelül az elszökése utáni negyedik évben megérkezett a képeslap, melyen Mira áldogált egy takaros kis üzlet előtt, rajta hatalmas tábla hírdette “ Market Jardins” .  Mira azt írta:

“ Ebben a boltban találtam munkát.  Nem rossz itt, de  még nyáron sincs az a jó meleg, mint odahaza. Csók  Mira,  Quebec City”

Mivel nem tudták, hogy hol lehet ez a Quebec City, anyja, aki az iskolában takarított, megkérdezte az egyik tanárt, s így tudta meg, hogy a testvére az óceánon túl, Kanadában  van. Még meg is mutatta, hogy hol.   Anyja ugyancsak elcsodálkozott, hogy milyen messze került el a testvére,  de ennek ellenére is oly sokszor  várta haza, különösen nyáron,  és karácsony tájékán is, azonban  soha többet még egy képeslap sem jött tőle.

     Stefano, annak ellenére, hogy anyja kérésére rábólintott,  eleinte nem is gondolta volna, hogy elindul megkeresni a nagynénjét. Arra gondolt, hogy immár negyven éves az a fénykép, ki tudja, ott van-e még a világ másik felén,  él-e még, de aztán egyre többet kezdett foglalkozni a gondolattal. Rákeresett Quebecre az interneten,  csodás kanadai tájakat nézegetett, majd konkrétan kikereste, hogyan lehet eljutni oda.  Rómából Amszterdamba, Amszterdamból Torontoba,  Torontoból Quebeckbe.  Minden olyan egyszerűnek tűnt! S amikor megszűnt a cég, ahol dolgozott,  kapott hat havi munkabért és szép végkielégítést, végleg az utazás mellett döntött.

 

     Quebecben sok embert megkérdezett a fotóról, tudják-e hol van az az üzlet, de csak a fejüket ingatták, mígnem ráakadt valakire, aki átvette a megsárgult fényképet, alaposan megnézte. Egy idős férfi volt, kerekesszékben. Egy fiatalabb nő volt vele és épp az orvosi rendelőbe tartottak.

–  Emlékszem erre az üzletre… igen…  de már vagy  húsz éve  lebontották a többi régi bolttal együtt ott a környéken,  ahol most az a flancos pláza van – mondta  az idős férfi,  majd visszaadta a  fotót.

– És akik a boltban dolgoztak, azokról tud valamit?

– A tulajdonosa,  Bob Jardins  állítólag szép pénzt kapott a területért, aztán beköltözött egy luxus idősotthonba, valahol a Petit-Champlain városrészben. De hogy él-e még, azt sajnos nem tudom, mert már akkoriban is öreg volt.

–  Nagyon köszönöm.  Ön sokat segített nekem. 

       Stefano taxiba szállt és elment a Petit-Champlain városrészbe, ahol egyenesen egy kávézóba tért be, ivott egy kávét, evett egy cseresznyés pitét, és megkérdezte,  hol van itt a közelben  a luxus idősotthon,  s egy óra múlva már ott ült a 85 éves  Bob Jardins mellett a Juharfenyő Pihenőház  szépen gondozott parkjában, egy zöldre festett padon az őszi fák árnyékában.

–  Mr. Jardins, megnézné ezt a régi fényképet?  –  a férfi átvette, pár pillanat múlva már vissza is adta.

 –  Ez az a bolond olasz nő…  egy darabig nálam dolgozott, de aztán beleszeretett egy inuitba  és elment vele a jeges Churcillbe,  Manitobába.  

– Inuit?  Az valami indián törzs?

–  Dehogy…  Eszkimók.. Időnként megjelentek a városban, prémeket hoztak a vásárba. 

 

      Churcill  a jeges Hudson-tenger parján   inkább volt egy falu a maga háromszáz  fából készült lakóházával, ezer fő körüli lakosával, mint egy kisváros, még akkor is, ha volt kórház, iskola, hotel,  étterem, kávézó, kocsma ahol  főként a canadi Cranky sört isszák,  és egy bevásárló központtal is büszkélkedik.   Leginkább az inuitok, eszkimók lakják.   A jegesmedvék bejárnak a faluba élelmet keresni, folyton fúj a hideg szél, de éjszakánként a sarki fény csodálatos látványa miatt túristák százai is  felkeresik. A Winnipegből induló vonattal  35  óra alatt lehet eljutni.  Ezzel a vonattal érkezett meg Stefano is Churcillbe, és az Iceberg Inn hotelben szállt meg. Senkit sem talált, aki felismerte volna a fényképen látható Mirát, pedig akivel csak találkozott, mindenkinek megmutatta. 

     Egy sör mellett üldögélt a WhiteBear kocsma teraszán, mert belül nagy volt a hangzavar és a füst,  amikor meglátott egy fiatal és csodaszép eszkimó lányt. Megkérdezte  tőle, beszél-e angolul.

– Yes  –  válaszolta a lány,  és leült az asztalhoz.  

–  Kérsz egy kávét? Vagy valami mást?   –  mire a lány azt mondta, hogy ő is inkább egy sört iszik, mert itt mindenki azt iszik.  –  Mi a neved?

 –  Anayya, de  mindenki csak azt mondja, hogy Ana.   Ápolónőnek tanulok,  és  jövő héten fogok vizsgázni, utána a kórházban fogok dolgozni  –  mesélte a lány. Csodaszép fekete haja volt,  két copfba fonva, és gyönyörű fekete szemei.

– Én Stefano Pigroni  vagyok,   Itáliából.   Tudod, hogy hol van? 

–  Nagyjából  – felelte a lány. – Ahol mindig süt a nap. Láttam a TV-ben…   De te, Stefano, miért vagy itt Churcill-ben?   A te hazád   túl messze van ahhoz, hogy idegyere megcsodálni a sarki fényt. Vagy  a híres rénszarvasburgerünket kívánja a gyomrod?

Stefano elnevette magát.

–  Elindultam megkeresni anyám testvérét, Mirát, aki sok-sok évvel ezelőtt hagyta el a családot, és a nyomok  idevezettek.

–  Egy  fehérbőrű asszony …  Majd megkérdezem a nagyapámat, ő mindent tud, ami ebben a városban történt,  az  ötven évvel ezelőtti dolgokra is emlékszik.  

Miközben itták a  Cranky sört, Stefano mesélt neki  a hazájáról, a pálmafákkal övezett utakról, az olaszok napi életéről, a híres ételeikről,   Anayya pedig  mesélt  az inuitok szokásaikról, isteneikről, még Kallupilluk neve is előkerült, aki a népcsoport mumusa, többnyire vele ijesztgetik a gyerekeket.  Így telt az első délután. Amikor  a lány elindult haza azt mondta:

– Majd holnap délután  körbevezetlek a városban. Mint a turistáknak, megmutatok neked mindent.

 Miután másnap körbejárták a várost, utána felmentek Stefano szobájába és a délután hátralévő részét az ágyban töltötték. A férfit meglepte a fiatal lány forró és szenvedélyes  temperamentuma. Ana elmondta, hogy következő nap elviszi a nagyapjához.

–  Nagyapa  nem beszél angolul, de majd én fordítok.

 

     Anayya nagyapja már kilencven éves volt, és kint lakott a városon kívüli  pár házból álló településen.  Emlékezett rá, hogy  sok sok évvel előtte egy fehér bőrű asszony  érkezett   egy eszkimó férfival.  A faluban nem szerették az idegeneket, akkor sem, ha egyikük fajtabeli volt,  de látva, hogy a fehér asszony terhes, befogadták őket.  De attól a  naptól kezdve  balszerencsés dolgok történtek,  ès különös  betegségek kezdtek megjelenni a faluban.  Azt mondták, hogy  az  újonnan érkezők miatt van, ők hozták be a faluba a bajt és a betegségeket, ezért kegyetlenül  és durván  elkergették őket, csupa vér volt a hó, amerre menekültek.   Pár nap múlva azt beszélték, hogy nem jutottak messze, mert  vagy a farkasok, vagy a jegesmedvék marcangolták szét őket.

–  Sajnálom, fiam, Anayya mondta, hogy a rokonod volt.  Én már akkor a tudtukra adtam, amikor legelőször  találkoztam velük,  hogy   egy fehér asszony és egy inuit  férfi,  vagy egy fehér férfi és egy inuit  nő szerelme nem vezet jóra, átok ül az ilyen szerelmen  és balszerencsét hoz  –  mondta,  miközben úgy  nézett az unokájára, mintha csak neki címezte volna ezeket az utolsó szavakat figyelmeztetésképpen.

Kicsit még maradtak,  az öreg mesélt az inuitok vándorlásáról, hogy eredetileg Szibériában éltek, onnan indultak el a Bering-szoroson át  Alaszka felé, majd kerültek Canada és Grönland jeges vidékeire. Ana és Stefano visszamentek a szállodába, és az egész éjszakát együtt töltötték.

– Mikor kell indulnod?  – kérdezte a lány két csók között. 

–  Holnap a vonattal vissza kell mennem Winnipegbe, onnan meg majd repülővel.  Ha minden jól megy  4–5 nap alatt otthon is leszek.  Gyere velem!

–  Holnap nem mehetek. Lesz az ápolónői vizsgám a jövő héten.

–  Akkor majd gyere  utánam! –  mire a lány arca elszomorodott és azt válaszolta

–  Tizennyolc éves vagyok, de Churcill–t sem hagytam még el soha,  …   Mit is kezdenék én azon  a hosszú úton egyedül?

–  Akkor majd visszajövök érted.

–  Megígéred?

–  Megígérem –  azzal benyúlt a zsebébe, és elővette a nyakláncot, amit Mirának hozott és a lány nyakába akasztotta. Mirának már úgyse tudja átadni. –  Ez legyen a tiéd!

Másnap felszállt  a winnipegi vonatra, és a 35 órás út alatt folyton azt érezte, hogy szívének egy darabja ott maradt a jeges Churcill-ben örökre.

 

 

      Stefano eleinte minden  másnap  felhívta  a lányt,  aztán már csak hetente egyszer, végül ahogy sokasodtak a munkái,  lassan el is feledkezett az eszkimó lányról, a jeges Churcill-ben.  Fotóriporterként bejárta Afrikát, Ázsiát, Ausztráliát, Dél-Amerikát, Egyik nap különleges megbízatást kapott, Minesotába küldték.

Minesota  ugyan az USA-hoz tartozik, de szomszédos Kanadával, pontosabban Kanada Manitoba régióval.  Eszébe jutott a  7 évvel az előtti utazása, amikor Mirát keresve jutott el a jeges Churcill-be, és az a pár nap, amit együtt töltött a szépséges Anayyával.  Vajon mi lehet vele?  Előkereste a régi fotókat, és egyre inkább úgy érezte, ha már Minesotában lesz, muszály, hogy elmenjen Churcill-be is. Szerette volna látni a lányt, találkozni akart vele.

    Ugyanott, ugyanazon a helyen várta, ahol legelőször is találkoztak. Anayya  azonnal megismerte és mosolyogva rohant feléje. Átkarolta a nyakát és megcsókolta, azzal sem törődve, hogy a WhiteBear kocsma teraszán Cranky sört iszogató eszkimók élénk szemlélődésének tárgya lett. Ők is leültek egy asztalhoz és egy sör mellett beszélgettek.

      –  Három éven át minden nap vártalak. Vártam, hogy visszagyere.  Végül feleségül mentem egy inuit férfihoz,  Sam a neve.  Sam  elég agresszív ember, különösen akkor, amikor iszik, és rettenetesen féltékeny fajta. Még az egyik orvost is megverte a kórházban, pedig csak a nagyapámhoz mentünk, mert már nem tudott bejönni a kórházba. 

Mindennek ellenére  Anayya  még aznap délután felment Stefano szobájába, és  a másnap délután is az ágyban töltötték. 

 –  Stefano, kérlek vigyél el magaddal – kérte Ana. – Nem bírok együttélni ezzel a vadállattal. Tegnap este is felpofozott, mert megtudta, hogy egy fehér férfival söröztem a teraszon.

–  Jól van, elviszlek. Megveszem a jegyeket a vonatra,  és itt a hotelban találkozunk 3 órakor.

Másnap, amikor  Ana megérkezett, látszott rajta, hogy ismét megverték. Stefano nagyon begurult, és el akart menni  Samhez, de Ana nem mondta meg neki, hol találja a férjét. Épp el akarták hagyni a hotelt, amikor megjelent a lány apja.

–  Sam azt mondta, ha nem mész haza, megöl mindkettőtöket. Tudod, hogy milyen, nem az első eset lenne neki, hogy… és te, lányom, inuit vagy, ide tartozol.

Anayya  hol az apjára nézett, hol  Stefanora,  majd átölelte a férfit, megcsókolta.

–  Bocsáss meg nekem  –  súgta könnyes szemmel  és elindult az apjával haza azért, hogy megvédje Stefanot.  Nem akarta, hogy bármi baja essen.

 

    Két év múlva, egyik hajnalban csörgött Stefano telefonja. Ana volt az.

–   Elszöktem otthonról. Már Winnipegben vagyok a repülőtéren, ha minden OK  Rómában leszek szombat este, 21.45-kor. A repülőjárat száma  ACY543, elküldöm sms-ben is, hogy el ne felejtsd.

–  Rendben, várni foglak– mondta neki Stefano, és gyorsan elrohant bevásárolni, kitakarította a házat, és alig várta már a szombat estét. Mint egy őrült vezetett a repülőtérre, nehogy későn érkezzen. Egy szál vörös rózsával a kezében fel-alá járkált  idegesen, mire végre a kijelzőn meglátta, hogy az ACY543-as  járat leszállt.

– Akkor még egy fél óra, negyven perc – kalkulálta, mégis ott állt az érkezési pontnál, és mindannyiszor, amikor kinyílt az ajtó, elmosolyodott, várva Anayyát. Sorra jöttek az utazók, bőröndökkel, táskákkal, csak az ő szépséges eszkimólánya nem érkezett.  Már több, mint egy óra is eltelt. Próbálta felhívni, de a telefonja süket volt. De ő csak állt ott és várt.

- Uram, minden gép leszállt már, nincs bent senki, a bőröndöket is mindenki átvette. Legközelebb csak reggel fél 7-kor érkezik repülő Kairóból –  lépett oda hozzá egy biztonsági őr. – El kell hagynia az érkezési várót.

- De lehet, hogy eltévedt odabent,  vagy bement a wc-re…

-  Nincs bent senki, uram. Magam ellenőriztem a kilépési folyosót.  Kérem, hagyja el a várót.

        Stefano másnap este is kiment a repülőtérre, hátha lekéste az előző napi járatot, de ugyanúgy járt.  Már azt sem tudta, hol és hogyan keresse. Az is megfordult a fejében, hogy talán meggondolta magát. De olyan határozott volt a hangja, mint még soha.  Hiába kérdezte az információs pultnál,  hogy rajta volt-e a repülőjáratokon, amivel eljutott volna Rómába, de  civil személynek nem adtak ilyen jellegű felvilágosítást. Százszor megpróbálta hívni, százszor nem felelt, száz sms-t is küldött, de egy válasz sem érkezett.   Végül beletörődött, s igyekezett lefoglalni magát a munkával, hogy ne erre gondoljon.  Egy hónapra rá,  amikor már úgy érezte, hogy valamivel jobb, már nem mardosta szívét a fájdalom,  talált egy levelet a postaládájában, ami légipostával érkezett.  Egy levél, ami ismét mindent felforgatott. Ana  apja írt neki. Csupán néhány sor volt.

“Sam,  a winnipegi repülőtéren több lövéssel lelőtte Anayya-t. Azonnal meghalt. Pár lépésnyire volt csak a tranzitvárótól, ahonnan már biztonságban eljutott volna álmai földjére, a napsütötte Itáliába. Imátkozz érte, ahogyan én is naponta százszor is  megteszem,  hogy Szedna, az alvilág istennője mielőbb átengedje őt Kvadliparmiutba, a Boldog Helyre, ahol soha sem fagy, és minden nap kövér rénszarvasok kerülnek az asztalra.”

 foto- pixabay